Somogyi Néplap, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-01 / 180. szám

1987. augusztus 1., szombat Somogyi Néplap Világirodalom a XX. században Az irodalomtörténeti vál­lalkozások közül egy-egy je­lentékeny író monografikus portréjának elkészítése épp­úgy erőt próbáló munka, mint a különféle irányzatok, stíluskorszakok bemutatása. Valószínűleg nincs nehe­zebb azonban, a világiroda­lom történetének megírásá­nál. Magyarország kis nyelv- szigete felől nézve a litera- túra világtengere szinte át­tekinthetetlen, beláthatatlan kiterjedés és messzeség Szabolcsi Miklós akadé­mikus maga is érezte eze­ket a gondokat, veszélyeket, ám a rá jellemző, „kaland- kereső” irodalmi érdeklő­déssel és a hipotéziseket is vállaló összegző szándékkal mégiscsak belevágott a Vi­lágirodalom a XX. század­ban című könyv megírásába (a Gondolat kiadó újdonsá­ga volt az ünnepi könyvhé­ten). A Főbb áramlatok al­című összefoglalás általában nem nemzetek, nyelvterüle­tek irodalma szerint halad: Európa-centrikus szemlé­lettel ugyan, de mégis a va­lóban világirodalmi jelen­ségeket kutatja, elemzi — tehát egyik példájához a másikat nyugodt szívvel ve­szi az ötödik szomszédból. „Mindenekelőtt mit értek világirodalmon? — teszi föl a kérdést Szabolcsi. — Ter­mészetesen nem a megszü­letett művek mennyiségi összességét, hanem néhány jelentős mű halmazát, s ugyanakkor az irodalmat mint komplex intézmény­rendszert. A világirodalom­ba azonban nemcsak né­hány nagy irodaimat soro­lok, tehát nemcsak az an­gol, német, francia, orosz, spanyol nyelvű irodalmakat, hanem elvileg minden más irodalom műveit is... Nem tagadom: a válogatásban, a kiemelésben egyéni ízlésem, sőt elfogultságom is közre­játszott — ilyen értelemben ez a könyv is megélt iro­dalom. Szubjektív szempon­tú leírás. Nem tart tehát igényit arra, hogy kézi­könyvként lehessen használ­ni... Nem nehéz persze megjó­solni, hegy Szabolcsi Miklós XX. századi kis világiroda­lomtörténete amolyan „ki­egészítő szerbaMal” lesz — csa'k majdani olvasói, idé­zői, különösen a diákok — épp azt a vitakászséget, szellemi nyitottságot ne nél­külözzék, ami a szerző fő jellemzője! Vagyis ne hem­zsegjenek majd dolgozatok, szónoklatok azoktól a sum- mázásokitól, amelyeket Sza­bolcsi megkockáztat, vitára bocsát. A tudós értekező eddigi munkásságának ismeretében sejthető volt, hogy könyvé­nek legmagasabb színvonalú és legizgalmasabb fejezetei az avantgárddal, a neo- avantgárddal foglalkoznak, illetve József Attila korá­nak világirodalmi összefüg­géseiről lesz a legtöbb mondandója. Nem vesztegel azonban a számára legked­vesebb stációknál1: példátlan merészséggel egészen 1985- ig húzza meg a világlitera- túra fejlődésvonalát. Külö­nösen érdekes, miiként kö­veti a történelmi esemé­nyekből is következően „legnagyobbnak” számító két irodalom, az észak-ame­rikai és a — soknemzetiségű — szovjet irodalom alakulá­sát; s miként magyarázza a latin-amerikai művek betö­rését az irodalom világpia­cára. Néhány beszédes fejezet­cím a kötetből1: Kelet—kö­zép-európai modernizmus — Az avantgárd filozófiai alapjai — Az „új tárgyias- ság” — A lélektani-analiti­kus regény — „Űjbaloldal” és „ellenkultúra” — 1968 májusa — Idézőjel es realiz­mus. Ezekből a címekből is kitetszik Szabolcsi kategó­riateremtő, névadó törekvé­se: a néhány bog mutatja a nagy hálót, amely a bőség vízéből merít. Szabolcsi Miklós olvas­mányként is lebilincselő, ki­tűnő és hasznos műve nem csupán ismereteket közöl, ismereteket tágít. Hozzájá­rul, hogy — Musil regényé­nek címét „kifordítva” — a XX. század végének embe­re tulajdonságokkal bíró emberré emelkeflhessék az irodalomban és az iroda­lomról felgyűlt tapasztalatok álltai. Tarján Tamás ff Magyar tudományoknak szentelt oltár // Széchényi Ferenc 1774-ben emlékiratot nyújtott be a kancelláriához és a helytar­tótanácshoz könyvtáraiakí- tás ügyében. (S már akkor kötelezi a nyomdászokat, hogy minden munkából küldjenek két példányt a könyvtárnak.) Széohenyi 1802 márciusában Ferenc császártól engedélyt kér: „Felséges uram! Ifjúságom­tól kezdve fáradhatatlan gonddal, nagy áldozattal sze­reztem meg magamnak azt a gyűjteményt... Méltóz- tassék kegyesen engedé­lyezni, hogy ezen gyűjte­ményt Magyarországnak adományozhassam ... Sza­badjon a gyűjteményit éle­tem folyamán a sajátomból továbbra is gyarapítani, es amennyire csak lehetséges, teljessé tenni.” A Magyarországra vonat­kozó gyűjtemény 12 ezer nyomtatványt, 1150 kézira­tot, 142 kötet térképet és rézmetszetet, 2019 nemesi címert, 2675 érmet tartal­mazott, továbbá itthon gyűjtött és Becsben vásárolt régiségeket, képmásokat. Pénzben 160 ezer forintnyi az adomány: összehasonlítá­sul: az ez idő tájt épített soproni kétemeletes, kettős szárnyú Széchényi-palota költségvetése mindössze 40 ezer forint volt. Az alapítólevél a nádorra bízta a gyűjtemény kor­mányzását. S József nádor közreműködésével már 1803 decemberében a volt Pálos kolostorban megnyílott a könyvtárteremből, olvasó­Pyrker László egri érsek, a képtár danáidra A Nemzeti Múzeum főhom­lokzata szoibából, az érem- és a ré­giségek terméből álló gyűj­temény. A Nemzeti Múzeum meg­teremtésének gondolatát az 1807-ből való Museum Hun- ggrieum című tanuLmány így veti föl: „Ezen Magyar Tudémányoknak szentelt ol­tárt fel kell ékesíteni a ha­zánkat érdeklő könyvekkel és iratokkal, történetünk eseményeit, városainkat és várainkat bemutató ábrázo­I. Ferenc jóváhagyását tar­talmazó okirat itta az ezreseket az egész- igyiek között, egyébként a íhioz verte a garast. Mi- 1 az idegosztály zárójelen- Vel hazatérhetett, a jódn- itú, fiatal körorvos nyu- t, kiegyensúlyozott élet- Lra akarta rábeszélni. Sze­tt, okosan érvelt, ám Job­s' Géza, aki máskor az ér- ílsógiek társaságában el- jdottan hallgatott, most rsen félbeszakította és ta- aitlan megjegyzésre ragad- a magát az ifjú doktor lő villájával kapcsolatban, id átmenet nélkül kije- ette, hogy az 5 apjának etten lehetősége volt: a hoz vonulná és ott ,meg- nni, ezért hát hagyják őt ében, ne irigyeljék tőle a lkát, hadd keressen, sddig bírja a hajtást, hadd álja, ameddig érdemes élni. Ezzel otthagyta a icsarcú orvost és a felhá- xlástól fuldokló asszisz- mőt, majd szikrázó lép­őéi végigmasír ozott a ren- ántézet folyosóján. Ezután ette, szinte rohammiunká- , a pincéjét ide az udvar- Ez a második pincéje. Az t négy évvel ezelőtt vá­llba Ságváron egy hatszáz yszögales szőlővel együtt, 'érte. Öreg épület ugyan, :-százötven esztendő avál- de egy kis tatarozás után r még pár emberöltőt, legesen szívta a cigarettá- Vailaimi bajom lehet, hogy i tudok aludni, futott át a, s nem csekély akarat- évei a szokatlanul fe­gyelmezetlen, ide-oda csa­pongó gondolatait próbálta magzabolázni. Ügy kezdődött, hogy lovak dobogtak a kalyi­ba tetején, két piros kanca sörénye lobbant a holdfény­ben, s az az igazság, hogy ezek a nyugtalan, szerrirevalö paripák egyenesen Jobbágy Géza erőszakos szemhéja alól rúgtatok olyan magasra; a lovak egyébként íailujaibeliek voltak, a Koppány völgye he- pe-hupás táján járták a por­zó utakat, havas ' mezőket, domboldalukat, ifjúkora haj­nalán röpítettek kétkerekű kardét és könnyű szűnt; hej, csengős kis csikók, kancák, és mének! sóhajtott, hej, más csilkaja, más lovai, mennyit keseregtem, ‘ tekeregtem utá- naitok, hányszor jártam vele­tek a határt, a dimbes-dom- bos, szőlős-pinoés Külső-So- mogyot, de még a csillagok -közé is ejutottam általatok, úgy jártam be vétetek a föl­det és az eget, hogy el se mozdultaim édesanyám udva­ráról, ültem a boglya tövé­ben, körülöttem mintha de- rékrvasitagságú cölöpök szorí­tották volna földhöz a pony­vasárga délutánt, riasztóan szegényes és kisszerű volt minden, az udvar, a félig el­korhadt fészer, a favágító, a bomlott Ikontyú ház, én meg csak egyszerűen behunytam a szemem és máris gyeplő csú­szott a markomba, ott topo­rogtak előttem a lovak, tü­relmetlenül várták a paran­csomat; látta magát a re­ménytelenség udvarában, a vézna, „amerikai szövőlep­kék” fonnyasztoito gyü­mölcsfák között; egy szál ktottgatya, semmi más, egész nyáron csak ez a ktottgatya, a /tömésháznák zsúpfedele volt, egy rozoga tyúkól állt a . végében, még disznójuk sem... tehén? ló? igen, a szomszédiban, ott istálló is volt, piros téglákkal kirakott homlokzatú tehénistálló, la­kásnak is megfelelt volna; hej, mennyit sóvárogtam a mások jószága, vagyona után, mondta félhangosan Jobbágy Géza és megtörölte verítékes arcát; hányszor kívánkoz­tam a más szekerére, a más szánjára, hányszor képzeltem magam másokkal száguldó szélsebes kancák hátára, fi­nom, puha bőrnyeregbe, hányszor mondtam magam­ban sírásba fúló hangon, hogy eljön majd az idő, az én időm, pedig ott, abban a sár- fészekben és annak is a le­geslegmélyén, uramisten, a reménységnek egy-egy cérna­vékony fény-erecskéje sem látszott. Eléállott az anyja: kicsiny, keskeny, fakó kon- tyú; vajon hányszor hajolt földig életében, hány ezer­szer?! És csakis a minden­napi betevőért, magának és a fiának; napszám, részesara­tás, kapálás, krumpli ültetés, szénagyűjtés, répaegyelés, ku­koricaszedés a más szántó­ján, szüret a szomszéd sző­lőjében ... most hallani vélte az anyja hangját, egészen biztos volt benne, hogy az ő hangja próbál áttörni az em- * bermagas gazzal, tüskebo- konral benőtt éveken. Mint­ha egy réteg sötétszürke ra­kódott volna rá, tűnődött, majd hatalmas sárga folt — érett gabonatábla — jelent meg eQőtte hirtelen. Ö, Job­bágy Géza vágta a rendet es mögötte a két elkényeztetet kislánya szedte a markot, a kis hercegnőknek nem volt oipőjük, jajgatva kapkodták rózsaszín lábacskáikat. Felnyögött. A haja csurom víz volt, erős szívdobogást érzett. Egy kicsit elaludtam, gondolta és megbűvöltem né­zett a lassan komyadozó nagy sárga tűzbe. Megborzongott, magára húzta a pokrócot. Aludni kell! Hlszámolt százig kettesével'. Azután a páratlan számokat sorolta. Végül ki­számította, mennyi haszna volt az idén a nyaraltatásból. Először szobánként, majd ágyanként állapította meg a nyereséget, közben úgy tet­szett, lila ötszázasok röpköd­ték körül a fekhelyét. Pálinkát kéne inni, szólt hangosain, keserűen. Felült a dikón, rámeredt a kalyiba fa­lán yillódzó kérdőjelekre. Az udvar tele volt hold- fénnyel, de a pincéből taszí­tó sötétség tódult rá. Megállt a küszöbön és visszanézett a kályábára. Óvatosan, tapoga­tózva lépett a sötétségbe. A harmaduk lépcsőfokon meg­botlott. Legalább gyufát hoz­tam volna, futott át rajta zu­hanás. közben. Többé sohasem gondolkodott. lásokkal, híres férfiak kép­másával. Kerüljenek ide a magyar földön talált műem­lékek és eszközök, az érmek és pénzek, fegyverek és