Somogyi Néplap, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
1987. május 1., péntek Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Wrpw* > v- ;''*X '¥„ v ',fy s#*-» y" Szépen magyarul — szépen emberül Ingázó anyanyelvűnk — Semmi bajom se történhet — szokta mondani. — Nekem nem! Azzal a magától értetődő biztos egyszerűséggel ejtette ezeket a szavakat, amilyen megszokással az ember napnap után ugyanazon az úton jár, vagy ahogyan lélegzik. Nem mondta nagyképűen, hanem olyan természetesen, belülről fakadó kényszerűségből, mint ahogyan a karját ösztönösen maga elé kapta, valahányszor más a kezét emelte rá: — Sémi bajom se történhet. Nekem nem. Kamaszkorában még maga sem vette észre. Kiszódásá- nak legföljebb annyi jelentősége volt, mint mások szájából ennek a frázisnak például: rossz pénz nem vész el; vagy: csalánba nem üt a ménkő. Hetyke legény volt, aki a falusi mulatozások ci- vódásainak veszélyeivel soha nem törődött. A gyilkos éjszakai mendemondákat meg se hallotta. Emelt fejjel, tárt karral ment minden jelenség elé, és várakozón fogadott bármit. Miért ne? Ugyan mi a fene történhet?! — Semmi bajom. Nekem nem. így kimondott tulajdon szavait akkor vette észre először, amikor egy farsangos mulatozás után, éjfél múltával, a holdvilágtalan sötétben egyedül indult haza ház- tűznézőből a falu legszebb lányától, s ahogy a sarki útjelzőhöz ért, a fölázott földből kipúposodó gyökérben megbotlott, s egy jókorát toppant előre, hogy egyensúlyát visszanyerje. De alighogy így előrehuppant: iszonyú dorong zuhant éppen csak any- nyival mögéje, amekkorával a botlás pillanatában nagyobbat lépett. Majd a dorong után, melynek nem állt útjába a kiszemelt cél, a hatalmas, föl nem tartóztatott lendülettől a kiálló gyökér mellé zuhant a legszebb lányért bosszút esküvő vetély- társ. Az alig egyórás vőlegény azonban egyetlen percig se törődött az üggyel. Igen, ha meg nem botlik az alattomos gyökérben, a husáng menthetetlenül őt éri. Véletlen? Az életét mentette meg ez a véletlen? Ilyesmi eszébe se jutott. Félvállról lerázta, és vissza se fordult a fölre bukott vetélytárs után. A gallérját se gyűrte föl, s így alig hallhatóan maga elé dünnyögte: — Semmi bajom ... Nekem nem... Csak amikor túljutott a következő kereszteződésen, csengett vissza a fülébe tulajdon szava. Most először. S meg kellett állnia. Mintha óriási súly nehezedne a vállára. Röviddel az esküvője előtt, menyasszonya miatt, összekülönbözött a szüleivel. El is kellett jönnie a faluból. Fiatal asszonyával a városba költözött, asztalosműhelyt nyitott, s a kezdő próbálkozásban, a kíméletlen verseny útvesztőiben a fiatalember alig tudta magát fenntartani. Azért mégse esett kétségbe. Pedig elő-előfor- dult, hogy vacsorát se tudott hazavinni apró családjának. De akkor se törtetett, becstelen dolgokat nem vállalt, s hihetetlen nyugalmából percre se zökkent ki. Ezzel a hittel indult el hazulról a világháborúba is. Két nagyobbacska fiút hagyott otthon, és fiatal, várandós asszonyát. A fronton, az állandó életveszély közepette, a halál valahogy mindig elkerülte, egy- egy hajszálnyira csupán, de azért megbízható pontossággal. Mesébe illő velétlenek történtek vele, míg a bajiar- sak egyre sűrűbb soroltban hullottak mellöle. Oiy.tor, váratlan viharszünetben, maga is elcsodálkozott a szerencséjén. Véletlen? Sorozatos véletlenségek? Erezte, hogy ami sorozatos, az nem lehet véletlen. Valami rendeltetésfélét, törvényszerűséget sejtett az ismétlődő véletlenségek mögött. — Semmi, semmi bajom se történhet — mondogatta még, de lassan, a helyzetnek megfelelően, s néha közben már ilyen útra tévedt a nyelve: — Nem halhatok meg... Én nem! Végül sikerült kimondania igenlő formában is: — Élnem kell. Nekem élnem kell! Kell! Mélyebbre ugyan még mindig nem kutatott, vagyis hogy miért kell életben maradnia, ami a rendeltetése, csak érezte, hogy kell, élnie kell. S ezzel napirendre tért fölötte. Jelentésével nemigen törődött, csak annak szellemében élt. Soha nem csúszott a földön, aknasivítás elől le nem hajolt, fejét nem kapkodta a tűzesőben — s végül hazatért. Két fia kamasszá serdült közben, felesége szeme alá ráncokat vont a várakozás, a féltés, de most kimondhatatlanul örült, s ebben az örömében még szebb is volt a környék legszebbjeinél. No és egy harmadik, néhány esztendős, idegen csöppséget is talált az asztalnál. Igaz, néhány hónappal az emlékezetes bevonulás után értesítést kapott, hogy harmadik fiúk született, ő örült is a hírnek, de a harci zajban nem ért rá ábrándozni. Most azonban, annyi vér után, először otthon, az ajtóküszöbön, kis háza melegében, az elmúlt négy esztendő istentelenségé- ből visszacsengtek a gépiesen mormolt szavak, és titkos kapcsolatot találtak a fehér asztalterítőt cimbáló, ölelő karú aprósággal, s drága értelmet nyertek: — Élnem kell. Nem halhatok meg, én nem. Drága kisfiam ... így indult a megterített asztal felé, és magasra kapta a kisfiút, aki bátortalanul ismerkedett az apjával, arcába csípett és a hajába tépett, aztán összecsapta kicsi tenyerét. Elvitathatatlanul ő lett a kedvenc. Apja nem engedte el maga mellől egyetlen percre sem. Ott nevelkedett az asztalosműhelyben, s úgy szerette a forgácsszalagot, mint más gyerek a huszársapkát meg a falovat. Az évek fé- kezhetetlen gyorsasággal futottak. A kisfiú csodálattal nézett föl hatalmas apja őszülő halántéka felé, akit gyaluval a kezében, győzedelmes hadvezérnek látott. Inasévei múltával vizsgát tett a szakmában, s apja ettől kezdve olyan büszkén- egyenesen járt az utcán, mintha törhetetlen páncél borítaná testét: — Semmi bajom se történhet ... Élnem kell... Nem halhatok meg. Én nem! Csakhogy a kamaszfiú szemében napról napra élesebb parázs csillogott. Boldogan gyalult, igen — de nemcsak gyalulni akart. Persze a fától, az enyvtől, a faragókés- től semmi áron se vált volna meg. Apjától meg különösen nem. De már nemcsak szekrényt, asztalt, meg ágyat akart gyalult fából összemérni, sem díszes lámpaállványt készíteni — hanem lobogó hajú nőt, gyilkos farkasokat, nagy férfiak arcát, ágaskodó paripát, kiáltozó gyereket. Fantáziájában nekivágott a földúlt világnak, s úgy járta be a földkerekség csodáit, mint szobája négy sarkát. Apja aggodalommal figyelte, s nem tudta fiát visszatartani, aki mellette maradt ugyan, de fölötte élt, a kék ég végtelenségében. Magasra törő álmaiban már nem jelentett segítséget az öregedő apának, akit megtört a fiáért való gond. Elhagyta magát. Kis műhelyét élete fáradságával bizakodva és győzedelmesen fejlesztette naggyá, s most nincs, aki átvegye, aki folytatná, továbbélné az ő életét. Két nagy fia más mesterséget tanult, és soha nem okoztak gondot apjuknak. De hát ez a legkisebb?... Belülről mélyen fölzokogott, valahányszor gondolataiban eddig ért. A régi szavakat még mormol- gatta ugyan, de alig hitt már bennük: — Élnem kell. Én nem halhatok meg: nekem élnem kell... A felesége azzal ébresztette egyszer hajnalban, hogy gyújtsák fel már a villanyt, mert rosszat álmodott, és fél. — Valami nagy szerencsétlenség fog érni minket — sírta. — Napok óta érzem. Amikor szegény anyám meghalt, előtte ugyanígy éreztem magam. Ilyesmit álmodtam akkor is ... Egyikünk meg fog halni... Kimondta a nagy szót, de rögtön ura védő karjába kapaszkodott. Aki fáradt hittel tűnődött magában: — én, én halnék meg? — Belülről a gyerekkora óta hordott szavak tiltakoztak: — én nem; nekem élnem kell! — De makacs hite nyomban meghunyászkodott: — ha nem én, akkor hát ő? Nem, nem, lehetetlen !... — Keserűen méregette a kétélű eshetőségei s ez a szorítás nem lazuli többé. Szörnyű rémületben élt, s ha legkisebb fiára nézett, könnyezett. Megöregedett, elfáradt, ágynak dőlt. Fia, a merész, az úttörő, aki a tiprott, sáros mezsgyékről járatlan mezők felé akart törni, s láthatatlan, örök szépségeket akart a szemmel látó, kétkezű ember elé formálni, az anyagtalant anyaggá alakítva, hogy a megálmodott szépet az is láthassa, aki különben csak az anyagot látná: ez a fiú, aki tekintetét arra fordította, ámenre oly kevesen merik. Mert az idők rendje, hogy a gyermek fölfelé törjön, előre, az apjától kapott erővel, s az érte nyúló napsugár csalhatatlan, tiszta ragyogásába vetett hittel. A városi asztalosműhelyhez nőtt kis családi otthonban haldokló apa valaha éppen így indult el hazulról, nekirugaszkodva, semmitől se tartva, ezekkel a szavakkal: — Semmi bajom se történhet. Nekem nem!... Eszébe jutottak ezek a szavak még egyszer, most is, és így nyújtotta kezét a legkisebb fia felé: — Én nem halhatok meg;... Soha nem volt ebben any- nyira biztos, mint most, a halálos ágyán. S amikor elengedte a fia kezét, tudta, hogy amaz megérti, mit jelent ez az utolsóul kimondott szó, mely őbenne akar folytatódni : Újságaink többször foglalkoztak már az ingázók (ingások), azaz a lakóhelyükről a munkahelyükre naponta utazók gondjaival. Az utazásnak több formája van; ezek alapján szokták megkülönböztetni az ingásokat. Kis távolságra kerékpáral is lehet menni, ezt teszik a ca- jos-ok, a bicajosok. őket a motorosok követik, majd a fakaruszos ok (teherautóból személyszállításra átalakított autók; maga a kifejezés a /aszállító autó és az Ikarus összerántásából keletkezett) következnek, aztán a buszosok. Mi most — személyes tapasztalatok alapján — a vonatosokkal foglalkozunk, az ő jellegzetes szavaikat mutatjuk be. Az „igazi” nagyvonat (röviden: inga) az, amely a célállomásra érve, csekély várakozás után indul vissza. Persze), nemcsak ez az egy vo- natfajta van ..Fekete vonatnak a hét végén közlekedő, rendszerint távolsági vonatot nevezzük (még akkor is, ha a vagonok színe más). A sötét vonat pedig az, amely a végállomásra érve, utas nélkül indul vissza (persze, leoltott lámpákkal). A mozdony neve: pofi, gőzbika, még akkor is, ha éppen dízel-, vagy villanymozdonyokról van szó. Ha a mozdony a vonat végén van: tolatás vonatról szoktunk beszélni. A dohányzó szakasz neve: bagós, büdös. Amikor a vonat valamilyen oknál fogva (például tilos jelzést kap, nem engedik tovább az állomásról) várakozásra kényszerül, akkor ezt mondjuk: megfogták. Vagy: „Rákos fogós állomás” (Rákoson sokszor várakozik a vonat.) A forgalmista palacsintasütővel szokta meneszteni a vonatom kát. A vonat a váltókon táncol (inkább az ingás táncol a vonat mozgása következtében). A csonka vágányok végén van az ütközőbak; az ingások bikának keresztelték át. Egyes vonatoknak — természetesen nem hivatalos nevük is van: Zsuzsi-vonat (Debrecen), Hobby-vonat (Nagycenk), Jaszi (a Vámos- györk és Szolnok között közlekedő vonat, amely a Jászságon megy át), Maxi, Kávédaráló (kis teljesítményű gőzmozdony vontatja). A kis sebességű, lassan haladó vonatok pedig megkapták az éppen rájuk nem jellemző expressz elnevezést. Ezek általában minden eperfánál (azaz állomáson és megállóhelyen) megállnak. Ha Budapest Keleti pályaudvarra utazunk, az úgynevezett bejárónál van egy felüljáró, a neve: száz lábú híd (száz lába azért nincs). Érdekes a kalauz-szöveg kifejezés kialakulása. Az ingásoknak ugyanis bérletük van, tehát tőlük hiába kéri a kalauz a jegyeket. Így a kalauz-szöveg jelentése: felesleges beszéd. Amikor bevárjuk magunkat a sarokba: az ablak mellett foglalunk helyet. Sok elméncség is' elhangzik az utazás során. Ha szabad hely iránt érdeklődünk, gyakran kaphatjuk a következő válaszokat: Van hely, csak el van foglalva; nincs szabad hely, csak röhej; érdekes, hogy a csomagtartóban nem ül senki stb. Az utolsó pillanatban érkezőt megnyugtatják: lihegjen csak, hátha hamarabb indulunk. Aki naponta utazik! unos- untalan hallja (és használja) a bemutatott szavakat, kifejezéseket. A gyakori használattól kissé elkoptak, elcsépeltekké váltak. Ügy látszik, hogy „ingázó anyanyelvűnk” nem képes az újításra vagy legalább a változatosságra Vagy mi vagyunk némiképp borúlátók? Mizser Lajos Jélcaly Zoltán Régi kezek idézése ’ ' . Visegrád kövei közt Rég elporlandt inas kezek, kik nagy köveket véstetek, sziklába utat ástatok, ó, hogy-hogy el n'em vástatok? Maradt-e bennetek erő, cirógató, dédelgető, ha szerszámot letettetek, s várt otthon asszony és gyerek. Maradt-e gyöngéd mozdulat megáldani az álmukat, vagy szegni kint-vigasztalón új kenyeret az asztalon? Gigászi művetekben itt könnyes szemem gyönyörködik, s tán titeket formáz amott a százesztendős somfabog. ...Kezemet nézem: mily erős! Munkátok néki ismerős, örökségül ezt hagyta rám jó kőfaragó dédapám. — Élnem kell... Hincz Gyula grafikája I k I A HALHATATLAN
