Somogyi Néplap, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-01 / 102. szám

8

Somogyi Néplap

1987. május 1., péntek

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

Borbereki Kovács Zoltán kiállításáról

• A minap egyik parkunkon mentem keresztül, s azon gondolkoztam, hallottam-e a télen az időjárásjelentésben azt a megállapítást, miszerint a város felett tejfölöspohár- szállingózás van. Ezen meditálnom teljesen jogos volt, mert míg átmentem a parkon, pontosan tizennégy tejfölöspoharat számoltam meg a sarjadni készülő fűben, s ugyan mi másra gyanakodhattam volna, mint arra, hogy a poharak a téli csapadékkal érkeztek, csak ugye akkor nem vettük észre a hullásukat, hiszen a hó is fehér, meg a tejfölöspohár

is.

Aztán ahogy figyelmemet más, a gyepen heverő tárgyakra is kiterjesztettem, megelégedéssel állapíthattam meg, hogy a télen a hó mellett papírzsebkendő is jócskán „áztatta” földjeinket, de csikkzivataros idők is jártak. Sőt, az egyik bokor tövében egy intimnek mondott halványlila női ruhadarabot is felfedeztem, de gondolom, ez még egy őszi csapadékfronttal érkezhetett, mert ilyen holmik általában csak gyöngyvirágtól lombhullásig szoktak esegetni parkjainkban.

Rónaszéken, Erdélyben született, Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán tanult festeni Vaszary János és Csók István tanítványaként, Szolnokon kezdett mintázni Aba-Novák Vilmos biztatására, a Római Akadémián a freskófestészetet tanulmányozta, Párizsban az 1937. évi világkiállítás Grand Prix-jét nyerte el, 1953-ban pedig a Dél-afrikai Unióban telepedett le, s ma, nyolcvanévesen, Johannesburgban él és dolgozik.

A művész, aki azóta sem szakádt el hazájától, rendszeresen résztvevője a Tisztelet a szülőföldnek című műcsamökbeli bemutatónak.

Pályáján festőként indult, sikeresen, hiszen 1932-ben a Vontatók című képével elnyerte a Székesfőváros Festészeti Díját.

Aba-Novák egyetlen szavára mégis a szobrászat felé fordult. Portrékat, munkásfiAlm aszedő

Genius vezette emberpár

absztrakt, leegyszerűsített formák jellemezték munkásságát.

önéletrajzában írja: „mint szobrász, teljesen autodidakta vagyok”. Borbereki azonban már első munkáiban is „teljes fegyverzetben lép elő”: szinte mindent tudott az anyagról. A műalkotást a mesterség, a kézművesség, az anyag felől közelítette meg. Különleges érzékenységgel szobrászkodott.

A kő és a fa két legkedvesebb anyaga. (Ifjúkorában kitanulta az asztalosmesterséget, a főiskolára valót asztalosmunkával szerezte meg.)

Amikor aztán a távoli Afrikába, a „kövek országába” került, érthetően megbővölte őt a sokféle színes anyag. Ezek a kövek és féldrágakövek ihlették újabb munkáit. A malachit, a szodalit, az aragonit, a rózsakvarc, a jáspis, a szerpentinit és a verdit finom mintázatait bontotta ki plasztikáiban, s a köveket fémekkel és műanyagokkal kombinálta.

Hazánkban tizenhét köztéri szobrát állították fel. Dél- Afrikában és a világ más részein tizenkét szobra hirdeti művészetét. E mostani kiállításán — a Magyar Nemzeti Galériában, a szolnoki Damjanich János Múzeumban és a pécsi Janus Pannonius Múzeumban őrzött munkáin kívül — színes műtárgyfotók is segítenek megismertetni velünk szobrászi életművét. Borbereki Kovács Zoltán kiállítását ez év augusztusában a Szolnoki Galériában is bemutatják. Képeink a művész Vigadó Galéria-beli kiállításán készültek.

K. M.

gurákat formázott, pályázatokat nyert meg, egyebek között a Madách-emlékművel (ennek a terve a kiállításon látható). Eleinte realista, az 1940-es évektől expresszionista szobrokat alkotott, majd nonfiguratív,

Fésülködő nő

Mátyás Ferenc

Berzsenyi néz rám

Kinyitom ablakom, kertem bioüzem, új verssoromra egy madár beüzen, s mintha folytatni ő akarná dalom, jeladást ád, hogy szebben, szárnyalón.

Betér hoznám a babarózsabokor, illatát ontja a jázmin, homlokom ránca kisimul, a Nap vasalója fiatalító melegét rám szórja.

Üszik velem a fahaz át a kerten, — beérik-e minden, amit elvetettem,

/

s versem, amit a madárral kezdtem el, célt ér-e, vagy az aszályban vesztegel?

Úgy vélem, naponta Berzsenyi néz rám, okultam-e már a niklai példán, s hasznos mulatsággal töltöm-e időm, vagy béna karral fonnyadok vén ülőn?

Gyümölcsfáim, mint szélben a részegek, tántorogva szemlélik a kék eget, mikor borul el, térdre esve várják, az esőfelhők áztató áldását.

Föltűzve fürtékszereit a szőlő a kert pünkösd-királyaként tündöklő, kecsegtet, titkos álmát kibeszélve, hány hordó bort át majd a pinecémbe.

Ügy élek itt, mint a fű, egyszerűen, sorsom a mályva tükrözi vissza hűen; ha rezzen a táj a Balaton felől, szirma lehull, a porba elmerül.

Egy eltéverdt őzike is betoppan, mint az öngyilkos emberiség, riadtan menekülne az ősvadonba vissza, tudja az ember lelke már nem tiszta.

Képzelődöm? — Csupa virág a sétány, szivárvány hídján a szívembe sétál a széplány Múzsa, aki már öreg lett, s szerelem helyett hoz egy fonnyadt szedret.

Barátok jönnek, borom ízlelgetve feledtetnék, hogy rámborult az este, — s feledteti a kert, munkám gyümölcse, hogy míg ver a szív, reménykedni bölcsebb.

______________________________________________I

DARVAS JÓZSEF

Orosházi május elseje

(Részlet az író Egy parasztcsalád története című regényéből)

... az agrárszocialista mozgalom, minden elméleti tisztázatlanságán túl sajátosan magyar szellemiségű megmozdulás volt. Még jelképeiben is az volt! Az orosházi földmunkások 1891. május 1—i tüntetésén piros- fehér-zölddel szegélyezett fehér zászló volt az ünnepi szimbólum. De ahogy kicsavarták kezükből a zászlót, s kardlapokkal fizettek nékik, mikor visszakövetelték — úgy elfojtották sanyarú hétköznapjaik minden jobbat

akaró törekvését is

__Pedig

sza

vaikon keresztül a magyarság legmélyebb, legősibb rétege bért életet.

Az 1891-es tüntetéssel azért. is érdemes bővebben foglalkozni, mert bevezetője volt egy éveken keresztül tartó forradalmi hullámnak. Kevesen élnek már az akkori harcos nemzedékből.

Szabó József „kiérdemesült” földmunkás, túl a hetvenen, talán az egyetlen még élő harcosa 1891. május elsejének. Dolgozni már nem tud, csak buzgó foglalatoskodást mímelve totyog a ház körül, és jó időben sűrűn kiül alacsony zsámolyán a kapu elé, mintha ennyivel is elébe menne a halálnak, mert a nyomorúság hajszájával körülvett öregek csak saját haszon nélküli életüket látják, és mindenkivel szemben előzékenyek akarnak lenni. Mikor megkértem, hogy beszéljen a harcaikról, régi fények elevensége jött vissza a szemeibe, mintha egyszerre tudatára ébredt volna, hogy azért ő se élt egészen ha-' szontalanul. És ezt ki is mondta, szinte mentegetve mostani gyámoltalanságát:

— Hát bíz az régen volt. Ha jól számolom, talán negyvenhét éve, de mintha éppen csak tegnap történt volna. Negyvenhét éve — mondja még egyszer, mintha hitetlenkedne, és meg is csóválja hozzá a fejét. — Hogy telik az idő! Akkor még nem voltam ilyen teddide- teddoda ember! Tele voltam reménykedéssel, meg erővel.

— Az a dolog meg úgy történt, hogy az asszonyaink készítettek egy nagyon szép, fehér lobogót, ami 91-re kelve lett készen. A lobogó készen volt, de nem tudtuk fölszentelni, mert nem volt pénzünk, amiből födözzük a kiadásokat. Ügy határoztunk, hogy majd gyűjtünk rá magunk között, és akkor megcsináljuk a fölavatást. Igen ám, de közbejött május elseje, a mi legnagyobb ünnepünk. Mert akikor mink még nagyon megünnepeltük a május elsejét! Ügy gondoltuk, ha mán kész a lobogó, miért ne dugnánk ki? Kidughatjuk azt fölszentelés nélkül is. Korán reggel ünneplőbe öltözünk, bementünk a földmunkás-egyletbe, és kidugtuk a lobogót az utcarészre. Olyan szép volt, hogy mindenkinek köny- nyes lett a szeme, és csudájára jöttek az emberek. Majd úgy nyolc óra kőiül jött két csendőr is, és kérte az engedélyt, ami persze nem volt. Erre megparancsolták, hogy tüstént vegyük be — de mink meg kijelentettük, hogy azt ugyan nem tesszük. Sokan voltunk, hát elmentek, de tíz óra felé újra visszajöttek a szolgabíró utasításával, hogy ha nem vesszük be, elkobozzák, és az egyletet is bezárják. Mit volt mit tenni, bevettük az utcarészről, és kidugtuk az udvaron. Gondoltuk, tudunk mink befelé is ünnepelni. Nem tudom, ők látták-e meg, vagy elárulta valaki,' de visszajöttek, és az utasítás alapján elvitték a lobogót, az egyletet meg lezárták. Az udvar tele volt ünneplő munkásokkal, akik megbotránkoztak ezen az eljáráson. Rögtön bizottságot választottak, és mentek a szolgabíróságra, de nemcsak a bizottság, hanem az ösz- szes jelenlevők is. Útközben nagyon sökan csatlakoztak hozzánk, és mire odaértünk, már elleptük az egész utcát. A bizottság bement az épületbe, és kérte a lobogót, de a bíró, nevezetesen Ördög Lajos, nem volt erre hajlandó. A tömeg, amikor ezt megtudta, zúgolódni kezdett. A bíró kinyitotta az ablakot, és szónokolni kezdett, hogy „Emberek, menjenek csak szépen haza, majd én in- tézkedek, hogy a lobogót hamarosan megkapják.” De azok erre se tágítottak, hanem ilyesféle szavakat vágtak a fejéhez:

*— Zászló nélkül nem megyünk, inkább itt döglünk meg...

— Az Ördög menjen az ördögbe!...

— Ne intézkedjen, hanem a lobogót adja vissza!...

Lassan dél is elmúlt, de mi még mindig nem mozdultunk. Egyre többen és többen lettünk, mert a tanyákon az a hír terjedt el, hogy a faluban kitört a forradalom, mire a béresek is otthagyták a gazdájukat.

Ahogy múlt az idő, mindjobban elkeseredett lett a hangulat, mert az éhség is bántott már bennünket. Azért nagyon szép dolog volt, hogy az evés kedvéért senki nem ment haza közülünk, még az asszonyok is ott voltak, és ők kiabáltak leghangosabban. A szolgabíró nem mert semmit csinálni, csak kuksolt a lefüggönyözött ablak mögött. Csendőrnek színét se lehetett látni. Ügy két óra tájban azután hírül hozta valaki, hogy a Nagy uccán, az állomás felől egy század katona jön rohamlépésben. Előszón nem akartuk elhinni, hogy katonákat hoznak ellenünk, pedig csakugyan igaz volt a híradás. Nemsokára feltűnt az ucca végén a század, ahogy szuronyszegezve jött felénk. Az elkeseredés tetőfokra hágott. Nem hangzott el közöttünk semmiféle vezényszó, csak egy elkeseredett morajlás zúgott végig a tömegen, mindenki tégladarabokat, göröngyöket, kavicsokat szedett föl a földről, és a következő pillanatban recsegve tört be a járásbíróság összes ablaka. Mire odaért a katonaság, nem volt egy ép üvegtábla se. A szuronyokkal persze nem lehetett szembeszállni, mert a tenyér az csak tenyér, nem puska. Nagy zűrzavar kezdődött, mindenki menekült. A katonák nem is sebesífettak meg senkit. De egyszerre csak nagy porfelhő kíséretében három csendőr érkezett meg Apáca felől. Tőlünk nem messzire leszálltak a kiizzadt lovakról, megszorongatták a nyerget, aztán újra fölültek, kirántották a kardot, és fölvágva nekihajtottak a tömegnek. Ütöttek, szúrtak, tapostak, akit csak értek. Különösen az egyik, egy fehér lovas csendőr volt kíméletlen. Utánavágtatott a mellékuccába menekülő embereknek is, még a kapukban békésen pipázgató öreg parasztokon is végigvágott, ha nem kotródtak be idejekorán. Csúnya mesterség volt, mondhatom. Haláleset tudtommal nem történt. Hogy hányán sebesültek meg, azt nem lehetett megtudni, mert senki nem mert jelentkezni. Alttól féllek, hogy megbüntetik őket. Mint ahogy meg is büntettek közülünk többeket, akiknek részük volt a tüntetésben. Néhány évre rá mégis visz- szakaptuk a lobogót és fölszenteltük.

Huff$ poharait

Lám, mondtam magamban, taz idő múlásával hogyan változik az is, hogy mi esin az égből. Mert ugyebár az ismert bibliai legenda szerint az Egyiptomból kivonult zsidódnak manna hullott odafentröl a pusztában való ivándorlásuk idején. Ma viszont mannának se híre, se hamva, de jobb is, hiszen a magyar soha nem volt mannaevő nép, mi ennél többre becsülnénk, ha füstölt sódart hozna valamely csendes májusi eső.

De félre a vágyakkal, maradjunk a realitásoknál, ami jelen esetben a tejfölöspohár.

Persze most néhányan azt mondhatják, honnan veszem, hogy ezek a dolgok a téli csapadékkal hullottak le parkjainkra, köztereinkre? Csakis onnan, hogy másképpen hogyan kerültek volna oda?

Valamennyien hallottunk már olyan esetekről, amikor például pirosló hó hullott. Erre, kérem, tudományos magyarázat van. A felhők déli kerülővel érkeztek.

s összetalálkoztak egy forgószéllel, amely afrikai homokot szippantott fel. Aztán a homok beépült a felhőbe, onnan a hópelyhekbe, s amikor Alsórekettyéspuszán leszállingózott, egyesek azt hitték, hogy itt a világ vége, mert piroslik a hó.

Persze a tejfölöspohár jóval kiterjedtebb, mint a homokszemek, de olyan is volt ám már, amikor a hurrikán halakat szippantott fel a tengerből, s pottyantotta le sok száz kilométerrel arrébb.

Szilárd meggyőződésem tehát, hogy ezek a bizonyos poharak is így kerülhettek légterünkbe. Rakódtak le a tejiparnál, aztán egyszer csak jött a szél, huss, s már repültek is a poharak, mint káposztalepkék a meddőhányó felett.

Az igaz viszont, hogy a minap láttam valamit. Egyik lakótelepünkön jött a teremtés koronája, kezében púposra pakolt szemetesvödröt lóhátra. Csak jött, jött, lezseren fütyörészve, hogy ha a szomszédok meglátják, higy- gyék azt, jókedvében hozta

le a szemetet a negyedikről, nem pedig azért, mert az asszony kijelentette, hogy ha nem viszi le a szemetet, hát nem készíti el az ebédet a meccsig. Aztán ahogyan ment a műanyag kukák felé, az egyik erőteljesebb lóbá- lástól a vödör tetejéről az útra hullott pont két tejfölöspohár. No, mondom magamban, hapsikám, most elvégzed a reggeli tornát. Törzshajlítás előre, tejfölöspoharakat megfogni, s visz- sza a vödörre. Emberem azonban — nyilván csak azért, mert a meccsen járt az esze — nem hajolt, hanem két jól célzott rúgással belőtte a poharakat a gyep- • sávra.

Persze szerintem ebből az esetből, hogy íme, így kerül a szemét' közterületeinkre, vétek lenne általánosítani. Ezt annál inkább sem szabad, mert nálunk mindenki tudja, hogy milyen csúnya dolog rondítani a környezetünket.

Maradjunk tehát abban, hogy honunkban a szémét az égből Ihull.

Aki nem hiszi, járjonutá- na.

Baloghy Zoltán