öt­vösművek. A három termé­szet rendéiből (ásvány-nö­vény és állatvilág) származó természettudományi és ipar- történeti gyűjtemények. A nemesek, a nagy gyűj­temények gazdái nem siet­tek a múzeum gyarapításá­ra. Az első ajándékozó, Ki- náli Mátyás pesti szűcsmes­ter 48 könyvet adományo­zott. 1813-ban vásárolta meg Batthyány Antal hercegtől a városkapun kívül fekvő 31 ezer négyzetméteres major­ságát, a múzeum mai telkét József nádor. Két évtizedig ezek, az egykorú források­ban régi múzeumnak neve­zett épületek adtak helyet a gyűjteményeknek. Az 1832—36-os országgyű­lés félmillió forintot aján­lott meg a „nemzeti műve­lődés díszére”, a múzeum építésére, mégpedig úgy, hogy a summa „ne az adó­zó népet terhelje, hanem egyedül a nemesi rendre fog felosztatni és attól lesz be­szedendő”. Ezen az ország- gyűlésen határoztak a Jan- kovich-gyűjtemény megvá­sárlásáról, s erre 125 ezer ezüstforintot fordítottak. A 30 ezer kötetet számláló könyv- és kézirattár, 1244 ötvöstárgy, 174 fegyver és 7000 érem megszerzését mint a múzeum második alapítá­sát tartják számon. A múzeum építésére Pol­lack Mihály kapott megbí­zást. A sízép klasszicista osz- lopcsamokos múzeum a kor legnagyszerűbb építészeti al­kotása tett. Az alapozáshoz — mint a Hazai és a Külföldi tudósí­tások című lap hírül adja — 1837. június 22-én kezd­tek. A százötvenéves évfor­dulóira reprezentatív kiállí­tással emlékezik a múzeum. Bár az építést megzavarta az 1838-1 nagy árvíz, mégis 1844 januárjában a főhom­lokzat, 1845 júliusában az egész épület körül lebontot­ták az állványokat. Kossuth a Pesti Hírlapban köszön­tötte „a várost a Rákos me­zejétől uraló nagyszerű al­kotást és tervezőjét”. A 109 méter hosszú, 70 méter széles, 24 méter ma­Antiochiai Anna és III. Béla sírjának leletei (másolat) gas épület méreteivel is ki­emelkedett környezetéből. 1846 márciusában megnyíl­hatott az első kiállítás a Pyrker-képtár anyagából, s még az év augusztusában az ipari kiállítás tizenkét te­remben és az udvaron 516 kiállítóval. Alighogy elkészült a mú­zeum, vihar os esemény ak színhelye lett; történelmi szerepe 1848. március 15-átől ívelt. A második emeleti díszte­remben ülésezett az első népképviseleti országgyűlés is. Később a Nemzeti Mú­zeum dísztermét használták ülésteremnek, egészen az országház fölépítéséig. Budavár bevétele után, 1849. május 27-én, az első emeleti rotondában a pesti polgárság lakomán látta vendégül a győzedelmes honvédséget. A nemzeti kormány legválságosabb időkiben is hajléka volt a Nemzeti Múzeum. Kossuth Lajos, mint pénzügyminisz­ter, a volt kamaraelnöfci la­kásból 78 festményt adati át, s mint a Honvédelmi Bizottság elnöke úgy ren­delkezett, hogy a sáncásá­soknál előkerülő régészeti leleteket küldjék a mú­zeumiba. Mészáros Lázár honvédelmi miniszter fegy­vereket, zászlókat adomá­nyozott. (Amikor az osztrá­kok bevonultak, eljöttek rekvdráinii a múzeumba is, s a régi fegyvereket, a fa modelleket is begyűjtötték. 1849. július 11-én a mú­zeum udvaráról indultak Arad felé az utolsó népfel­kelő csapatok. Évek során, a szabadság- harc bukása után ismét gyarapodott, bővült a mú­zeum anyaga. Sokan ado­mányozással, alapítványok­kal tettek hazafias érzé­sükről tanúságot. A Mú­zeumkert telepitésóre a dísz­teremben hangversenyeket rendeztek. Mostanában csendes a Múzeumkert. Egy-egy kiál­lítás megnyitása jelent csak nagyobb eseményt vagy az évenkénti március 15-i ko­szorúzás, ott balra a főlép­csőitől, az emléktáblánál... S. E.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents