Somogyi Néplap, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-26 / 227. szám

1987. szeptember 26., szombat Somogyi Néplap : "'V % A i IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS mmmm W8W%M Ujkéry Csaba A lány és a madár A/, úton két gyermek ha­ladt. Jegenyefák magaslot- tak mellettük, és dús lombú égerbokrokat suhogtatott a feltámadt szél. Távolban ka­kukk szólt, és a nyári nap melegen sütött. Sugarai meg­csillantak barna vállaikon. A kisfiú és a lány egyet­értésben tért le a keskeny útra. Mezítelen lábszárukon beforrott karcolások és friss horzsolások tanúsították, nem a kényesebbik fajtából valók. A fiúcska bogárfekete sze­mű, erős szálú, rövid haja égnek állt. mutatva a rakon­cátlan forgók csavarintásait Rövid kantáros nadrágjának farzsebéből ágas kandikált elő. rejtve a csúzli többi tar­tozékát. A kislány szöszke haja egy ágba fonva repkedett a vál­la körül, s a lakó szok- nyácska fodrai megbillentek minden lépésnél. Bokrok közötti út az erdő szélén vezetett, helyenként derekukig ért a fű. Fácán repült fel, surrogó hangot hallatva. A gyerek ágasához kapott, de addig messze járt. A kislány arcocskájára csú- fondáros mosoly ült. A le­gényke szemöldöke összesza­ladt. Kürt búgása hallatszott, s kibukkantak a partra. Ott hömpölygőit előttük a' folyó, hátán hajót vitt, gépeinek zakatolása a gyerekekig hal­latszott. Faránál hörögve előtörő hullámok messzi V alakja, kicsapott a meder­szél száraz fövetlyére. Meg­emelte. s kijjebb taszította a gyökér- és náddarabokat; a felkavart iszapban kagylók tört héja csillant, sokszínű kavicsok fényesedtek újra. A gyerekek odaszaladtak. Belegázoltak, s nézték mint tör fel léptük nyomán a szürke lé. A kisfiú szeme elé ellen­zőt formált, úgy nézett a nap felé hunyorogva, mint aki a jövőt kutatja. — Fürödhetnénk — mond­ta a kislány. — Nem bánom — vonta meg a vállát a legényke, s máris tolta le nadrágját, a bokor alsó ágára tette. A kis­lány is megoldotta nyakánál a ruha masniját, és a vízbe gázoltak. A kis öbölnél hasaltak be­le. ott, ahol a sodrás meg­pihent s mint jókedvű ku- tyakölykek, haneúroztak, fröcskölték a vizet. Köröttük csak a folyó hangjai, magas­ban sirályok s az áldott nap. amely párát oldott a csil­lámló víztükörről. Mikor elunták, a meleg fö­venyre feküdtek. Arcukat kézfejükre tették, s foguk kocódása lassan* elhalt, bő­rük kisimult és elolvadt rajt a napsugár aranya. A kisfiú egy megbámult, hegyes náddarabbal rajzolt a homokba, az ákombáko- mokból egy madár kereke­dett. — Egyszer úgyis elmegyek — mondta, csak úgy maga elé. — Ugyan hová? — fordí­totta feléje a lányka égszín­kék szemét. — Messze . . . Az óperen- cián túlra . . . — Minek? Tán ott még a madár se jár .. . — Akkoris. A távoli falu felöl harang­zúgást hozott a szél. Felke­rekedtek, gyomruk korgása is jelezte a delet. Elindultak a íehajló fűzbokrok között visszafelé. A kiserdőnél a keskeny, kitaposott—úton kiterjesztett szárnnyal, egy tarka tollú, horgas csőrű madárfiók fe­küdt. Esetlenül próbált me­nekülni a közelgő léptek elől. De minduntalan visszahul­lott, s csak a földön verde­sett szárnyával, s lépegetett párat. A lány vette észre először. A fiú megtorpant, faiv-eoé- hez nyúlt, de a lány intett fejével, s megfogta kezét. Ügy nézett rá, hogy az ágas a helyén maradt. A legényke lassan közelí­tette a madarat. Az verde­sett párat szárnyával, éles hangot hallatott. Csőrét el tá­totta, nyelve pirosán villant. Sípolva szedte a levegőt, mi­közben félrefordított fejjel, rémült szemmel pislogott. — Megvagy! — kiáltotta diadalmasan a fiú, és szár­nyait összefogva fölemelte a madarat, aminek fejletlen ragadozókarmai a semmibe kalimpáltak. — Én láttam meg először — mondta a leány. A le­gényke bólintott. — A te madarad ... Se­gíts ... A kislány kioldotta copfja végéből a fehér pamutszálat, összesodorta, és ügyesen, mi­ként a fiú tartotta, összekö­tötte a madár lábát. Hazavitták. A szomszéd­ban lakott a kislány, a ma­dár a fiúhoz került. Hosszú szíjat kötöttek lábára, és az öreg diófa alsó ágára erősí­tették. Ezután ott trónolt a madár, s lassan megtanulta, hogy csak addig reppenjen. ameddig béklyója engedi. Jó! tartották. A fiú csúzli­val lőtt neki verebeket, a kislány edénykéből itatta. Kézbe vehették, már nem félt tőlük. Megtelepedett vál­lukon. néha éleseket rikkan­tott, és mély tűzű szemével a magas, kék eget kémlelte, figyelte a madarak röptét. A gubancos pamutszál ott fi­tyegett egyik lábán, külön­leges ismertetőként. — Tán elengedhetnénk — kockáztatta meg a lány az egyik őszi délutánon. A szél- fuvalatra sárga levelek hin­táztak alá, s ökörnyál hosz- szú fátyla akadt a pokasz ágakra. A fiú nem szólt, a madár a lányé. Tudta, hogy eljön az idő. így hát először a pamut­szálat oldotta le a madár lábáról, és zsebébe telte. Az­után a szíj béklyót oldozta fel. A madár meglengette szár­nyát, teste megnyúlt, és mint akit riasztanak, felreppent. Nagy kört írt le a diófa fö­lött, diadalmasat rikoltott, aztán kiterjesztett szárnnyá] vitorlázott alá, s régi helyé­re telepedett. Tollát felbor­zolta, és horgas csőrével rendezésébe fogott, — Lásd, itt marad... — mondta álmélkodva a/íiú. — Bizony, mert ő messzi­ről. tán az Óperenciáson túl­ról jött..., s jó neki itt. Nem kívánkozik messzire, mint te mennél — mondta a lány. — Nem tudhatod, a te utad hová vezet — felelte nagy- komolyan a fiú. és a szíjat az ág egyik csonkjára akasz­totta. Ott himbálódzott. a meghosszabbodott árnyékok' előtt. Egyik reggel azonban az öreg diófa alsó ágán a mesz- sziről jött madárnak hűlt helye volt. Csak a szíj ár­válkodott egyedül, s alatta a tollak. Hiába várták ez­után, nem jött vissza többé még mutatóba se. így múlt el a tél. Rövid nappalok, hosszú éjszakák és a mesék az Óperenciáson túl­ra költözött madárról, aki megtalálta párját, és már a kék hegyek koszorújában repteti fiókáit, Hosszú idő telt el, évek ro­hantak és számuk szaporo­dása árkokat vésett a hajdan volt gyermekarcra. Ézsiás ezen a délután ér­kezett. Az öreg ház zárva volt. és a diófa is elszáradt udvarán. A kút ágasa meg­dőlt, zöld moha verte fel kö­vekkel kirakott ágyát, mi­ként tarack és mindenféle gyom a járdaközét. Az eper­fa és az ámbitus szélső osz­lopa közötti hosszú dróton a rozsdás lánc végén rég nem volt már kutya, aki meg­ugatta volna az idegent, és az udvaron se kapirgáltak baromfiak. Azért jött. hogy összeszed­je azt a pár dolgot, amit sajnálna, ha idegen kézbe kerülne. Megállt, letette uta­zótáskáját, és a mély zseb­ből előkotorta a kulcsot, amely nyitotta e lakatlan ház repedezett ajtaját. Nyikorog­va tárult fel, és áporodott levegő áramlott ki a spalet- ták sötétjéből. Leült a nyikorgó karos­székbe. Három éve nem járt itt, s előtte még ritkábban. Megrohanták az emlékek Cigarettát vett elő és egy üveg vodkát a