Somogyi Néplap, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-20 / 196. szám
1987. augusztus 20., csütörtök Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS M ár nagyocska gyerek voltam, lehettem olyan ötödfél esztendős, és már körül tudtam bukfencezni a pernyésgödröt, ha senki se látta. Ügy látszik, politikusnak készültem, azonban hamarosan kiderült, hogy nem való vagyok erre a pályára, mert a nyilvánosság előtt nem tudok bukfencet vetni. Pedig a nyilvánosságot csak fél szem képviselte, amely az utcáról bekukucskált rám a deszkakerítés hasadékán keresztül. Zsibrita Jóska volt e fél szem birtokosa, velem egyidős gentleman, akihez a legőszintébb irigység fűzött. Tudniillik Jóska függetlenítette magát a polgári divattól, és télen viselt szalmakalapot, nyáron pedig akkora bársonysüvegben járt, hogy abba belefért volna Dzsin- gisz kán feje is. Ezt azonban nem azért tette nevezett kortársam, amintha szembe akart volna helyezkedni a Daru utcai társadalom világfölfogásával, hanem azért, mert télen az öreg Zsibritá- nak kellett a sapka, és nyáron ő hordta a szalmából készült párszárítót. Elég az hozzá, hogy Jóska bekukucskált a kerítésen, ami még nem lett volna baj, de tudtomra is adta, hogy jelen van: — Játjak! Én akkor éppen a fejem tetején álltam, de a következő pillanatban már benne voltam a pernyében. Szerencsére puhára estem, és így politikai pályám anélkül ért véget, hogy csontom tört volna. Azóta meggyőződtem róla, hogy előbb-utóbb minden politikus belebukfencezik a pernyésgödörbe, s minél később esik bele, annál nagyobbat puffan. Nem is ezért emlékezetes nekem ez a télvégi nap, hanem mert akkor ettem először háromfogásos vacsorát. Letappogtam magamról a hamut és beoldalogtam a szobába. Szerencsére szülém semmit se vett észre, mert nagyon bele volt merülve a Krisztusatyafiság könyvébe. Odakuporodtam mellé a padkára, a hóna alá fúrtam a fejemet, és néztem, hogy mozog a szája: — ö-rül-je-tek-és-vi-gad- ja-to-mert-a-ti-ju-tal-ma- tok-bő-sé-ges-meny-nyek- ben. A voces paginárum hamar elaltatott. Mikor fölébredtem, még mindig ott ültünk a padkán, az óltetőről besütött a frissen esett hó, a félhomályban is ki bírtam venni a szülém arcát. Most már lecsukott szemmel, könyv nélkül imádkozott. — Mindennapi kenyerünket adjad nekünk ma ... — Édesanyám — állítottam be közé és a jó Isten közé —, mit vacsorázunk máma? Először végigmondta a miatyánkot, keresztet vetett, megcsókolta a könyv tábláján a feszületet,, aztán felelt: — Háromfélit: kenyeret, haját, bélit. Azt mondtam erre, jobban szeretnék csak kétfélét enni, úgy, mint máskor. Szalonnát kenyérrel. — Jaj, gyerekem, a szalonna most elment adóba — vette elő anyám a kanapé sarkából az abrosszal letakart fél kenyeret. — örüljünk, hogy a mindennapi kenyeret megadja a jó Isten. Arról persze még akkor semmit sem tudtam, hogy minden államnak támasza és talpköve az adó, s hogy annak a malackának, amit karácsonyra vágtunk, az volt a hivatása, hogy féloldal szalonnájával fönntartsa az államot. A jó Istenről azonban már tisztább fogalmam volt. Tudtam, hogy ha akart volna, legalább egy kis vajalját adhatott volna a kenyérkéhez. No, majd ha apám hazajön — gondoltam magamban. Oda volt dohányt vágni Ring kapitány úrnak, és mindig csak az esti harangszó vetette haza. De soha anélkül haza nem jött, hogy legalább egy kis nemzetiszínű árpacukrot ne hozott volna. Félálomban voltam már, amikor hazaért, de bizony semmivel se verte ki az álmot a szememből. Csöndesen ültek az asztalnál, elmorzsolt egy karaj kenyeret, megivott utána egy kancsó vizet, és csak akkor szólalt meg, mikor pipára gyújtott. Akkor is csak annyit mondott: — Az istene ne legyen ennek a rossz háznak, legjobb volna felgyújtani, akkor nem nyúznának az adóval. Kicsit nyugtalan álmom volt, égett a házunk, ropogott a nádtető, mint disznó- pörzsöléskor a szalonna. Az apám pedig vasvillával két úriembert forgatott a tűzben. — Mit csinál, édesapám? — kérdeztem. — Megpörkölöm, fiam, ezeket a disznó kóslebálókat. A kóslebálók azok az úriemberek voltak, akik házról házra jártak minden esztendőben, és konskribálták az adót. Egy mérges városi írnok, aki kalamust hordott a füle mellett, meg egy bakter, aki vitte utána az összeírási íveket és a tintásüveget. No meg az is a bakter tisztje volt, hogy megakadályozza a kötelességteljesítésben a kutyákat, akik minden házban meg akarták harapni az írnok urat. Reggel, ahogy kisütötte a nap az álmot a szememből, az első dolgom volt kiszaladni az udvarra, megnézni a nádtetőt. Megvolt friss, jó egészségben, a nagy mohacsomók elevenen zöldelltek ki az olvadó hóból. — Más baj van itt — szólalt meg bennem a leliciis- meret. — A Lacika gombja miatt fogta el a jó Isten a kenyerünk mellől a szalonnát. Lacika a legrongyosabb szabó volt, aki valaha e világon foltokat vetett a romlásnak indult nadrágokra és kabátokra. Már úgy ötven felé járt, fehér fércek akadoztak a szakállába, de gyámoltalan és együgyű volt, mint a gyerek. Ezért hívtam Lacikának még én is, akit pedig ő mindig „fiatalembernek” szólított. Minden vasárnap eljött hozzánk ve- csernye után, és lámpagyújtásig segítette az apámnak Deák Ferencet szidni. Akkor fölkászálódott, és a nyakamba akasztotta a botja kampóját: — No, fiatalember, hogy kell szépen köszönni? — Éljen a negyvennyolc! — rikkantottam el magam, mire Lacika elégedetten megveregette a vállamat, és megígérte, hogy ha az Isten élteti, akkor ő nevel belőlem olyan szabót, aki még atillát is tud szabni, olyat, mint az övé. Nem hiszem, hogy lett volna a világon olyan kétségbeesett madárijesztő, aki azt az atillát vállalta volna, de volt rajta egy gomb, amihez fogható szépet nem fogok már látni ebben az életben. A gomb piros csontból volt, de fekete karimával, és az eredeti hivatása az volt, hogy női keblen fogja össze a kabátot. A Lacika atilláján azonban csak mint Tart pour Tart nyert alkalmazást, s a mester tekintete mindig őrajta pihent meg, ha galambepéjét fölkavarta a politikai szenvedelem. Hát ez a gomb volt az, amely két nap óta az én ingem derekában lappangott. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és egy óvatlan pillanatban, mikor Lacika az asztalra könyökölt, lesodro- gattam a kincset, az atilláról. Meg kell vallanom, hogy a bűntudat csak a gyomromon keresztül ébredt föl bennem, de egy percig se haboztam a jóvátétellel. Még aznap délelőtt beosontam az öregtemplomba, s az oltárterítő meg- csókolásának örve alatt odacsempésztem a gombot az Űr asztalára. Talán egyszerűbb lett volna a Lacika zsebébe csúsztatni, de akkor a jó Isten nem tudott volna róla, s én vele akartam a barátságot helyreállítani. S azon az estén csakugyan azzal örvendeztetett meg édesanyám: — No cselédem, kertészpecsenye lesz a vacsoránk. Hát az volt, de bicska nem kellett hozzá. Kertészpecsenyének a sült tököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az annak, aki szereti, de én hamarosan felmondtam neki a barátságot. Tél végén már vizet ereszt a tök, és el- nyálkásodik a méze. Visszakívántam a mindennapi kenyeret, hajával, bélivel. De bizony néha a hajával is be kellett érni. Igaz, hogy amint kitavaszodott, hetipiacos napon zöldhagymát is lehetett hozzá kapni. Ez volt a bérem azért, mert Vak Márinak, a zöldséges kofának hazatoltam a piacról az üres talicskáját. Rossz esztendő járt, mostohán bánt velünk a földecs- kénk. Amit meghagyott a fagy, elverte a jég, leégette a nap. — Az idén aszalt cseresznyét termett a cseresznyefa — vágta a sarokba esténként az apám a posztótarisznyát. Az is jó volt már nekem akkor, a magjára száradt cseresznye. Olyan szűkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer színét se láttuk három napig. Éhesen ődöngtem az utcánk gyepes árokpartján, mikor a gazdag Dobákné, a csirkéskofa, rám kiáltott a muskátlis ablakukból: — Te gyerek, szaggass a malackámnak egy kis pap- sajtfüvet ott az árokparton! Szép, kövérlevelű papsajtok bodorodtak ott, a levelüket megszedtem a malackának, és magam meg teleraktam a zsebemet szép kerek papsajotcskával. Abból lesz énnékem jó vacsorácskám. Gazdag Dobákné igen meg volt elégedve a munkámmal. Nagy karaj fehér kenyeret adott napszámba. — Megállj, kenek rá mézet is — fordult be a kamrába. De én akkor már kívül voltam a kisajtón, és nekiestem a kenyérnek. De a falat nem ment le a torkomon, mert megképzett előttem édesanyám sápadt képe. — De jó volna visszaragasztani — néztem a megcsonkult karajra, s belemarkoltam a papsajtba. Pedig most már nem volt olyan jóízű, mint azelőtt. Édesanyám azonban nem örült meg a kenyérnek. Inkább sírva fakadt, és visszaerőltette rám az ajándékom. — Én már megettem a másik karajt — vörösödtem el. (Azóta se esett hazugság ilyen nehezemre.) Anyám meg azon erőskö- dött, hogy ő is vacsorázott már. Mégpedig bundás gombócot. (Az meg a hajába főtt krumplinak az ünneplős neve. Nem rossz étel az se, ha só is van hozzá.) — Hanem tudod mit? — törülgette meg anyám a szemét — eltesszük a kenyeret apádnak. Szegény ki lesz éhezve, ha hazaér a szőlőből. Azt már én nem értem ébren. A papsajttól jó álma van az embernek, nem fek- szi meg a gyomrát. Csak hajnalban ébredtem a szóváltásra. — Ne bántsd fiam, jobb lesz az nektek itthon — hallottam apám szavát. — Én el vagyok kenyér nélkül is, ellát engem az eperfa. — No, minket se féltsen — kevélykedett anyám, s belecsúsztatta a kenyeret a tarisznyába. — Jó az Isten, ma is ád annyit, mint tegnap. Hát éppén annyit adott. Papsajtocskát, sárgarépács- kát, krumplicskát. De még egy darab sajtocskát is találtunk a láda fenekén. Ott felejtődött még a télen, s úgy megkeményedett, hogy nem vette magába a kést. Anyám örült is neki nagyon, mert így az egészet nekem adhatta. Azt mondta, az ő foga már nem bírja. M ég akkor is a kővé vált sajtot majszoltam, mikor este az apám hazaért a szőlőből. Vígan csóválta meg a tarisznyáját: — No Ferkó, találd ki mit hoztam neked? — Jaj, mit? Tán fürjecs- két? — ugrottam fel lelkendezve. — Nagyobb újság ez annál is — bontogatta a tarisznya csücskit. — Nézd-e, madárlátta kenyér! Tulajdon az a kenyér volt, amit én adtam anyámnak Azóta tudom, mi az a „mindennapi kenyerünk”. Reich Károly rajza MÓRA FERENC MINDENNAPI KENYERÜNK Kondor Lajos rajza GARAI GÁBOR HONALAPÍTÓK István király lovas-szobra alatt, a föld mélyén, a várfalak tövében ősi katona-csontok nyugszanak: karok, s lábak mészváza, koponyák, és kéz- és láb-fejek izekre hullott csonkjai: és rozsdás emberpatkók: a talpasoknak. — kik az utak kövén lóhalálban kocogtak — kellett a bocskoron ily vasat hordani... így hát a szobor méltó helyen áll. Mert még a végítélet harsonái sem terelhetnék össze a király hamvait úgy, hogy ráismerne bárki: íme a honalapító — ő oz, kétségtelen. De a bocskorosok csonthalma: bizonyosság. Általuk élt és rajtuk állt az ország, s holtukat túlélte a türelem, hogy megtartja majd, aki alapozta a hazát — házat rakván a romokra Fent a jelkép megrendülhet: lehet kiválasztott tehetség, hősiesség szobra, bölcs szigor s változó szerep emlékműve — istenült őrület — de lent, kik az eszménynek testet adtak, testből csonttá lettek és fennmaradtak utódaikban: kik a lényeget őrzik, a megtartó titkok tudói, az örökös kezdetek folytatói, a hon folyton újjá-alapitói: rendületlenek a névtelenek. VAS ISTVÁN ZÁSZLÓK Oroszlánok, griffek, sasok. Medvék — szép karcsú címerállatok, Címerpajzsok, .sávok, halmok, mezők, Tornyok, félkezek, kardot emelők, Bogáncsok, rózsák, sóskák, lóherék, Te minden szín és minden keverék, Dísz dámvad, dúvad, bukott büszkeség. Testek, hódítások és mesék Alakzatai, mintás jelbeszéd: Sárkányok, lándzsák, láng liliomok — Mit bánjuk mi, hogy kié voltatok? ' Mit számít, hogy kié voltatok, Turulok, keresztek, csillagok, Ami értünk harcolt, valamennyi jel, Minden, amit nem felejtek el, Minden, amiért szívünk dobogott, Sávok, színek, tiszta lobogók, Mit számít, hogy hányféle mocsok Száradt meg és fakult el rajtatok, Piros, fehér, zöld, láttunk szállani, Bukott forradalmak zászlai, Foszlányok a foszló egeken. És amiket nem láttunk sohasem, Pro deo et libertate szállt, Elérte még Petőfi pirosát, Meg a miénket, a bíbor egyveleg. Melyben a vér, a láng, s a rózsa egy. Lobogjatok bennem, ne szűnjetek, Ne szűnjetek meg lobogni veletek, összesen, mind kell, nem hullhat ki egy sem, Csattogjatok az ég felé helyettem, Repüljetek, ha nem repülhetek!
