Somogyi Néplap, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-23 / 120. szám
8 Somogyi Néplap 1987. május 23., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Az én Bulgáriám Napokig esett a hűvös elkeserítő eső. Mintha millió végtelen szálat gombolyítanának a föld felé. De most, mintha maga a természet is elunta volna a hiábavaló játékot, megszűnt az esőzés, Az ég maradt olyan, amilyen volt, piszkosszürke, vigasztalan. Rapona csigákat válogatunk. A tenger fázik, didereg, a bőre össze-összeráncolódik. Egyéb alkalmatosság híján, a csigákat a sapkámba gyűjtöm. Egy idő után megtelik. A zsebembe is jut. Aztán már tovább „finomítjuk” a válogatást: az öklömnyieket meghagyjuk, a kisebbeket — jobb híján — eldobjuk. A rapona csiga, ahogy mondják, a Mexikói-öbölből, meleg tengerekből származott ide, és meghonosodott. Meghonosodni ? Amikor kiejtjük a szót: Bulgária, én már meghonosodtam. Sok ezer éve élek itt, ezen a tájon, illírekkel, trákokkal, török és szláv bolgárokkal. Ha van az embernek .választott hazája, akkor az nekem: Bulgária. Enyém ez a táj, és tudom, hogy már soha senki el nem veheti tőlem. Enyém a Rila zuhatagos árja, partján a tizenkét ház, a falusi porta, ahol dohányleveleket szárítanak, enyém az a makacs öregember képe, aki küszködik a földdel, „dinnyéi ürességgel telnek”. Enyém a rodopei dudás, a büszke, fenséges hegyek orma, a burgaszi sólepárlók piramissora, a Plovdiv környéki barackos, s népem a nép; amely harsányan, jókedvűen, az ünnepélyesség legcsekélyebb jele nélkül készül szölőmetsző Trifon vigalmaira, enyém a hajdútok éneke, a harcra kelésük az első kakukkszóra. Enyém Tervei kán madarai lovasa, Veliko Tir- novóban Omurtag emlékoszlopa, a Vitosa hegycsúcsa, rilai Szent Iván, aki egy barlangban remétéskedett, s egy szűk sziklafeljáró méri meg az embert, való-e ide, felér-e rajta? Az ember megméretik, itt és mindenütt mintát vesznek róla. Jómagam jár- tomban-keltemben, Bulgáriában alaposan meglepődtem azon, hogy a magyarokat egynesági testvérként tartja számon a nép szájhagyománya, még a legeldugottabb faluban is. Talán mégis igaza van Kublaj kán legendájának, az öt nyílvessző példázatának, hogy külön-külön könnyen el lehet törni őket, de ha az öt testvért jelképező nyilakat összekötözöd, sehogyan sem bírsz velük? Aszparuh bolgárjai milyen nyelven beszéltek 681-ben, amikor a honfoglalásuk volt? Az onogurok és a „késő avarság” nem köszönt-e egymásnak „jó napot”-tál? Egy biztosra jelen bolgárai egyenesági rokonként tartanak számon bennünket. Mi pedig így tréfálkozunk: te nyelvet vesztett bolgár... Mert a szláv bolgárságra való áttérés a szláv anyák érdeme, körülbelül a VIII—IX. században zajlott le a nyelvcsere. Nevek, arcok vonulnak előttem. Bozsidár Bozsilové, aki a harcban elesettek örökmécséről hozza a tüzet 1977-ben, ünnepeljük a bolgár felszabadulás száz éves évfordulóját a török fél évezredes uralma alól, és hirtelen, váratlanul felropognak a fegyverek! Első reflexemben már-már hasra vetném magam, amikor meglátom: a közeli erkélyen egy kiskato- na dobtáras géppisztolyból nyomjelző lövéseket ad le, az egész téren tombol a görgtűz. Nino Nikolov fogad az írók alkotóházában 1979-ben kedvesen, „szervusz, hogy vagy”-gyal, feleségemmel vagyunk kint Várnában. Iván Canev és Nikolaj Kancsev arcéle, Kiss Benedeké, amint — Szófia, éjjel van, és a helyszín a szobánk — valamin alaposan összevitatkozik Kancsevvel. Csitítom őket. nem megy. Ittak. Kancsevval reggelig fennvagyunk. A változatosság kedvéért mi is összejövünk valamin. Dani- ella Tosmakova, a gitáron is játszó szép tolmácsnő egész éjjel sír, nagy kövér köny- nyeket hullat értünk. Utassy Joe, akivel egy egész hónapot töltünk Bulgáriában, 1982-ben. Tanulunk, mellette iszonyú módon tesszük a semmit. Nyár van, nyárutó, szeptember, de az idő rá se ránt a sziszegő hanggal kezdődő hónapnévre. Amíg Várnában vagyunk — Moszkva Szálloda, Zlátni Pjászici, Arány Homok — nemhogy egy csöpp eső nincs, de még egyetlen bárányfelhő sincs az égen, pontosan hatodikától huszonhatodikéig, . amikor elutazunk, vissza Szófiába. Tavaly egy műfordítói tanácskozás. Csodálatos utazást teszünk Neszebarba, rakétahajón. A .neszebari hajóállomás mellett egy olyan vendégfogadó, amelynek a belseje igazi tengerjárót utánoz. Dudás Gyuszival a levesbe friss és erős paprikát kérün <. A pincér elmegy, nem szól semmit. Tíz perc múlva visz- szatér, s hozza a paprikákat. „A szomszédban voltam érte, mert igazi erőset akartam — válaszolja —; ha én lennék a magyarok szakácsa odaát, Mexikóban, nem vesztenek 6:0-ra a szovjetek ellen.” Leírhatatlan jókedvünk támad. Eszembe jut, amit évekkel ezelőtt itt ittam, a mel- niki vörösbor. Juhász Péter hozta magával Melnikből, ajándékba kapta. Aki szereti a villányit, az egri bikavért és a szekszárdi vöröset, kapaszkodjon meg, amit most mondok: a melniki vörösbor tán még náluk is jobb! Miért választanám hazámnak Bulgáriát? Azért, mert pécsi vagyok és hegyaljai. Itt születtem, itt nevelkedtem föl. Egész Bulgária ilyen jellegű, csak itt a hegyesdombos jelző helyett illik bérces-szurdokost mondani, no és itt van a tenger ... Egy rapona csigát máig őrzök. A legnagyobbat a hajdaniak közül, immár tizenegy éves lesz ez is. Nekem ez a „kagyló” jelenti a tengert. Öklömnyi nagyságú, négy kör-körös fordulata van. Kívül sárgásbarna, rücskös, belül narancssárga ... Rózsa Endre Rila. Mezey István rajza Marin Georgiev Csalitos A síkon, távol a folyóhoz, cserszömörce, galagonya. Csökött, lilás és kékep , bolyhos. Az Isten erre — tohonya. Szikár nesz, méhek zümmögése. A meddő tücsökcirpelés akar valamit: vegyék észre. ''Túlérett bibepor, nehéz. Alig ért ide még a halvány, porlepte út — és gazba fúl. Bogáncs vigyázza, inas csallán; csíp és szúr irgatlmatlanuj. A fojtó, mérgező csalitban, a rikító dudvák között, egy nap-cserzette kígyó villan. A fény, az árny olyan zömök. Hová tűnt végül? Merre bújva? Elnyelte a föld, fölszívta ég — és a komor fülledtség újra, és sárga nyüzsgés, hő, sötét. Rózsa Endre fordítása Ivan Vazov Hol van Bulgária? Kérdik tőlem, hogy a hajnal hol sütött rám először, kérdik majd, hol az a föld, jaj, ahol .orcám fürösztöm. Ott, felelem, én az ember, hol a Duna fehérük, ott, hol a Fekete-tenger lázong keletről égig. Ott, ahol az égre szökell a bérces, büszke Balkán, hol a szép Marica szőkéll az ős trák róna alján. Ott születtem. Ott pihennek őseim a föld alatt, ott süvöltött nevük fennen harcmezőn és hant alatt Bulgária, drága, kedves, minden jóval teli föld, hát emeld most a szívedhez gyermeked, ki így köszönt. Utassy József fordítása /< 7*r Makrisz Zizi grafikája Pancso Banov A galamb és a jó emberek Az ablakomhoz, 'mihelyt megvirrad, egy galamb repül. így megy napra nap. Rámnéz, s tőlem messzebb ereszkedik le, bár már jól, s mind jobban ismer így. Én egy szelet kenyeret morzsolok a keskeny párkányra, s így mormolok: „Gyere, ne félj már! — mondom.,— Értse meg, hogy jók és jámborak az emberek. Nos, rosszak azért vannük ... Szentigaz! De az ezerből egy, ki váltig az.” A galamb pislog, begye töltelék: , „Nekemmondja — ez az egy is elég ...” Rózsa Endre fordítása Nino Nikolov Zsákutca Mi is tart vissza engemet belülről kitörni, hogyha már gyökér sehova nem köt? Választok. Így tesz a jó nép immár öröktől... Ki hitetlen — szerencsés, vagy csak fennkölt? Bennem már úgy reng minden, úgy ragyog ma, hogy semmilyen tengerre nincs szükségem: déli szívem — nyomdokhab-húzta mélyben felsajog a bukó hullámtaraja. Rózsa Endre fordítása Marin Georgiev Három csikó Három csikó selymén a fűnek, az esteledő legelőn lassan eggyéolvadt a fűzek hamvas árnyával Iebegőn. Ám ahogy a Hold égre lábolt — így az idő gyorsan pereg! — . már a mezőn állt mind a három. Lábhoz lehajtván a fejek. Mikéntha homályból lennének faragva ily gyönyörűre. Fejük hol fölmeredt az égnek, hol meg lehajlott a fűre. És csak a csönd és a remegés, hosszú éjjel s nappal között hallgatták, hogy mit súg a fű és mit mond nékik az anyaföld. Fordította: Utassy József Szófia — Nemzeti Színház Rumen Balabanov EGÉRLYUK Épp munkából mentem hazafelé, amikor egy ismeretlen alak galléron ragadott, és a fülembe sziszegte: — Ide hallgass! Ha még egyszer a szemem elé kerülsz, beduglak egy egérlyukba. Mindezt határozott hangon jelentette ki, és semmi kétségem nem volt afelől, hogy alkalomadtán meg is teszi. így hát én magam néztem egy egérlyuk után, azért, hogy önként belebújiak. A keresgélés során azonban kiderült, hogy a széles körű lakásépítkezések következtében egérlyuk-hiány ütötte föl a fejét. Egyetlen egyre sem bukkantam. Pontosabban szólva: lyukakat ugyan találtam, de már mindegyik foglalt volt. Másokat dugtak odahelyet- tem. Fölkerestem azt az illetőt, és irulva-pirulva magyarázkodtam: — Végtelenül sajnálom, de ön nem fog egérlyukba dugni engem! — Szóval nem? Alázatos hangon így válaszoltam : — Nem bizony. Nem azért, mintha makacskodnék ... Ellenkezőleg! Mindenütt keresgéltem, a saját jószántamból ... De mindegyik tele van... Az illető dühbe gurult: — Jó alaposan körülnéztél? — A -lehető legtüzeteseb- ben! — és a szívemre tettem a kezem. összeráncolta a homlokát, majd megnyomott egy csengőt, és mennydörgésszerű hangon felkiáltott: — Petrov! Hozd ide a jegyzéket! Petrov, a másik alak — jól látható, félelmetes karizmokkal — behozta a jegyzéket.' Maguk elé terítettéi. Nem találtak egy fia egérlyukat sem. Azaz lyukak éppen voltak, de túlságosan nagyok és tágasak, déli fekvésű ablakokkal, termálvízzel és hatalmas terasszal. Szívesen bemásztam volna egy ilyen lyukba, még arra sem lett volna szükség, hogy ez az alak betuszkoljon. S ekkor újabb emberek érkeztek. Gyámoltalanul viselkedtek, egyik lábukról a másikra álltak, és félszegen magyarázták, hogy szíves örömest bebújnának egy egérlyukba, nehogy gondot okozzanak ennek az illetőnek, de legnagyobb sajnálatukra sehol sem akadtak ilyesmire. Ez az illető meg úgy fölidegesítette magát, hogy valósággal ordított: — Majd én megmutatom! Mindenkit bedugok egy egérlyukba ! Mire Petrov félénken megjegyezte, hogy’ éppen ez a baj: nincs egy árva egérlyuk sem. Végül kompromisszummal ért véget a dolog: jegyzéket fognak készíteni rólunk, és várnunk kell egészen addig, amíg be nem dugnak bennünket egy egérlyukba. Engem is fölvettek ebbe a jegyzékbe. Nagyon hosszú idu* eltelt már azóta. Idáig még senki sem keresett föl, hogy bedugjon egy egérlyukba. Mindez csak megerősíti az optimizmusomat. Tapasztalatból tudom, ha valamilyen jegyzékre bízza magát, várakozik az ember, mindig felbukkan valaki, aki a helyébe lép; akár a kapcsolatai révén, akár vesztegetéssel. Így hát cak nem akar rám kerülni a sor . . . Fordította: Adamecz Kálmán