táska mélyé­ből. Lecsavarintotta a tete­jét, és hosszan ivott. Átjárta az ital melege, kabátját ki­gombolta, sálját meglazítot­ta. Megjelent előtte apja, any­ja és az öregek. Mind itt sürgölődtek, simogatták te­kintetükkel, s mindannyiuk arcán a várakozás. Felállt, nekilátott a rá- molásnak. Az egyik fiók al­jából a kantáros nadrág akadt kezébe. Fakó volt és gyűrött, hátulján a zseb. Hát ez megvan még — vil­lant át agyán. — Biztosan még anyja tette el, megőriz­ve a kisfiú emlékét. Ezer kö­zül is megismerte volna, s amint benyúlt a kis zsebbe, valami kezébe akadt. Kihúzta, s ott volt az arasznyi, göbökkel ellátott koszlott pamutszál. Mint amikor fény jobban az éj­szakában, világosodott meg előtte a régi kép. A lány és a madár... Vajon merre járhatnak? Hol van Grisel, az Óperenciáson tálnak me­lyik szögletén, . .c Feltűrte gallérját, és kilé­pett. a szemerkélő esőbe, hogy megkeresse az utat. ami a kiserdő mellett vezet a fo­lyóhoz. Mit nem adott volna, ha röpke percre is visszatér­ne az a nyár s a lány, az ifjúság. Amint gondolataiba mé- lyedve haladt, rátalált a kis útra, és pár lépés után ott volt a madár is. Szárnyasze- getten, megdermedve feküdt az úton. Világtalan, nyitott szemén az eső kopogott. . . Schöffer, a fény­dinamika művésze A magyar származású, vi­lághírű Schöffer Miklós, aki Párizsban élve Nicolas Schöffer néven aratta leg­nagyobb sikereit, 1912. szep­tember 26-án született Ka­lácsán. ahol ma múzeuma áll. Főiskolai tanulmányait Budapesten végezte festő­ként, de konstruktőrként alapozta meg hírnevét. A harmincas években, mint annyi más európai kortár­sa, ő is a művészetek akko­ri fővárosa, Párizs felé vet­te útját. Az expresszionista, majd szürrealista képeket festő művész a nácizmus elől me­nekülni kényszerült. Művé­szi fejlődése évekrg megsza­kadt, s csak a II. világhábo­rú vége után teljesedhetett ki, a béke éveiben. Látása akkorra megváltozott. A kor hihetetlen mértékű tudomá­nyos haladása kápráztatta el és termékenyítette meg fan­táziáját. A festőből mobilo- kat készítő szobrász és Szirmay Endre Innen és túl testvérsirató A faragott kő is formáját veszti a szakadékon túl véget ér az út a tajtékzó hullám csöndes révbe fut a szél a felhő kontyát elereszti a fájdalom, az öröm közös bennünk sorsunk medrét a történelem vájta szabad röptűnknek nem volt erős szárnya így lett más a hitünk, más a szerelmünk az egykori szándékok tűzvarázsát anyánk álmainak felködlö mását csak omló emlékeim közt találom magaddal vitted szakadt hátizsákod sorsod minden titka útipoggyászod te már túl vagy — én innen a halálon. Jasper Gyula két verse Találkozás Ismeretlen! Kiről mindent tudok, mi általános, hogy húsból vagy és vérrel áldott, tudatlanságom ködökbe zárt. mégis a titkok sejtelmes pólusán átrezgett belőled valami rám. amiről tudtam, hogy közös bennünk, mint csillagok közt az űr, az árvaság. És vártam. A hétköznapok fojtó falai között a pillanatra, mikor ünnep leszel, a szív, a gondolatok szökökútja, egyszerű emberi varázs. Találkozás. Ötsoros Hol az a csendből szűrt csend? Hol az a béke? Miben megszülethet majd a szépek szépe A „gondolat" mely felfedez Parányi cseppben millió életet. konstruktőr leli; műveiben a tudomány ölelkezik a mű­vészettel. Művei látványo­sak, a szüntelenül viliódzó fények, a mozgó elemek esz­tétikai élményt is adnak, amellett, hogy lekötik kíván­csiságunkat. Kikísérletezett magának valamit, ami rímel a mai ember mozgáskereső nyug­talanságára, szenzációéhsé­gére, örök kíváncsiságára. Moholy Nagy László nyom­dokain haladt, a geometriai alapformákat és arányokat egyesítette a fény misztikus hatásával. Valószínűleg Cal- der mobiljai is hatottak rá. de alkotásai inkább nevez­hetők konstrukcióknak, mint a szó régebbi értelmében vett szobroknak. A térdinamikai konstruk­ciókat az ötvenes években kezdett készíteni. 