Somogyi Néplap, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-15 / 192. szám
4 Somogyi Néplap 1987. augusztus 15., szombat A biztonságos közlekedés háttere Kalapács és Iavitékönyv A helyi járatok reggel négy óra körül indulnak, és késő estig nem hűl le a motor. A műhelyben éjszaka is dolgoznak, a városi buszokat máskor nem tudnák rendbe tenni. Nehéz üzemű gépek ezek, négyezer kilométer után megérnek az egyes számú műszaki szemlére, míg a távolabbra járó buszokat csak ötezer kilométer után rendelik ellenőrzésre. Hiába a pótlék, az emberek nem szeretnek éjszaka dolgozni. A Kapos Volán kaposvári javítóműhelyeiben száznyolvanan dolgoznak, de éjszakára így is alig tudják összeverbuválni a szükséges csapatot. Munka mindig van bőven, még a nagyobb javításokhoz is hozzáfognak sötétedés után, s ha nem végeznek, a nappali műszak fejezi be a munkát. A 4-es busz „kiálláson” volt, a menetrend szerint a sofőrnek van néhány perces pihenője. Kult György egyik kezében a „slagot” tartotta, a víz takarékosan, nem tűi erősen folyt a csőből. A keOlcsóbb lett a fokhagyma A címben szereplő jó hír oka, hogy majd minden árus asztalán füzérekben állt a fokhagyma, s az árudöm- ping az ár mérséklését eredményezte: 80—100 forintért adták kilóját. Sok volt a paradicsom is, 12—15—20 forintos áron. A lecsópaprika 10, a hegyes 15—20, a tv- paprika 15—25 forint volt kilónként. Zöldbabot 15-ért adtak, a spenót, sóska ára 20, a karfiol kilója 30—40 forint volt. Fejes káposztát tízért, kelkáposztát húszért lehetett kapni, egy jókora tököt 8—10 forintért árultak. Az eltennivaló uborka 12—14, a salátának való 6, a kavászolásra alkalmas 8 forint volt. A vöröshagyma kilóját 15-ért adták. Olcsóbb lett a leveszöldség, csomója 6—8 forint. Drága még á fehérrépa tízért, a sárgarépának csomóját 4—5 forintért adták. A petrezselyemzöld csomója 1—1,50, a zelleré 2 forint volt. Sok volt á vágott baromfi. A tyúk kilóját 60, a csirkéét 70, a kacsáét 70 forintért árulták. Az élő tyúk kilónként 50, a csirke 60 forintért kelt el. A megszokottnál kevesebb volt a gyümölcs. Nyári almát és körtét 15—20-ért adtak, a sárgabarack kilója 40 forint, az őszibaracké 20— 30—50, sőt egy helyen 60 forint volt. Sok volt a görögdinnye, kilónként 12—20 forintért. A zöld tengeri darabját 2—3 forintért lehetett megvenni. A tojás körül most sem volt nyugalom. Akadt, aki 2,50-ért adta, mások 3-ért szerették volna, de volt olyan árus is, aki ennél többre tartotta, ott is maradt a kosarában. fére alig volt szükség, mert a kocsi mindenütt tisztának látszott. A műhelybe mégsem lehet bevinni lemosás nélkül. A féléves busszal nem sok baj lehet, de a későbbi meghibásodásokat is jó megelőzni. A sofőr észrevette, hogy valahonnan csöpög az olaj, a pihenőidőben megcsináltatja. Persze első gondolatra nem jöhet el az állomás melletti parkolóból: csak akkor hajthat ki a telepre, ha a forgalomirányító beleegyezik. — Szeretjük, ha a vezetők rendbe teszik a kocsijukat —' mondta Tajnafői István, a járműfenntartási üzem vezetője. — De af. sem helyes, ha minden apró-cseprő dologért ide szaladnak. Arra azonban még nem volt példa, hogy elküldtünk bárkit is, ha a napi vizsgálaton kívül ide jött javítani. Csak dicséret illeti azokat a gépkocsi- vezetőket, akik szeretik a gépüket. Bár nem volt ellenőrzési napja, őri László mégis az akna fölé állt buszával. Az A zoldert-standon sokte- le árut kínáltak, az egyszem eladót valóságos ládahegyek vették körül. Nem csoda, hogy akadtak olyanok, akik a zavarosban halászva, elemeitek ezt-azt a meghajszolt árus mögül. Ilyen mennyiségű áruhoz máskor talán nem ártana két eladót állítani. A velenceségben persze ott a múlt. Felbecsülhetetlen értékek közvetítik; a templomok, múzeumok, paloták látnivalói előtt viszont a mai látogatók tízezrei vonulnak. Legfeljebb tompítják, szűrik, de hozzák magukkal a terek, utcák, lagúnák zaját, ritmusát. Egykor a köztársaság kereskedői és zsoldosai járták a világot Velence dicsőségére, ma a világ járja Velencét. A látvány valódiságában igazolódik a többször megfogalmazott jogos aggodalom a városért, pótolhatatlan emlékeiért. Nemrég a hazai lapok is tudósítottak az okkal kezdeményezett korlátozó intézkedésekről, amelyek valamelyest mérsékelnék a forgalmat. 1987 augusztusának elején e szándék nagyon is igazoltnak látszik. Ugyanakkor a városban levő turista számára — legalábbis így tapasztaltam — nem terhes. Mintha kimondatlanul is működne az alapelv — ha már itt van az ember, hát ismerje meg a várost. Velence nem őszes hajú sofőr homlokán gyöngyözött az izzadság. Világoskék, előbb még tiszta köpenye olajfoltos volt. Külső telephelyes gépkocsivezető, Somogysámsonban lakik. A karbantartást megcsinálja otthon, de a nagyobb javítások miatt be kell jönnie a műhelybe. A szerelők szívesebben segítenek annak, aki köpenybe bújik és maga is hozzányúl a szerszámokhoz. A szerkezetet a vezetők is ismerik, különösen azok, akik régóta ülnek a volánnál. A kisebb műhelyben az egyes műszaki szemlére behozott kocsikat javítják. Az aknákon öt-hat busz is elfér, a karosszéria rendbetételén kívül mindent kiigazítanak rajtuk. Héjjas József egy megkopott Ikarus alól egyenesedett fel, olajat cserélt. Máskülönben a napi vizsgálóban dolgozik, de ilyenkor átjön segíteni a műhelybe. — Nem tudna nekem senki újat mondani a helyi járatos buszokról, tizenkét évig éjszakáztam, mert kellett a pénz. A pilóta a fele életét átalussza, a másikat a buszon tölti, nem kívánhatják tőle, hogy még a kocsiját is maga csinálja. Embere válogatja: vannak, akik ügyelnek a gépükre és a javításnál is segítenének, nekik a buszuk is tisztább — mutat a férfi a mellettünk álló kocsira, ahol a vezető az ablakokat törölte belülről, míg a gépével foglalkoztak. — A szerelőt a kalapácsáról, a pilótát a javítókönyvéről ismerni meg! Nagy felelősség a buszokat javítani, tévedni nem lehet. A javításról jegyzőkönyv készül, ez főleg a kü- iönjáratos buszoknál lényeges, mert azoknál két-három olcsó, de igazán jó vendéglátó. Kellő mennyiségű és minőségű a hivatalos és a spontán információ. Mindenekelőtt türelem tapasztalható a világ minden tájáról érkező turisták iránt. Tisztaság és segítőkészség, udvariasság és figyelmesség — nemcsak az üzletekben, más szolgáltatásban is, sőt az utca hétköznapi forgatagában is. Meglehet, hogy a hagyományosan vendégforgalomra berendezkedett köznapi életvitelnek is köszönhető — a város uralja még a nyüzsgő tömeg áramlását. Rengetegen vagyunk, de nagyobb tumultus nélkül; köztudottan a teherbírás végső határán — de Velence mégis kedves és méltóságteli. (Nem általánosíthatom a példát, mert a közeli Lido di Jesolo autóbuszainak pontossága és „kényelme” inkább idézi hazai csúcsforgalmunk legszebb pillanatait.) Velence nyüzsgő sokaságával együtt végül is békés. Különösen jólesik ez az olasz sztrádák embert és volánt napra, esetleg hetekre kell szavatolni a műszaki megbízhatóságot. — Sokan jönnek, hogy: csak két perc, nézd meg a kocsimat! Szívesen megcsináljuk, ha van rá időnk. De egyszerre több buszt hoznak szemlére, hiszen annak idején együtt érkezett jó néhány. így van ez most is, nyolc-tíz jön belőle, mindegyiket én nézem át először — jegyezte meg Héjjas József. Csaknem hatvanféle gépkocsit javítanak a kaposvári szervizben. Képtelenség lenne mindegyikhez minden alkatrészt raktáron tartani, így csak a legfontosabbakból rendelnek előre. Az Ikarus is állandóan változtat gyártmányain, a piacra került újabb családok frissen kifejlesztett alkatrészeit a régiekbe is beépíti, s máris újabb részegységek kellenek hozzá, másként kell javítani is. A műhelyek híre eljut szerte az országba. A hatalmas csarnokban teherautók és a nagyjavításra váró buszok mellett egy budapesti autóbusz áll. Tolatásnál megnyomódott a karosszéria, a szerelők kikalapálják, meghegesztik. — Budapesten sokszor nem fogadták a műhelyben a mi pilótáinkat, de nem szabad haragtartónak lenni! — mondta az üzemvezető. Nem sokkal odább egy ötéves busz vázát erősítették meg, csak jövőre mehet felújításra, addig is futnia kell valahogy. A többi kocsi sem fiatal, de a szerelők nem panaszkodnak, szerintük a buszok nyolcvan-kilencven százaléka jó, a többi is megfelelő állapotban van. Faragó László próbáló dugói és vágtái után. Azt hiszem, a ma velencesé- géhez már jó ideje végképp hozzátartozik a szelíd nyugalommal ballagó indiai, a lazán ejtőző, tarka hajú hippi, a turistazászló alatt példás fegyelemmel vonuló japán csoport, a gondolázás örömeit hangos hahotával ünneplő németek, a remélhetőleg egyre nagyobb számú, és minden iránt, de kiváltképp a szolgáltatások árai iránt kitartó óvatossággal érdeklődő magyar utazók látványa is. Nyilvánvaló, hogy a vendégjárás nemcsak gondot okoz, hanem hasznot is hoz a városnak. Vásárolni mindent lehet — ha van miből. A kirakatok pedig nemcsak hívogatnak, de megálljt is parancsolnak. A világhírű műemlékek tövében — mondjuk egy száz méter sugarú körben — kapható a kivételes pénztárcákra számító briliáns; a míves tradíciókat és az új formákat egyaránt tükröző muranói üvegremek és a vásári műanyag PIACI KORKÉP K. A. TÜRELEM Egy kis velenceség Kaposvári történetek Á főhangász Egy múlt századbeli térkép még csak tíz utcát jelöl Kaposváron. Ezek közül a mai Irányi Dániel, vagyis az akkori Kálvária utca vezetett át a Kapóson túlra, a mostani Donnerba, ahol a Zrínyi és a Bartók Béla utcák találkozásánál kezdődő dombon állott a kálvária. Ezt a dombot az 1860-as években kezdődő vasútipálya-építés- hez töltésnek elhordták. A kálvária összedőlt, később újat építettek helyette. Az utcát ezután Sétatér utcának nevezték el, mivel a város egyetlen parkja, a mai Jókai liget mellett vezetett el. A vasút azonban kettéválasztotta a Sétatér utcát, ezért megosztották, az elejét Irányi Dánielről nevezték el, a másik fele pedig megmaradt Sétatér utcának. (Ma Bartók Béla utca.) A régi Kálvária utcának az volt az érdekessége, hogy itt laktak a város tisztviselői, itt épült fel a Ferenc József fogadó, és sokáig ez volt a város egyetlen fásított utcája. Találtam a régi feljegyzések között egy ismertetőt a régi lakókról, hogy melyik háznak ki volt a gazdája. Kezdjük lent, a Petőfi téren. A saroképület helyén volt az akkor még földszintes Szarvas fogadó és postai lóváltó állomás. Mellette volt a Szarvas kert, itt működött a kaposvári színkör. E mellett a Kőnig-féle emeletes ház (ma is megvan), ebben helyezték el a távíróhivatalt. Majd Magyar szűcs háza következett, ezután a Krisztinkovics-ház, ebben volt a pandúrlaktanya. E mellett állott az öreg Nyúl néni zsúptetős hajléka, és miután ez tűzvész martaléka lett, helyére építették fel a mai szép épületet. (17. számú ház.) Álljunk meg ennél a háznál. Egykor híres, nevezetes személy lakott benne, Nyúl Gábor főhangászmester (Ta- káts Gyula anyai dédapja!), aki itt alapította meg Kaposvár első „zenetanodáját”, mely 1853-tól 1860-ig működött. A mester 1844-től tanított Kaposváron. A számára 1847- ben kiadott bizonyítványon ezeket olvassuk: „. . Ezen tanítót díszesen jellemző mise alatt az ifjúságnak Istent dicsőítő éneklései közben az orgonista hivatalt is épületes buzgalommal gerjesztő ügyességgel már 2 1/2 év óta ingyen, csupa Isten iránti buzgalomból teljesíti; s aláírtnak megkeresése következtében még az ifjúságot a kedvesen zengő éneklésre is oktatja ...” Egyéb írásokból azt is megtudhatjuk, hogy Nyúl Gábor élénk társasági életet élt. A ma is szép épület hangversenytermében gyakran tartott fogadásokat, és ilyenkor kisebb előadások is voltak. A korabeli krónikák a város legszebb házai között említik a Nyúl-féle házat, melynek tetőerkélyén egykor két görög istenszobor is őrködött, Ceres és Apolló, a termékenység és a szépség jelképeként. Mivel rendszeresen járt tanítani a megye főúri kastélyaiba, gyönyörű hintót tartott, mely előtt „két kiváló fehér paripa lépkedett”. á32 Korai halála, I860 után sokáig nem volt zenetanítás Kaposváron. A helyzetre jellemző képet ad egy pár évvel később megjelent újságcikk: „Csiberausz, csiberausz! Kiáltozza Kaposvár utcáin a tyukász. A batár elé fogott két szürke . gebéről kevesen mondanák meg, hogy valamikor Nyúl Gábor paripái voltak...” Most az épület van szomorú állapotban, hű tükreként az évszázados nemtörődömségnek. Ügy hírlik, hamarosan felújítják. Bármelyik kultúrintézményünknek igen jó helye lehetne abban a házban, ahol a kaposvári zeneoktatás kezdődött. Lévai József mütyür — „velencei szuvenír”. Nem tudom, hogy a közelmúlt választásai során milyen transzparenseket használtak erre, gyanítom a „Csiccsolina-reklám” itt sem volt hatástalan. A nyári szezonra már semmi nyoma en- ■ nek. A sztár a felfújható vagy felragasztható, vagy öntapadós Rózsaszín Párduc, melyet a gyerekek örömmel, a pizzákon galambokat üldöző macskák pedig közönyösen," féltékenység nélkül vesznek tudomásul. Ám keressük csak tovább Velence velenceségét! Néhány lépés a Nagy Kanális torkolatától befelé egy szűk — ki tudja hova vezető — sikátorok, s máris enyhül a tömeg. Igaz, kora délutánra járja, sziesztaidő. Ringatóznak a gondolák, és szunyókálnak a gondolások. Egy „pillantás a hídról” (ugyan ki tudja, ennek mi a neve), egy a rendkívül sok „velencei terecske” közül; apró bolt, csendes templom, amelyen felirat hirdeti, (azért) ide is érdemes bejönni, mert a képeket Rubens festette. A tér ablakait zöld zsalugáter zárja ... Egy kis délutáni csend. Ez Velence. Ez volna Velence? Aligha. Legfeljebb egy darab a szigorúan szabott időben, és a félig-meddig szabadon választott térben. De mégis az. Lassan visszaúszik hajónk a tenger és a bársonyos li- dók felé. A Szent Márk tér sarkán a fekete öltönyös, csokornyakkendős szalonzenekar — amely az előbb, bármily hihetetlen (!), még a „Szeretlek én, jöjj vissza hozzám!” kezdetű slágert játszotta — lassan eggyé olvad a tömeggel, aztán zsugorodik az emberáradat is. Visz- szaszelídül a látvány; marad a Szent Márk-templom kupolája, a Doge-palota árkádjainak íve, a házak és a tenger együttes játéka. Cseles ez a város. ígérte a velenceség titkát, nem takart el semmit, ám, hogy mi a velenceség, azt nehéz lenne elmondani. Pedig ott volt a galambokat kergetci kisgyerek önfeledt nevetésében, a sötét lagúnák és sikátorok között, az irdatlan tömeg lüktetésében, egy szép olasz kávéfőzőlány mosolyában, az itáliai vörösbor tüzével perelő muranói üveg színében, Tintoretto Paradicsomának örök ígéretű gazdagságában. Csupa tudott, csupa ismert dolog — némelyik már obiigát. És mégis, a velenceség kedvéért egyszer, majd ha lehet, megint vissza kellene jönni, hogy az ember megtudja tényleg az igazat... Tröszt Tibor
