Somogyi Néplap, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-04 / 156. szám
8 Somogyi Néplap 1987. július 4., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS W- ? Ä&- ' '■> “ wBmP**'' ' '' - I? MÚZEUMI KÖZMŰVELŐDÉSRŐL Szentélyből eleven intézmény CHAGALL EMLÉKEZETE Száz éve, 1887. július 7-én született a modern európai művészet talányos, nagyhatású egyénisége, Marc Chagall. A vityebsz«k«i szegény halász gyermeke valóban mesébe illő pályafutása alatt századunk művészetének ormaira ért. Művészete külön világ, amelynek állandó szereplői vannak. Képeit nem lehet csupán esztétikai úton megközelíteni, mert bár erős szálakkal kötődnek a világ művészete egyik központjának, Párizsnak avantgarde festői mozgalmaihoz, mindvégig őrzik az elhagyott otthon levegőjét, a chaszid zsidó mítoszok, pravoszláv ikonok, orthodox zsidó liturgiák szellemét. Művészete a szív, az emlékezés diadala — állapították meg róla kritikusai. Chagall képi mondanivalóját meg kell szokni ahhoz, hogy megérthessük, színeinek, egymásba torló alakjainak Varázsát, mesemondói vénáját élvezhessük. Művészetét sokan a szürrealizmushoz csatolják az álomképek. az emlékek szabad asszociációi miatt. Pedig csupán komponálásmódja közös az irányzat képviselőiével, de Chagall mindig a megélt valóságot festi, élményeinek gazdag tárházából merít. Gyermekkori álmai, félelmei, szorongásai térnek vissza képein több rétegben, különböző jelentésekkel gazdagítva az ábrázolt valóságot. Ha sokáig nézzük egy-egy munkáját, a különféle jelentésrétegeket felfejtve közelebb jutunk költői látomásaihoz. Megszállottsága így válik hitelessé, így nyer magyarázatot ember és angyal, a háztetőn hegedülő nagybácsi, az égen úszó, menekülő koldus, a lángtenger- ben elmerülő kakas, a sebzett szárnyú hering, a halálba üldözött vityebszkiek szimbóluma. Világának állandó szereplői, melyekkel már első festményein is találkozhatunk, a művész családja, apja. a heringárus mama, testvérei, rokonai, a hegedülő nagybácsi. a falu lakói, orosz paVallató Géza CSEND (A tábornoknak, aki méltatlan arra, hogy megőrizze bevét az emlékezet.) a viliódzó kohók mellett és a vaksi tárnák mélyén a peremvárosokban és a dokkok között rengéseket jeleznek [a'műszerek széttárja karját tehetetlenül a kereszt mindhiába a világítótoronyból elbújdosott a fény utolszor kondul a harang szava vérző madár verdes riadókészültségben az ütegek a pilóták megvonták a pribékek szabad szombatját zöld dögbogarak tankok másznak a városok sebein! tátongó utakon megalázott tereken őrzik a csendet hallja mindenki hallják a megbilincseltek a meggyötörtek dávid a szögesdrót mögött és victor jara az örökkévalóságban hallja mindenki beszédet ánond a vezér ilyenkor Jelszállnak támaszpontjaikról a keselyűk és Földrengést .jósolnak a műszerek Kerék Imre Majális a Bécsi-dombon Zöld, zöld, zöld a világ, fönn ontja tüzét az arany nap. Arad az utcákból zajgó, víg sokaság: lányok, ezer színben pompázó népviseletben, roggyant léptű anyák, hosszúhajú kamaszok tódulnak föl a dombra, ahol már áll a majális — popzenekar tombol, dong, dübög a dobogón, s vad ritmusra kezük-lábuk rázzák a süvölvény srácok a csitrikkel, csattog tárt tenyerük, ördöghinta forog szaporán, combok hava villan repdesö szoknyák bomlott selyme alól. Hurka, kolbász sistereg és pecsenyék pirosodnak a lacikonyhások sátraiban, s a kerek hordó-bódéknál nagy a sürgés, telt poharakkal lökdösődnek aranyszín traminit nyakaló rézveres orrú osztrák bürgerek és hadonászó poncichter-gazdák. Mámorosán danolász néhány fürge-mohó boriszák, mialatt a fülükbe ráncteli, bandzsi cigány nyegget szál hegedűt. Loncsos kóbor eb elhullott ételmaradékot rágcsál lábuknál s kuss!-ra iramlik odébb. rasztasszonyok, imádkozó orthodox zsidók, mészárosok, borbélyok, katonák, artisták, mutatványosok, de a bibliai ősapák és az angyalok is. A faházas kisvárosban tenmészetes módon együtt élnek az emberek á tyúkokkal, a tehenekkel, lovakkal, halakkal, madarakkal, melyek egy Chagall- képről sem hiányoznak. Később a párizsi művek hátterében is feltűnnek, mindig a szülőföld jelképeként. A táj, mely körülveszi őket, és hangulatilag azonosul az eseményekkel, jellegzetesen chagalli táj, Vitebszk és Párizs, majd Provence elemeiből keverve. Álomképek, szabad fantázia, tudattalan állapotok természetes bőséggel áradnak képein. Chagall látomásos festő, aki nem állít cezúrát a külső és belső valóság közé. azt festi, ami és ahogy emlékeiben felbukkan. Iskoláit Vityebszkben kezdte, majd pártfogók segítségével a pétervári Festőművészeti Akadémián, Leon Bakst .szabadiskolájában végezte. Onnan Párizsba került, ahol kitárult világa. Világhírét 1914-es berlini kiállításán bemutatott műveivel alapozta meg. Az első világháborúban katona volt. A forradalom után képzőművészeti népbiztos lett. 1922- ben költözött Párizsba. 1941- től 1947-ig New York adott számára menedéket, majd v isszatért Franciaországba, ahol világhíre csúcsán. 1985- ben hunyt el. Művészete három fő korszakra tagolható. A század első évtizedében sötét tónusú, hagyományos formaadású képeket festett sajátos témakörével. Művészete a húszas években bontakozott ki a Párizsban rázúduló sok élmény hatására. Rengetegei dolgozott, de a legtöbb képébe beköltözött Vityebszk, az elhagyott szülőföld, a maga sajátos alakjaival, hangulatával [Én és a falu (1911), Hegedűs a hóban (1927), A kék ház (1920)]. A harmincas évektől haláláig tartó alkotó korszakában jelképei minden formai kötöttségtől megszabadulva úsznak a térben. Az ötvenedik életév körül kiemelkedő nagy kompozíciók egész sorát festette. [A bohóc, A vörös ló (1937), Harlequin család (1933)]. A művén az akrobata varázsgömbjébe zárva látható a fasizmus által fenyegetett és később a földdel egyenlővé tett Vityebszk. Neki és elpusztított családjának állít emléket az 1935— 1947 között több változatban megfestett A festő és családja című kép is. A negyvenes években minden sikere ellenére is a gyász, a szorongás uralkodott képein. Tragikus életérzésében gyakran fordult a bibliához. Szimbólumai elvontabbak lettek. 1938—39-ben festett Menyegző az Eiffel toronynál című képén is lángba borult az esküvői sátor, hiába óvta a hegedülő és a gyertyát tartó angyal és a gall kakas a szerelmeseket, a tűz belekap a menyasszony fehér ruhájába. 1944-ben feleségét is elvesztette. Hiába a világsiker, hír, megnyugodni csak hosz- szú évek múlva tudott. Rengeteget dolgozott; a párizsi operaházba freskókat, a je- ruzsálemi Hadassza egyetem zsinagógájába 12 üvegablakot. a jeruzsálemi parlament épületébe mozaikfalat, később gobelineket is készített. Budapesten 1972-ben volt nagysikerű kiállítása. 1973- bam Nizzában múzeuma nyílt. 1974 tavaszán szülőföldjét is meglátogatta. Élete utolsó percéig dolgozott, üvegablakokat, mozaikokat tervezett. Brestyánszky Ilona Több imint «tíz éve írunk, oLvasunk és beszélünk a múzeumi közművelődésről, mint a széles körűen értelmezett közművelődés egyik területéről. Kezdeményezések, módszertani útkeresések (tévutak és jó megoldások), értelmezések és magyarázatok sokasága. jellemzi. Mi történt a közművelődési törvény megalkotása óta? Nemcsak nálunk, hanem szerte a világon alapvetően megváltozott a közönség és a múzeum viszonya. Ma múzeumlátogatásra más ösztönöz bennünket, mint régen. A múzeumok .szentélyjellege megszűnőben van. ma például az emberek .elvárják, hogy kételyeikre, gondjaikra a múzeumokban is választ kapjanak. E megváltozott szemléletet legjobban talán egy memorandum fejezi ki, amelyet a holland kormány 1976-ban nyújtott be az országgyűlésnek, s amelyben gondjaikat és új irányelveiket rögzítették. Ebből világosan kitetszik, hogy az emberek nem kizárólag tanulni szeretnének a múzeumokban, hanem korszerű szórakozóhelyeknek tekintik őket, olyan „gondoskodó" és „informáló'’ központoknak, ahol a hagyományosnak mondható kikapcsolódás helyett — egy specifikusan múzeum nyújtotta — „lazítás" vár(hat) rájuk. Az áhítatos szemlélődést tehát egy másfajta múzeumi viselkedés váltja föl. Mindenki tapasztalhatja, aki — bármilyen minőségben — rendszeresen találkozik a «múzeumokba járókkal. Az elmúlt tíz évben sikerült - a magyar múzeumoknak a Hollandiában megfogalmazott, de itthoni vágyakat is kifejező memorandumban «leírtak egy részének, s köz- művelődési törvényünknek megfelelni. A múzeumi köz- művelődés ez alatt az idő ala«tt elérte, hogy korszerűsödött kiállításpolitikája, és érzékenyebb lett a látogatók óhajaira. A történeti múzeumokban rendezett, hosszabb-rövidebb ideig nyitva tartó kiállítások igyekeznek az életmód és annak változásai, a társadalmi mozgások és okai oldaláról megközelíteni és bemutatni az embert, a társadalmi csoportokat vagy osztályokat. Sok a mozgalmas „jelenet", enteriőr, életkép és bő és nívós a fénykénanyag. (Egy-egy történeti kiállítás 'olykor fotókiállításnak is bediene.) Gyakran látjuk, hogy az önmagukban is sok információt hordozni tudó enteriőröket egymás mellett, ellenpontozva mutatják be. A kissé nyomasztó tárgyhal- mazok helyett (amelyek zárt tárlókban vagy vitrinsorokban zsúfolódtak össze egy- egy kiállításon) tárgyegyütteseket látunk, amelyek dobogókra, falakra, földre helyezve, levegősen elrendezve tájékoztatnak bennünket készítőikről, használóikról és szerepükről. Ezek az érdeklődésünknek, életünk ütemének ily módon jobban megfelelő, befogadhatóbb, játékosabb és bensőségesebb életmód-kiállítások technikai szempontból is újszerű- ek, nem ritkán megdöbbentőek. A tárgyak nyomasztó tömege és „kincs”-jel«legének kidomborítása helyett «módszeres, koncentrált válogatásuknak vagyunk tanúi a történeti múzeumok egyre több kiállításán. Űj összefüggéseket láthatunk és tudhatunk meg az újfajta válogatásnak és elrendezésnek köszönhetően. Másfajta kapcsolatba kerülhetünk elődeinkkel és kortársainkkal. Olyan kiállítások látogatói vagyunk, amelyek meglevő ismereteinket átrendezik. véleményünket megváltoztatják, ítéleteink élét tompítják. Kételkedünk, csodálkozunk, elfogadunk és elutasítunk, így a múzeumból nem a szentélyt elhagyók áhítatával lépünk ki. Az ily «módon működő mú- zeumokna«k fel kellett készülniük e változás kiváltotta igények, a kiállítások gerjesztette kíváncsiság kielégítésére. Rengeteg rendezvény, iskolai óra, foglalkozássorozat, előadás, szakkör, műhely és egyéb (közművelődési) forma létesült az elmúlt tizenöt évben. Ezeken a múzeumi tárgyakhoz kapcso«ló- dó és konkrétan egy-egy kiállítás miatt szerveződő művelődési formákon elsősorban gyerekek vesznek szívesen részt. A történeti múzeumokban viszonylag új szakemberekként — ma már múzeum-pedagógusok is dolgoznak. Az új, mindennapjainkhoz, tevékenységünkhöz közelebb álló kiállításokban a gyerekek órákon át benne élnek ' a kiállított anyagban. Megfogják az ismeretlen anyagú, formájú vagy rendeltetésű tárgyakat, hiszen így jobban megismerik és megértik azokat. Felöltöznek régmúlt korok ruháiba, vagy azok mintájára készítenek hasonlót, esetleg annak erősén stilizált, egyszerűsített változatát. Új közönséget neveltek-ne- velnek tehát a múzeumok. Épp ezért nagyon fontos, hogy később se (hiszen a gyerekek felnőnek!) veszítsék el ezt a közönséget. A legsürgetőbb feladat talán éppen az, hogy a bevált és igazán jónak megmutatkozó közművelődési módszereket (amelyek már nem „kezdeményezések". „útkeresések" többé) megerősítsék, és mindennapi munkájukban mind határozottabban érvényesítsék a magyar múzeumok. Csók Márta Budaházi István Az oszíoppk menetelnek A kisfiú a nagymamával ment a járdán. Mögöttük az édesanyja és Béla bácsi. Béla bácsi már hónapok óta járt hozzájuk, eleinte csak ritkán, de újabban már ott is lakott. Mióta apa nem jár haza, ö a férfi a háznál. A nagymama nem szerette Béla bácsit. Hallotta, amikor veszekedve mondta az anyjának: — Nem szégyelsz összeállni egy cigánnyal? Anya védekezett, hogy jó ember, meg azt is mondta, hogy nem, részeges, mint apa volt. A kisfiú nehezen barátkozott meg Béla bácsival. Mindig összehasonlította apával, aki játszott vele, a térdére ültette. Csokoládét most is kap, de ezeknek sokkal inasabb az íze. Amit apa hozott, az édesebb volt, kívánatosabb. Most a városban voltak, valamilyen hivatalban. Ügy értette, hogy Béla bácsi és édesanya összeházasodnak, ő a nagymamával egy másik szobában volt. Látta nagyanyja arcán a dühöt, a haragot. Most hazafelé mentek. Az, úton velük szembe alig- alig jöttek. Az őszi napsugár a kisfiú arcába világított szelíd-melegen. A szeme káprázott. Egy-egy szembejövő férfiban mintha apát látta volna. Am kiderült, hogy ez csak a fény játéka. Újra lecsukta a szemét. Most világosan látta apát, magas, szép alakját, s a hangját is hallotta. Ekkor iszonyú fájdalmat érzett az arcán, ütést. Egy betonoszlop állt előtte, annak gyalogolt neki. Arcát elöntötte a vér. Felordított. A nagyanyja ekkor megfordult, s látva a történteket, segítség helyett a kisfiúnak esett, s csak verte, verte. A kisfiú elterült a földön. A nagyanyja fölemelte, és ismét verni kezdte. Ekkor szólalt meg Béla bácsi: — Ne tessék ütni a gyereket, anyuka! Nem tehet róla. Biztosan elgondolkodott. Ám az idősödő asszonyt nem győzte meg, sőt még dühösebb lett, s ezt mondta: — A fene egye meg a bamba kölykét! Nézzen maga elé, ha az utcán megy. Ne menjen neki az oszlopnak! S újra ütni kezdte a kisfiút, nem törődve azzal, hogy annak már orrából, szájából dől a vér. A kisfiú ordított addti, de egyszerre elcsendesedett. Már összeszorított fogakkal tűrte a verést. Azt még látta, hogy édesanya lép feléje tétován, mint aki nem akar, nem mer beleszólni a csetepatéba. Hirtelen nagy fényességet látott, s mielőtt sötét lett volna minden a szeme előtt, hangosan felkiáltott: — Apa!
