Somogyi Néplap, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-11 / 162. szám

1987. július 11., szombat Somogyi Néplap 7 krrWiTT KULJLLlVLr LIV Községi elöljáró a Sió partjáról A gondokból Jutra is Jut Csomagjaink fogyatkoxása Se feladó, se címzett... A siójuti elöljáróságban öten tevékenykednek. Veze­tőjük Papp János, akiről nem véletlenül terjedt el a környéken, hogy feladatát igen lelkiismeretesen és jól látja el. Vele beszélgettünk a tanácsi elöljáróság munkájá­ról, a feladatokról, a nehéz­ségekről. Az elöljáróság! tagokat, így engem is öt évre választott a lakosság, utcánként, kör­zetenként. Alkalomszerűen ülünk össze az egyes gondo­kat megvitatni. A tény, hogy döntési jogkörrel is fel­ruháztak bennünket, rend­kívüli felelősséget jelent. Ne­künk mérlegelnünk kell a bailatonszabadi nagyközségi tanács érdekeit, szempontja­it, ugyanakkor a siójutiak gondjait is szem előtt kell tartanunk. Ez természetesen okozhat nézetkülönbségeket, de eddig mindig sikerült megtalálnunk az ésszerű kompromisszumot, s nagyon jó partner a közös tanács vezetősége. — Mit tud tenni a közsé­gi elöljáróság a településért? — Hosszú távú tervet ké­szítünk, hogy belátható időn belül milyen feladatokat kell végrehajtani a faluban. Sze­retnénk szebbé tenni lakóhe­lyünket, hogy otthonosabban érezzük magunkat. Koráb­ban szinte évekig semmi sem történt a faluban. Rendkívül nagy gond volt például a csapadékvizet elvezető árok- hálózat rendbe tétele, amely­re tavaly ősszel és az idén tavasszal tudtunk sort kerí­teni. Megkezdtük a faluban 40 lakótelek értékesítését. Igénylők vannak, főként he­lyi fiatalok, új házasak, de sokan máshonnan is szívesen vennének telket Siójuton. A telkek 500 forintba kerül­nek négyszögölenként. Elő­ször arról volt szó, hogy a befolyt összeget a balaton- szabadi iskola építésére for­dítják. Ml- nem járultunk hozzá, csak úgy, ha négyszö­gölenként 50 forintot Sióju- ton hagynak, amit aztán a legfontosabb siójuti gondok megoldására használhatunk föl. Még az idén három fő dologban szeretnénk előbbre lépni. Megkezdődött a rend­kívül elavult felvásárlóte­lep felújítása, valamint a községszépítés első lépcsőfo­kaként visszaállítjuk régi pompájában a volt tanács­ház épületének homlokzatát. 1988-ban szeretnénk meg­kezdeni az új művelődési ház építését, amelynek ké­szek már a tervei. Az elkép­zeléseket a boltban ki is füg­gesztettük, ahol a lakosság megtekintheti, milyen is lesz a siójuti művelődési ház, amelyhez több millió forin­tos társadalmi munkát aka­runk majd szervezni. — Hogyan telnek egy elöl­járó napjai, ha épp „nem elöl jár"? — 1970 óta dolgozom a Balatoni Vízügyi Kirendelt­ségnél szakasztechnikusként, a Sió-csatorna felügyelete tartozik hozzám. Például a vízeresztés, hajózási prog­ram összeállítása, lebonyolí­tása, mintegy félszáz ember irányítása. Az idén lettem munkahelyem párttitkára, s a 450 dolgozó nem kevés fel­adatot ró rám. Épp ezért is mondtam le a siójuti műve­lődési kör titkári tisztségé­ről. Továbbra is megmarad­tam a vezetőségben, s a kör­nyezetvédelmi feladatokat végzem. Tagja vagyok a Ba- 'latonszabadi Községi Közös Tanács Végrehajtó Bizottsá­gának, ahol első kézből hal­ilöm a községünket érintő információkat. A mintegy 450 lakosú Siójuton élek csa­ládommal, kisfiámmal. Elöl­járóságunk a legfontosabb feladatának tekinti, hogy olyan dolgokat próbáljunk megvalósítani, amelyek hasz­nosak, s amelyek egyben jelzik is, hogy a mintegy tízévi egy helyben topögás után végre megindult egy di­namikusabb fejlődés. Ehhez persze igen fontos, hogy a Siójuton élők is így gondol­kodjanak, magukénak érez­zék a község közös gondjait, s összefogjanak velünk, egy­másért. Hiszen az elöljáró­ság önmagában semmit sem érhet el! Gyarmati László Nyáron kevés csomagot küld a magyar ember, ka­rácsonykor viszont sokat. De a posta statisztikái mutatják — egyre kevesebb pakk in­dul útjára. A posta állandó és nagy ügyfelei, a közüle- tek és a magánkereskedők is fogyogatnak. Pedig ugyan­annyian, sőt többen vannak, mint régebben, csakhogy az elküldendőket nem bízzák a kürtös jelvényű cégre. Egerszegi László, a kapos­vári főposta hivatalvezető- helyetfese egyszerű magya­rázatot adott: — A vállalatoknak anyag- beszerzőik, nagy teherautóik vannak. Régebben nem fu­tott ennyi közületi jármű, több volt tehát a posta te­endője. Most sok cég maga fuvarozza azt, amit valaha föladott nálunk. A magán­emberek is sokat autóznak. Élelmiszert már alig-alig ad­nak postára. Tíz—húsz év­vel ezelőtt még nagyon sok ennivalót küldtek a falusiak a városban élő rokonságnak. Ma a boltban mindent meg lehet kapni, nincs szükség a vidéki mama vagy nagy­néni befőttjeire, húsvéti sonkáira, a kőedénybe tett zsírra, az otthon köpült vaj­ra... Változnak az idők. Ma Nyilas Misi sem kapna cso­magot, inkább pénzesutal­ványt, hogy legyen miből diszkóba mennie ... — Lehet-e a forgalom visszaesésének további oka is? Például a bizalom hiá­nya — kellemetlenkedtem kérdésemmel' Havasdi Antal csomagbiztosnál, aki a Pécsi Postaigazgatóság minden ba­jos, gyanús ügyletének bel­ső vizsgálója. A kérdés nem lepte meg. — Nem hiszem, hogy bi­zalmatlanok az emberek. Nincs rá okuk. Az összes fel­adotthoz képest igen kevés csomag vész el és a sérülés sem sok. Pontosabban: a postások nem sok sérülést okoznak. Mert bizony mind gyatrábbak a csomagolások, öreg postás vagyok, tudom, hogy régebben féltő gond­dal kétszer-háromszor is be­burkolták, erős zsineggel át­kötötték a csomagokat az emberek. Ma kevesen vi­gyáznak erre. Azért különös számomra az ilyen gondat­lanság, mert néha sok ezer forintot érő holmik is utaz­nak vékonyka, szakadt pa­pírban. Viszonylag sok cso­mag megy kiskatonáknak. Valaha, amikor én is kato­náskodtam, még lehetett sört kapni a kantinban. Ma már szesztilalom van a seregben. A „jóakaratú” rokonok vi­szont be-betesznek az újonc­nak küldött dobozba pálin­kát, ezt-azt. Persze nem írják rá a csomagra, hogy törékeny, mert ők is tud­ják.. „ Ebből is sok baj származik, bűzlik a szesztől a csomag, mire célba ér. — Csak az ügyfelek ha­nyagok? A posta sohasem? — Hibázik a posta, a pos­tás is. Minden gyanús ese­tet azonnal kivizsgálunk, az ügyfél kártérítést kap, ha sérelem érte. Ha elvész a csomag, akkor is többnyire csupán rövid időre, mert a postai keresőszolgálat jól működik. Nagy ritkaság, ha valami sohasem kerül meg. Viszont nem ritkaság, hogy hibás címzés, vagy egyebek miatt nem jut célba a kül­demény. Ha lehet, vissza­visszük a feladónak. Ám elő­fordul, hogy se feladó, se címzett... Az ilyen egészen eltévedt csomagokat Buda­pesten tárolják. A legtöbb­ször a kutya sem keresi eze­ket. Bizonyos idő eltelte után a bizományin keresztül ér­tékesítik a gazdátlan holmi­kat. Beszélgetés közben beba­rangoljuk a kaposvári hiva­tal csomagfélivevőjét, raktá­rait A postai munka alap­vetően hagyományos. A ren­det régen jól kitalálták, ke­veset kell rajta változtatni. Persze vannak újdonságok is, az enyv és az ecset las­san eltűnik, öntapadós cím­kéket használnak. Bélyeg he­lyett is egy okos gép dolga a csomag bérmentesítését igazolni. Ami viszont egyál­talán nem a régi, arról Ká­vai Józsefné kézbesítési osz­tályvezető beszélt. — Elnőiesedett a szakma. A hivatalban bent alig van már férfi. Egyrészt a fizeté­sek miatt van ez így, más­részt pedig azért, mert a férfiak — úgy látszik — ke­vésbé kaphatók rá, hogy irodában dolgozzanak kötött munkaidőben. Értelmes, érettségizett fiatalemberek nem hajlandóak a hivatali munkára, inkább jönnek lap- kihordónak, levélhordónak, csomagos postásnak. Részben a nőket is védik a szabályok: húsz kilónál ne­hezebb csomagot a posta nem vesz föl, terjedelmes csoma­got !s csak bizonyos hatá­rig. A nehezet, a nagyot a Volánra vagy a MÁV-ra kell bízni. Varga Irma csomagfelvevő így is jó néhány mázsát meg­emel, ha egy kicsit sűrűbb a napi forgalom: — Nagyon nehéz csomagot még nem kellett visszaad­nom, viszont a rossz csoma­golás miatt már többet uta­sítottam vissza. Az a baj, hogy az emberek nem értik, vagy nem akarják érteni: az ő érdekük, hogy erős, tartós legyen a csomagolás. Hiszen teherautón, vasúton utazik a csomag és még akkor is ko­pik, ha úgy vigyázunk rá, mint a hímes tojásra. Szinte minden postás ezért a gondatlanságért „dorgált meg.” Erről eszembe jutott az a láda, amelybe a hábo­rú alatt nagyanyám becso­magolta a porcelánt. A lá­da körbeutazta az országot, megfordult Erdélyben és a véletlenek úgy hozták, hogy csak valamikor 1960 tájékán bontottuk föl; Minden ép volt benne. A legkisebb da­rab is kétszer-háromszor új­ságpapírba csomagoíva, s az egész mérnöki pontossággal összerakva... Ezzel együtt kissé bosszan­kodva „visszadorgálitam” a postásokat: — Ha ép is a csomag, igyekeznek akkor kivinni, amikor senki sincs otthon. Kávai Józsefné ezt nem tagadta: — Valóban jó néhány címzett kénytelen bejönni a csomagért. De hát a kocsi­nak reggel el kéül indulnia a kőrútjára. Nincs annyi pénze a postának, hogy ál­landó esti munkára alkal­mazzunk csomagkihordókat. A rossz csomagolásra visz- szatérve: árul a posta egy- ségdobozokat. Erősek, s árukért cserébe Kurucz 1st' vánné postakezelési osztály- vezető azt ígérte: — Az egységcsomag ke­vésbé veszélyeztetett, mint a másik, mert szabványos mé­retű és gondosan, jól össze lehet rakni a dobozokat. Nem lóg ki a sarkuk, nem viszi le egy óvatlan mozdu­lat ... — Mondjuk, ha belefér­nék, akikor magamat is nyu­godtan föladhatnám? Nem kérdeztem külö­nöset. Fölvilágosítottak: épp arról folyt a napokban a hi­vatalon belüli disputa, hogy egy húsz kilónál könnyebb gyereket vagy törpét postá­ra lehetne-e adni. Abban egyeztek meg a postások, hogy lehetne, mert a sza­bályzat egyetlen pontja sem tiltja. S mennyivel olcsób­ban utazna az illető Buda­pestre, mintha vonatjegyet venne... A posta labirintusában többször összebotlottunk még Havasdi Antallal'. Furdalt a kíváncsiság, rákérdeztem: — Miért van itt? — Említettem: minden bajt nekem kell kivizsgálnom. Többet nem árulhatok el. A postás sem makulátlan. Vi­szont biztosíthatom: nem so­káig marad köztünk, aki nem tisztességes. — Azért azt sem hiszem, hogy az ön munkaköre a legnépszerűbb ennél a cég­nél. — A csomagbiztos olyan, mint másutt a belső ellenőr. Kevesen szeretik. De azért én nem félek a sötét utcában. Rendnek kell lenini. Ezért va­gyok. Luthár Péter lakatos, motorszerelő, vasesz­tergályos és vasöntő okleve­le van. A famunkák minde­gyikéhez is ért, de erről pa­pírja nincsen, csupán a két kezével, no meg a fejével tudja bizonyítani szaktudá­sát. — Mivel szeretett inkább dolgozni, fával vagy fém­mel? — Majdnem mindegy. Ha kimentem az asztalosmű- helyböl, akkor mindjárt tud­tam fémesként gondolkodni, de az öntödében is farnun- kásként. A fémesztergályo- zás áll legközelebb a szí­vemhez, az első igazi önálló munkát egy esztergagép mellett kaptam, ezt nem le­het elfeledni. Kipróbálta imagát a háború előtt s után Kaposváron és Budapesten is. Itt született a somogyi megyeszékhelyen, végül is ide húzta vissza a szíve, pedig magasra ívelő pályát, karriert kínáltak ne­ki a fővárosban. De nem vonzotta a hivatal... — ötvenhárom óta itt dol­gozom. Sok bajom volt ve­le, hogy soha nem tudtam befogni a számat, többször ki akartak rúgni, de csak megmaradtam. Társadalmi munkát mindig vállaltam, de sose tartottam érte a mar­kom. A gyárkapun mindig zsebre dugott kézzel mentem ki, és nem volt a kezemben két teletömött aktatáska. Az ilyesmikre vagyok büszke. És a sok szakmámra, arra, hogy mindenütt használni tudtak. Négy gyereket nevelt föl. Amikor saját szülötteik „el­fogytak”, még egyet örökbe fogadtak, mert feleségével együtt úgy gondolták: ahol volt három, ott felnő a ne­gyedik is. És amint kilépett a gyárkapun, azon a bizo­nyos utolsó 'munkanapon nem hazafelé indult. Beug­rott öreg Wartburgjába és már a lehúzott ablakból mondta: — Előttem van néhány­szor tíz kilométer. Megyek unokát őrizni, mert hívtak. L. P. ELKÖSZÖNT A GYÁRTÓL Á szép tárgyak mestere A kaposvári főutcán lát­ható díszes öntöttvas akna- fedelek és a várost mind több helyen ékítő régies köztéri tárgyak legtöbbje a villa­mossági gyár öreg cseri ön­tödéjében készült. De amíg egy-egy ilyen darab megkap­ja végleges formáját, addig sóik idő telik el sok munká­val. Először is a rajzokat kell megcsinálni, azután aprólé­kos, míves asztalosmunkával kicsiny darabokból állítják össze az első öntőmintát. Manapság igen kevesen értenek ehhez a mesterség­hez. Egyikük, aki a rajzolás­tól az öntésig minden titok tudója, Végh István minta- asztalos csoportvezető né­hány napja nem köszön minden műszakkezdés előtt a gyárkapuban a portásnak, hanem kertjében szöszmö- töíl vagy éppen unokái t pász- tordlja a szünidőben. — Hogy vagy, Apa? — Elmész, Apa? így kérdezgették az utolsó munkanapján, s válaszolt is az ilyenkor szokásos formu­lákkal. Mi pedig azt tuda­koltuk tőle: mi lesz ezután a városszépítéssel? — Megy az majd a maga útján, mert ha kevesen its, de azért még néhányan jól értenék a mesterség legfino­mabb fogásaihoz is. Nyugod­tan megyek nyugdíjba. Nem állok be az irodákba kére- getni, hogy adjanak munkát, de ha hívnak, szívesen segí­tek. Tizenkét évesen ismerke­dett ímeg az öntészettel. Mondta is: manapság már igen furcsa lehet valakitől ezt hallani, de amikor ő gyerek volt, akkor bizony még sokan kényszerültek rá, hogy igen korán megbarát­kozzanak a munkával. Szer­zett is néhány szakmát. Gép-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents