Somogyi Néplap, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-23 / 120. szám
1987. május 23., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A kandidátus datolyaszilvafája — Nagyon édes az, asszonynak való. Jobban jár, ha meg sem kóstolja. Vigye haza a feleségének! Neki ízileni fog. Sértetlenül jutott el a furcsa gyümölccsel megtöltött befőttesüveg Kaposvárig, pedig buszozott és vonatozott Érdtől eleget. Datolyaszilva. Igazi neve: unábi. Keleti csemege, csoda, hogy Budapesttől néhány kilométerre megmaradt és terem a messziről hozott fa. Fizikus 'ültette, kémikus gondozza, kohász teszi el a gyümölcsét. .. Illő tisztelettel bontogatjuk. Ritkán eszik az ember olyasmiből, amit egy kandidátus a saját kezével készített; dunsztost jobbára nagy- anyók csinálnak, nem tudósok. Édes. Másképpen, mint az aszúbor, amely ugyanannak a présháznak 'egy másik zugából került elő. Erre nem mondta dr. Kocsis József, hogy asszonynak való. Nemes, Tokajból áttelepített penésszel bevont pincéjében évjáratonként sorakoznak az üvegek. Szemlátomást jól gondozott hordók is árulkodnak gazdájukról. — Kohász vagyok. Az majdnem vegyész. És mi a borászkodás? Jórészt vegyészet. No, nem a pancsolást értem alatta, hanem az igazi, színtiszta munkát. Egy kohásznak csak jó bora lehet. Akkor még épp csak ébredt az érdi kert. Minden négyzetcentiméterén szigorú rend látszott. Különös fák, szőlőlügasok. Nem nagy az egész: égy darab természet az óriásira nőtt és várossá előléptetett faluban. Bent, a kicsi házban pedig — talán szándékos kontrasztként — az elektronika, a technika számos szerkezete inti a belépőt: nem árt komolyan venni a gazdát. — A szakmámon kívül két dolog fontos számomra: az elektromosság meg a zene. Ezek még érdekelnek, s ezt szolgálják az eszközeim — mondja némi keserűséggel a hangjában a nyugalmazott miniszterhelyettes, ahogy bámulom a sokféle technikai csodát. Azután legyint: — Rájuk se figyeljen. Beszélgetni jött, nem? Beszélgetni. Bár kissé készületlenül, hiszen csupán a név, a budapesti lakcím, s a nyugdíjba vonuláskor otthagyott utolsó beosztás: kohó- és gépipari miniszterhelyettes volt fölírva a cédulámra. Valamint az üzenet: Érden a Géza utca 1. számú házát keressem, onnan nem szívesen mozdul ki az az ember, akiről vagy írni fogok, vagy nem, majd meglátjuk ... Túli voltunk már a bemelegítésen, a datolyaszilván, a nemes penész rejtelmein, a magas állami hivatal ellenére saját kezűleg fölépítgetett ház körbevizslatásán. A tárgyra kellett térni. — Kössünk megállapodást — vágott bele épp elkezdett mondatomba vendéglátóm —, egyoldalú megállapodást! Én most beszélek, maga pedig hallgat. Csak győzzön hallgatni. Mert sokat 'tudok beszélni. Nem szeretek szerénykedni. Van miről beszélnem. Ha unja, akkor szóljon közbe. Sokára szólaltam meg először. Akkor sem azért, mert untam bármit is. öt hold földje és egy kis háza volt a Kapós-hegyen a kőművesnek, és négy gyereke. József 1920 szeptemberében született, elsőként. A donneri elemibe járt, kitűnő tanuló volt. Ütja egyenesen vezetett a Somssich gimnáziumba. — Csak azt le iné írja, hogy a szegények sehogyan sem juthattak előre! Meg azt, hogy diákként hátrányban voltam a származásom miatt. Abban az iskolában lehetett akár az atyaisten pártfogoltja is valaki: ha nem tudott, úgy megkapta a szekun- dát a tanáritól, hogy csak úgy zörgött. Meg arról se írjon, hogy micsoda nagy erőfeszítéssel, nyomorogva tanultam. Pontosabban: az erőfeszítés igaz. De a nyomor nem. Tizenöt évős koromtól ugyanis mindig megteremtettem a megélhetéshez szükséges pénzt. A titok megfejtése a következő: Kocsis József tanított. Délután kettőkor egy ebéd volt a fizetsége az első tanítványánál, este hétkor egy vacsora az utolsónál. Közben pedig csillogó pengőket kapott. S mindenhol szívesen látták a kiváló ifjút, akinek a neve az iskola évkönyveiben mindig vastag fekete betűvel szerepelt a névsorban, ahogyan az a legjobbaknak dukált. Olyannyira jól jövedelmezett a tanítás, hogy az érettségi után még egy évig Kaposváron maradt, s ekkor már azt vállalta: jóról jelesre viszi föl tanítványait. A tarifát megkétszerezte, szüleit segítette, s csak azután, több száz pengővel a zsebében, ment el egyetemre. — A legjobb barátom egy zsidó fiú volt. Szintén feketebetűs. Steinerneik hívták. Később Selmeci lett. Szerettünk bálba járni. Szerettük a lányokat táncoltatni. Nekem voílt is pénzem a cifrálkodásra. Akkor még azt hittem, hogy ez fontos. A tanítás meg a „cifrálkodás” közben azért megnyert néhány országos matematikaversenyt, elveszített egy nagy szerelmet, s folytatta azután a tanulást Sopronban a bányaipari, kohászati és erdészeti egyetemen a kohászok között. — Tulajdonképpen ott folytattam, ahol Kaposváron abbahagytam. Tanítottam, és tanultam. Bejutni könnyű volt, mert a kaposvári gimnáziumban megszerzett érettségi bizonyítvány bárhol az országban fölért a legesllegjobb ajánlólevéllel. Az első félévben már kitűnő voltam, majd díjas gyakornok lettem a kémiai tanszéken, harmadévesen pedig megbízott tanársegédként működhettem. Magamhoz vettem a húgomat, taníttattam az öcsémet. Fiat Topolino autót vettem. A nyilasok meg elvették tőlem. Kitüntetéssel végeztem az egyetemen 1946- ban. Majdhogyneim csupa tőmondattal sorolta mindezt. A sok tényhez és kevés „körítéshez” szokott ember tömörségével. S különösebb szenvedély nélkül. De néha-néha dallamossá váltak a kopogó szavak, föl-fölcsat- tant az öröm vagy a düh, kiszakadt a kemény önfegyelem burka. — A gimnáziumban a legjobb latinos voltam. A háború alatt megtanultam németül, a vége felé pedig oroszul. És igen köny- nyen. Mert a latin minden idegén nyelvtudás alapja. A legnagyobb bűn; hogy eltörölték az oktatását; égbekiáltó marhaság! Sopron, 1947. A válaszút. Az egyetem Miskolcra települt, Kocsis József nem követte. Szívesen oktatott volna, egész diákélete arrafelé irányította. De megriadt a távolságtól. Ugyanakkor egyik tanára, aki már elhagyta az egyetemet, Csepelre hívta, a fémműbe. — Fogjuk rövidre! Végigjártam a szamárlétrát. Végül is a csepeli fémmű igazgatóhelyettese lettem, s akkor ért a meg-, tiszteltetés: Moszkvában tanulhatok, megkezdhetem a csatát a kandidátusi fokozatért. Nem sokat haboztam. Ott is mindent kitűnőre sikerítettem. De közbein ott is, itthon is ... Engem becsapták. Először azzal, hogy nem engedték utánam a feleségemet a két gyerekkel, öt évre elválasztottak tőlük. És amikor visszajöttem, akkor csaliódtam másodszor. Tudományos pályára vágytam, hiszen ezért tanultam. De azt mondták: „Kocsis elvtárs, magát a párt nem azért taníttatta, hogy egyéni sikefrei legyenek. Maga a gyakorlatban fog hasznot hozni a szocializmusnak.” Akkoriban ez ellen nem volt apelláta. Voltam mindenféle igazgató, minisztériumi ember. Rengeteget dolgoztunk. Rendbetettük az alumínium- ipart, a kohászatot. Ma meg váilságágazat. Ne is beszéljünk róla! Innen kezdve) kellett sűrűn megszólalnom. De sokkal okosabb nem lettem, csak kérdeztem, kérdeztem. Nem, nem keserű emberként, nem félgőzzel tette a dolgát a kényszerpályán dr. Kocsis József. Mégsem beszél szívesen őzekről az évekről. — Számos új dolgot csináltunk akkoriban. Élveztem a munkát. Igen, a munkát mindig élveztem. Jól is tettük a dolgunkat, úgy gondolom. Gyűjtögettem a kitüntetéseket. Itt is vannak valahol egy táskában, a szekrény aljában. Mégsem akarok beszélni erről. A dolgok egy része ma is államtitok .. . Meg aztán a végét nem így képzeltem. Már a közepét sem. Most perszel verhetném a mellemet: én megmondtam, hogy ha nem így lett volna, hanem amúgy, akkor az acélipar nem lenne ilyen meg olyan... De nem mondok ilyet. Olcsó dolog volna elkezdeni, bezzeg így, bezze'gúgy .. . Jobban fáj ez az egész, mint hogy kívülről tudjam nézni. Nem tudom, hogy mikor hibáztam, ha hibáztam. Nem szégyen ez, nem tudom. Rám kíváncsi vagy az acéliparra, vagy az alumíniumkohászatra? De vajon lehetek-e kíváncsi dr. Kocsis Józsefre a fémipar nélkül, és a fémiparra őnélküle? Nemigen. — Elégedjen meg annyival: én kértem, hogy engedjenek el. Azután dolgoztam még Moszkvában, a KGST-ben; igyekeztem hasznot hozni ennek a kis országnak. Amikor Magyarországtól várt segítséget az új laoszi vezetés, akkor elmentem oda gazdasági tanácsadónak. Most pedig végképp nyugdíjas vagyok. A datolyaszilvafás kertben, ebben a kis házikóban! Nekem senki sem épített nagyobbat, de nem is vágytam rá. Mutatni persze tudnék egy-két érdekes épületet. De nem mutatok. — Nagyon keserűen beszél. — Maga kérdezett. Ha rajtam áll, akkor most nevetünk. Különben ha mindent ösz- szeadok és" kivonok (mert még szeretem a matematikát), akkor nincs panaszom. Ez ilyen időszak volt. Dobálós. A munkában azért nagyon sokat elértem. A családi életem viszont kétszer is zátonyra futott. Mondom: emberszaggató időszak volt ez. Az én korosztályomnak ez jutott. Luthár Péter