1950—Sí­ben hat darabból álló relielV sorozatot készített geomet­riai alapformákból álló fé­nyezett, perforált lemezek­kel. A nyílásokon behatoló fény mozgalmas tükrözése csírájában már késői alkotá­sainak alapgondolatát fejez­te ki. Itt aknázta ki először a tükrözés lehetőségeit, amely változatos tér- és sík­illúziókat hozott létre. A fénydinamika alaptörvényeit kísérletezte ki bennük. Ezután müveit nagymére­tű, szimbolikus tornyokban valósította meg; közülük az elsőt, egy húsz méter magas­ságút, a Group Espace bioi-i kiállításán mutatta be. Nagy feltűnést keltett. A sikert azonban az 1955-ös párizsi St. Cloud parkban fölállított 50 méter magas tornya je­lentette, amelynek hangkibo- csátó berendezése is volt, így a vizualitás és a hangok ösz- szekapcsolása révén forra­dalmi mű jött létre. A zenét Pierre Henry konkrét zenéje szolgáltatta a különféle to ronyfelületekről felvett hanganyag segítségével. Schöffer tehát módszeresen jutott el a térdinamikához, amelyben a művész szavai­val : „Okosan ütemezett esz­tétikai halmazok a rendel­kezésre álló tér töredékeinek sorozatát aktualizálhatják, r és felszabadíthatják azok vi­zuális energetikai tartal­mát'' . .. Munkáinak lényegéi a kö­vetkezőkben foglalta össze: ..Minden térnek, minden fe­lületnek van különböző, meg­határozott számú luxérte.va, azaz különböző erejű világi - tóerősséggel van töltve, mely a struktúrák ritmusát látha­tóvá teszi. A színes, illetve a színtelen fény is áthatol a térdinamikai plasztikán, és a struktúrák, az átlátszó vagy átlátszatlan felületek kivilágításával olyan plasz­tikai alakulásokat hoz lét­re. melyek az esztétikai s: ■ tékek terén roppant nagy potenciát szabadítanak fel. Ez jelentős energiával és; rendkívül nagy érzéki átü ő- erővel rendelkezik. A fény­források lehetnek statikusak vagy mozgathatók, működ­hetnek időszakosan, miköz­ben az arra beállított ernyő­kön részben vagy egészen felfoghatók az élesen kiraj­zolódó árnyékok, illetve a színes vetületek. Tehát a f ényd i na m i ka bárm i lye n nagyságú ^felület vagy tér­metszet művészi kiaknázása’ jelenti, ahol reális vagy mesterséges mozgásokká; (optikai illúziók) plasztikus és dinamikus, színes vagy színtelen elemek alakítha­tók ki. 1951-től 1960-ig 13 „fény­dinamikus" konstrukciót al­kotott. 1960—62-ben szer­kesztette Chronos című vi­lágsikert aratott hatdarabos sorozatát, közülük az egyik Líege-ben áll. Központi i rá - nyitószerkezete egy üvege­zett kalitkában van. Éjsza­kánként 120 reflektor vetít többszínű fényt a mozgó tük­rökre. A hatvanas években ké­szítette Prizma sorozatát 1973-ban korunk jelképét, a milánói Autó szobrot. Párizsban áll 307 méter magas kibernetikus Fénytor­nya. Műveit 1982-ben mutatták be Magyarországon, a Mű­csarnokban. Szülővárosában is látható egy monumentális alkotása. Ezért nyerte el az 1968-as velencei Biennálé nagydíját. Brestyánszky Ilona

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents