Somogyi Néplap, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-20 / 196. szám
8 Somogyi Néplap 1987. augusztus 20., csütörtök IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Történeti festészetünk albuma w Bodnár Éva: Kard és ecset A múlt század a nemzetté válás korszaka volt számos európai nép számára, és ennek során érthető természetességgel fordultak saját múltjuk, történelmük eseményei felé. A romantikában gyökerezett általános művészeti mozgástól, fejlődéstől eltérően a magyar történeti festészet kibontakozását, sajátosságát még egy, a nemzetünk történetében fontos esemény, a szabadságharc és annak elbukása is befolyásolta. A műfajnak a 19. század közepétől kibontakozott virágkora a magyar művelődés- és művészettörténet fontos fejezetét képezi. Jó szolgálatot tett tehát a Corvina Kiadó, amikor Bodnár Éva tollából megjelentette a Kard és ecset (Történelmi képek a Magyar Nemzeti Galériában) című albumot. A kiadó jól választotta meg a szerzőt is Bodnár Éva személyében, aki a Magyar Nemzeti Galéria osztályvezetőjeként három évtizeden át, enyhe túlzással, naponta találkozott, együtt élt az általa feldolgozott alkotásokkal. Bár történeti festészetünk virágkora az 1850 utáni néhány évtizedre esik, nem jelenti azonban ez azt, hogy korábban ne jelentek volna már meg történeti események, jelenetek a magyar képzőművészetben. Ezek elWágner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása sősorban a barokk kor templomainak és kastélyainak freskóin láthatók. Már a magyar barokk ismert festői, Maulbertsch és Dorfmeister a pápai és a szigetvári templomokban levő freskóin és utóbbi táblaképein is találkozunk történelmi eseményekkel. A reformkorban a történeti témákkal a nemzettudat erősödését kívánták szolgálni, a Hasznos Mulatság úgy vélte, hogy a műemléki képek által a „hazafiakban őseink nagy tetteinek követésére való buzgóság gerjesztetnék”. Ezek a korai „történeti leábrázolások” elsősorban irodalmi évkönyvekben, illusztrációként jelentek meg, és ekkor még jobbára bécsi festők és rézmetszők készítették azokat. (Sajátos helyet foglal el Kisfaludy Károly munkássága a magyar irodalomban és a történeti festészetben is, mert egyként művelte a drámát, a festést és rajzolást. A reformkor során elsősorban a bécsi Képzőművészeti Akadémia és Peter Krafft hatása érződött az ekkor működött magyar kismesterek (Spiró, Wándzsa, Dosnyai stb.) munkáin. Barabás Miklós történeti „tudósításokat” festett kora eseményeiről, elsősorban a Lánchíd építéséről. A kibontakozás több fontos kezdeményezése fűződik Kovács Mihály és Kiss Bálint nevéhez. A szabadságharc történeti megrázkódtatása után jut el történeti festészetünk igazi csúcsára Székely Bertalan, Lotz Károly, Than Mór, Wágner Sándor, Madarász Viktor munkásságában. Történeti festészetünk utolsó általánosan ismert mestere Benczúr Gyula, akinek a munkásságában azonban már megjelenik a színpadiasság. A század végén a történeti festészet mellékágaként létrejött a történeti életkép sajátos műfaja is. Az átfogó történeti bevezetés mellett a szerző minden egyes műhöz a történeti esemény rövid ismertetését adja. A 36 tábla színes reprodukció Schiller Alfréd fotó- művészeti tudását, tehetségét és a Kner Nyomda gonSzékcly Bertalan: Egri nők Liezcn-Mayer Sándor: Magyarországi Szent Erzsébet Madarász Viktor: Zrínyi és dós, esztétikus kivitelezését Frangepán a bécsújhelyi bőr- dicséri. tönben (vázlat) Dömötör János Szabó Lőrinc NEMCSAK KENYÉRREL... HAZÁM Nem faluba, nem Budapestre és nemcsak magyarnak születtem, fél Földre süt a nap felettem, fél Földdel együtt fed az este. Tanítóm minden, ami él, apám a múlt egész világa, s addig terjed hazám határa, ameddig az agyam elér. Nagyon szegény, ki büszkeségét más érdeméből lopja ki, s ripacsként a mellét veri azért, ami helyette érték: én azt szeretném, ha hazám, e föld, hol mindent, ami ember, vágytam példázni életemmel, lehetne egykor büszke rám. (1930) Nemcsak kenyérrel él az ember, de legfőképp azzal, átvitt értelemben is. Szent István királyunk, alkotmányunk, új kenyerünk régi ünnepén vajon tudunk-e felhőtlen homlokkal és könnyű szívvel örvendeni életünk, békénk, munkánk nyárutóján, egy olyan időszakban, amelyet maga a kormány is az utóbbi három évtized legsúlyosabb gazdasági helyzetének nevezettg Tudjuk-e ünnepelni a drágább kenyeret, örülni annak a nemsokára kétezer esztendőnek, amióta itt a Kárpát-medencében őseink megvetették lábukat, s elvetették az első gabonát? Kétezer év? Ebből a távlatból tekintve a mi röpke éveinkre, hetven emberöltőből persze csupán egy a miénk: a jelen, melynek minden gondja eltörpül régi s nem is olyan régi bajok, veszedelmek, nyomorúságok mellett. S a magyar nép mindent elviselt, életben maradt, vesztes háborúk, szabadságküzdelmek, levert forradalmak, megosztottság ellenére vagy talán éppen ezekért. Himnuszunk költője is azt mondja: „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!”. De jó is volna, ha már valóban megbűnhődtük volna! A történelem ítélőszékéről ugyan szoktunk beszélni, az emberiség utólag kollektív tudatában többnyire megemlékezik bűnökről és érdemekről, de jól tudjuk: nekünk itt és most kell helyt- állnunk, ezekben a gondterhelt, szürkének tetsző években éppen mi képviseljük a folytonosságot, az Országot, a Nemzetet, s minden mulasztásunk időzített bomba a jövendő nemzedékeinek, minden bűnünk és hanyagságunk gyermekeink, unokáink öröksége is. Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem tiszta szóval, igaz szóval is. A történelem legnagyobb pillanatai tanúsítják, még rongyosan, kor- gó gyomorral is csodákra képes az ember, ha igaz szóval, szabad gondolattal, értelmes közösségi feladatokkal legalább betelhet. Hányszor és hányszor született, épült már újra ez az ország, olyan időkben is, melyekhez képest mi most joggal lehetünk akár nyugodtak és gazdagok is! Igaz, megtorpantunk az elmúlt években, de élünk, dolgozunk, lépni akarunk! Ez a lépéskényszer talán még jót is tesz nekünk. Ha megtanuljuk, hogy semmit sem kapunk ingyen, hogy senki sem pótolja a mi mulasztásainkat, az újra erős közösséget faraghat belőlünk, igazi nemzetet. Ha megszokjuk, hogy nevén nevezzük a dolgokat gazdaságban, társadalomban, politikában! Mert lépéskényszer van! Nemcsak többet és főleg jobban és okosabban kell dolgoznunk, hanem jobban meg kell fogalmaznunk közös céljainkat. A holnapit is, az ezredforduló céljait is. Hogy — mondjuk 1996-ban, amikor számunkra megkezdődik a magyarság harmadik milleniuma, elégedetten tekinthessünk visz- sza ezekre az évekre.- Hogy azt mondhassuk: ünnepelhetünk. Nehéz volt, keményen megdolgoztunk, de megérte. Szentmihályi Szabó Péter A gőzbika a tanyába lassan becammog. Most már olyan maguktóljáró gőzbikák is vannak, amelyek az úton szinte megdöbbentik az embert, ha az akácfák alól, pihentéből feléjük tekint. Si- vítanak ezek a gépek, a szaga sem kellemes egyiknek sem. Amelyik olaj már a kerekein elunta magát, az adja ezt az alkalmas szagot. De azért még nem minden gép ilyen. Megvannak a régiek is. Amelyek még maguktól nem járnak az úton, hanem ökrök húzzák. Ez az igazi, mert amaz nem a szegény embernek való. Ugyan emez sem. Egy ember nem szokta megvenni, öten-hatan állnak össze, hogy egyet megvehessenek. Ez olyan kis részvényes üzlet. A gép aztán sorra járja a tulajdonosokat, s mindenütt elcsépel. Mikor mindezt bevégezte, akkor elmegy pénzért csépelni, vagy pedig részt kap a csépelt búzából. Gépész, már olyan valóságos, nincsen hozzá, hanem valamelyik tulajdonosnak a legényfia oda- fönt járt Pesten, és kitanulta a masinisztaságot, amelynek különben gőzgépkezelői tanfolyam a neve. No, aztán csak úgy elvégzi a dolgát, mint a valóságos masiniszta, legalább eddig nem durrant szét a gép a keze alatt. — Ha kis baja van a gépnek — vélik —, ő is elintézi. Ha pedig nagy baja van, úgy sincs abban sok okos em- bör... Ahogy a szerfölött komoly ökrök a gépet a tanyába behúzzák, a gyerekek mind összeszaladnak a láttára. Aki a lovakat őrzi a semlyéken, az is befut, mert el nem tudja gondolni, miféle nagy állat lehet az, amely most érkezett. (Tán csak nem elefánt, akit az iskolában is tanítanak?) Széles és mély nyomokat vág a tanyaudvar szikes homokján a gépkerék. — Apám. mi ez? — kérdezi egy kurta férfiú. — Hát mi vóna — mondja az apja. — Masina. Az ám, csakugyan masina. A gyufa is masina, a gép is masina, minden masina, ami furcsa és csodálatos. A gyufán az a csodálatos, hogy ha a falon végighúzzák, meggyullad, a gépen pedig az furcsa, hogy szalmával alágyújtanak, s akkor azonnal forog a kereke, hogy hajtsa a cséplőt. A cséplőn pedig ismét borzasztó sok kerék van egymásra akasztva, az mind forog, lármáz, zakatol. Egy egész halom búcsúfia, egy egész kendőnyi vásáríia nem hozott volna ilyen gyönyörűséget a gyerekeknek, mint ez a masina. Bár csak messziről nézik, mert mellőle elparancsoltatnak. Az emberek pedig tesznek- vesznek a gép körül. A legény, aki „odafönt a Pestbe” a masinisztaságot kitanulta, rendelkezik. Most ő az úr. Máskor az ilyenfajta fiatalember az öregebbek előtt nen\ igen szavalhat, aminthogy az nem is illendő, miután amazok részén van az ősz haj és a tapasztalat. De hát itten mégis csak ő tud legtöbbet. Ahogy aztán a szíj a kerekekre került, a munka megindul. Valamely ember, bizonyos nevezetű Fehértói Mihály, aki részvényes a gépben, kedvtelve nézi a gép forgását. Lám, már füttyent is, s ahogy az első kévéket a cséplőbe dobja az etető, mérges búgása azonnal hallatszik. A hangok hallatára az udvarban a kutya fölüti a fejét, és néhányat vakkant azon ismeretlen ellen, aki így kiáltoz. A semlyéken a tehén abban hagyja a legelést, s föltekint. A tehénnek ez a szokása, mert a nagy fehér búböcék kíváncsiak, ök azt is meg szokták nézni, hogy az úton ki halad el, miféle kocsival, és hosszasan néznek utánuk. Lehet, hogy a ló sokkal komolyabb, semhogy hasonló dolgok az agyának munkát tudnának adni, lehet azonban, hogy az onnan van. hogy a ló sokat utazik. Jár különféle vidékeken a kocsi előtt, bemegy a városokba, szaladgál uradalmi földeken, s így előtte a gép füttyent- getései, a cséplő dobjának mély bödülései ismert dolgok lehetnek. Nem lehet ezt tudni, mivel a lónak mindössze néhány szava van, s azt is csak a járatosabb kocsisok értik. Hanem maguknak az embereknek, akik távolabbról hallják, a fütty és a bődülés igen furcsa. Pár év előtt ilyen hangok még nem laktak a tájékon. A kalászból a szemet a lovak patája taposta ki, és nem a dob szelelte ki a búzát, hanem lapáttal vetették a szérűn a szél ellenébe. Legföljebb a nagyobb kisbir- tokokon akadt olyan gép, amit beleástak a földbe, és a vasrúd- jaik is a föld alatt szolgáltak a cséplőig. Amolyan szelíd masina volt az még, a felesek görhes lovai vontatták körbe, s közben még maguk is nyomtattak. Azon időkhöz képest csodálatos, hogy tájakon, amelyeken sohase járt, íme a vasbika az ő minden tolda- lékaival megjelen. — Hejnye, ez mán mégis csak igazán furcsa dolog. Csakugyan az. Még a szarka is megrebben a diófán. Egy öregember azt mondja: No, nézd el, nézd ... Míg mások a házakba sietnek, hogy a faliórát a fütyüléshez igazítsák. Mert a gép éppen tizenkét órakor fütyül. A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor az ember a napon a tulajdon árnyékának a fejére rá tudott lépni. ... Jár a gép. Omlanak bele a keresztek, más oldalon telnek a zsákok. A szalmát kazlakba rakják, s minden ember kétannyit pipázik, mint máskor, mivelhogy most nem szabad. Jó szerencse, hogy aki a gépet eteti, az nem dohányos. A gépet lány eteti, Kormányos Etái nevezetű, és mit tárgyaljuk tovább a dolgot, a gép egyszer nagyobbat bődül, mint szokott, és vad iszonyatos sikoltás van ezzel elegy. Sárhányó Pál éppen nyújtaná át a szekérből a keresztet a gépre az Etái elé, mikor látja, mint valami kereszt, Eta! is becsúszott. Ordítja Sárhányó Pál: — Megállj! Hát hiszen igen. Már megálltak. Többen a cséplőre másznak, és Kormányos Etáit kiemelik. Ez nem nehéz munka. A madárhúsú Etái azelőtt se lehetett valami nagyon súlyos, most pedig még könnyebb, mert lábai neki már nincsenek. Vér önti végig a cséplőt, vér a búzát, a szalmát, de még a pelyvát is. A föld tiszteletére egy leány föláldozta tott. A kocsi, amely a testét vinné az útra a tanyából lassan hajt ki. Az úton a járók kérdik: — Mit viszöl? — Etáit. — Hát mi esött az Etallal? A kocsis int egy nagyot a kezével arrafelé, amerre a masina áll, és azt mondja: — A gép ... E nap a környéken hiába bizakodtak a népek, hogy a gép majd este hat órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott. Így a cséplő sem dolgozott, s nem bőghetett, mert ki kellett belőle tisztogatni az embervért, és elvégre valahol csak meg kellett találni Etái lábait is. De holnap már majd fütyül megint, s akkor azok s népek, akiknek órás-tanyájuk van, ismét utána igazíthatják az óra tetején a cirkalmokat. Tömörkény István Etái a dobban
