Somogyi Néplap, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
8 Somogyi Néplap 1987. április 4., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A műfajteremtés kínjai Hetvenöt éve született Örkény István Bernáth Hajnal: Béke (gobelin) Áprilisi emlékeztető A jelzőkkel mindig óvatosan kell bánni, mégis érdemes megkotíkáztatnunk azt az állítást, hogy Örkény István az újabb magyar irodalom egyik legfontosabb, műfaj teremtő mestere volt, akinek sikerült áttörnie a kis nyelv határait, s elsősorban színműveivel világszerte ismert lett. Pályakezdését ő maga attól a pillanattól számította, amikor a Szép Szó folyóirat körében megismerkedett annak egyik szerkesztőjével, József Attilával. Kemény küzdelmeket vívott vele: a költő közismerten kérlelhetetlenül szigorú kritikusa volt a kéziratoknak, s Örkény első kísérleteit is alaposan végiggyomlálta. Ahogy nemzedéktársai legtöbbjének, az ő irodalmi terveit is keresztezték a világháborús események. 1942- ben sürgős behívót kapott, s egyetlen nyári ruhában elindult az orosz télbe, amely a Don mellett érte. A nagy áttörés után fogságba esett, s onnan 1946 karácsonyán tért vissza. A fogolytáborban három művet is írt, az egyiket fogolytársával juttatta haza, s 1946-ban jelent meg Amíg idejutottunk címmel. Másik két művét hazatérte után adták ki. A megújult irodalomnak egyik szorgalmas, megbecsült Egy kicsit bonyolult — még nekem is bonyolult — ezeket a fakuló emlékeket térben és időben egyeztetni, de még bonyolultabb úgy előhívni őket, hogy azok is megértsék, akik ezt nem élték át. I. Én akkor már elég régen Tambovban voltam, egy erdő mélyén lévő hadifogolytáborban, testi leg-lelki leg nagyon rossz állapotban, nem sokkal a flekktífusz után, és már egy évvel egy csomó aknaszilánk után, amelyek csak egy kis rakás sebet ütöttek rajtam, de ezek a sebek a vitaminhiány következtében nem gyógyultak, pedig mindenféle rongydarabokkal egész nap kötözgettem magam. Az enyéimről már rég nem tudtam semmit, és arról, ami rám vár, a háború kellős közepén nem is akartam tudni semmit, mert tudni tulajdonképpen csak azt tudtam, hogy nincs nálam reménytelenebb lény a világon. Akkor hoztak oda egy Nak- ropin nevű államvédelmis hadnagyot, akit a francia foglyokhoz osztottak be, mert francia szakos diák volt a körülzárt Leningrádban, ahonnan repülőgéppel hozták ki. Már az is, hogy onnan kihozták, csodaszámba menő ritkaság volt. Ha jól emlékszem, annak köszönhette a szerencséjét, hogy egy Ermi- tázs nevű intézet diákja volt, de lehet, hogy a névre nem jól emlékszem, mert tífusz után egy ideig mindenkinek rosszul működik a memóriája. Annyi biztos, hogy ez afmunkása lett. A valóságot aikarta megjeleníteni, az építés hatalmas lendületét. Dunapentelén gyűjtött hozzá tapasztalatokat, de a tervezett nagy regénnyel nem készült el; megjelentette viszont a Lila tinta című elbeszélését, amely rögtön vitáik pergőtüzébe került. Ahogy egy beszélgetés során mondta: „abszurd szituációban” élt akkoriban, s kereste a kitörés lehetőségét. Ennek a folyamatnak lett első állomása az Ezüstpisztráng című karcolatgyűjtemény, s elkezdte írni Glória című regényét, amely ma is népszerű olvasmány. Űjabb kitérő következett: 1957 után valósággal megfagyott körülötte a levegő, korábbi munkahelyét elveszítette, s végül az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár munkatársa lett. A készülő új gyógyszerek ismertetőit írta, de szabad idejében — amiből nem volt sok — változatlan szorgalommal dolgozott irodalmi alkotásain. Mégis ezekben a nehéz években következett be életében a döntőnek mondható fordulat: 1958-ban megismerkedett Radnóti Zsuzsával, a Vígszínház dramaturgjával, s az ő oldalán (1965-ben kötöttek házasságot) megtalálta azt a harmóniát, amely addig hiányzott létéből. Lassan visszafogadta az irodalom is. Ahogy görcsei oldódtak, rátalált egy egészen sajátos, új kifejezésformára, a groteszkre, amelynek egy egészen sajátos, közép-európai formáját művelte egyre nagyobb sikerrel. Egymást követték nagyszerű alkotásai, a Macskajáték, a Tóték, a féle kitűnőek iskolája volt, ő pedig a szó szoros értelmében nyelvzseni. Franciául igazán, de igazán megtanulni úgyszólván lehetetlen, de őneki ez a lehetetlen sikerült, csak éppen a kiejtésével voltak bajok. Azt mondta, voltaképpen francia szóra osztották be Tambovba, azon a címen, hogy majd politikai munkát fog végezni a francia foglyok között. Odafönt, úgy látszik, nem tudták, hogy az elzásziak nagyon csúnyán beszélnek franciául, sokkal csúnyábban, mint Nakropin. Ezzel szemben én, minthogy Lausanne- ban tanultam franciául, a világ legszebb francia kiejtésével rendelkeztem, csak a nyelvtannal álltam hadilábon. Így kerültünk össze, két nagyon sovány ember, akik aztán francia nyelven életre szóló barátok lettünk. Sajnos, később elváltunk, illetve még egyszer összekerültünk, amikor ő három napot töltött Budapesten, de örömünkben úgy leittuk magunkat, hogy egy értelmes szót se váltottunk, csak még mindig nagyon szerettük egymást. De talán nem is lett volna miről beszélnünk, mert Tambovban mindent elmondtunk egymásnak. A homályon át, amit a tífusz hagyott bennem, még ma is átdereng Leningrad ostroma, és Nakropin fakó, szenvtelen hangja, ahogy éjszakákon át beszélt. A város két és fél évig volt körülzárva. A napi kenyéradag, mint egy gyufásskatu- lya. Leningrádnak hárommillió lakosa halt éhen. Ö, Nakropin, az apját, amikor éhen halt, újságpapírba csomagolta, egy gyerekszánon végighúzta az utcákon, és belökte a tömegsírba. Aztán az anyját is odavitte, szintén papírba csomagolva. Az én Jeruzsálem hercegnője és a műfajteremtő „egypercesek”. Látszólag egészen egyszerű, hétköznapi tényeket ír le bennük, de olyan közegben, melyben jelentéstartalmuk alapvetően megváltozik, s olyan új összefüggéseik tárulnak fel az olvasó szeme láttára, amelyekről addig jóformán fogalmunk sem volt. Elfogadtatta, műfaji elemmé tette a meghökken- tést, amely első láncszeme a dolgokba és a jelenségeikbe való mélyebb belegondolás- nak. Ezeknek az „egyperce- sek”-nek révén mélyebb, termékenyebb kapcsolatot alakíthatunk ki a világgal, s olyan kritikus magatartás birtokába juthatunk, melynek segítségével alaposabban, teljesebben szemlélhetjük a hétköznapi valóság tényeit. 1967-ben a Thália Színházban Örkény István végleg beérkezett. A Tóték színpadi változatát Kazimir Károly hívta életre, de a bemutató előtt „a vécében is bukás- szag honolt”. A bemutatón Latinovits Zoltán alakította az Őrnagyot, neki is köszönhető volt a fergeteges siker, mely azóta a világ sok színpadán megismétlődött. Pedig az író „leckéje” nem volt egyszerű, hiszed egy olyan játékstílust hívott életre, mely a magyar színpadokon addig jórészt ismeretlen volt. Elsősorban neki köszönhető, hogy idehaza is megindult egyfajta erjedés, mely jelentékenyen hozzájárult a honi színi kultúra ki tel jesedéséh ez. A következő átütő siker Szolnokról indult: az itteni színház mutatta be a Macskajáték színpadi változatát, agyam eléggé el volt még tompulva, de már nem hittem, hogy én vagyok a legreménytelenebb élőlény a földön. Ehhez még hozzátartozik, hogy huszonöt év múlva, életemben először, megláttam Leningrádot. Luxusszállodában laktunk, és egy barátunk eljött értünk, hogy körülko- csikáztasson a városban. Megkérdezte, mit akarunk látni. Én azt mondtam, hogy a temetőt. A temetőben nincsenek sírok, csak beláthatatlan hosz- szú sorokban egyszerű betonkockák, az egykori tömegsírok fölött. A sírokon nincsenek nevek kiírva, hisz nem volt, aki följegyezze őket. De még akkor is, amikor ott jártunk, huszonöt évvel a város ostroma után, mindenféle holmit láttunk a sírokon. A fátyolos áprilisi napfényben elmentem megnézni, mit visznek ki az élve maradottak a halottaiknak. Láttam egy kis tábla töltött csokoládét, egy zacskó savanyúcukrot, és más efféle jelképes, de ehető tárgyakat. Kis csomagokat, amiben nem tudom mi lehetett, de azt hiszem, abban is élelmiszer. Aztán végigautóztunk a városon. Ma már nincs semmi baja a memóriámnak, de ha Leningrádra gondolok, csak egy kis tábla .töltött csokoládét látok. 1. Az én írói életem zegzugos útjának legfőbb oka, életem legnagyobb sorsfordulata volt a második világháború. amely ugyancsak kivételes esemény volt. A darab hamar népszerű lett külföldi színpadokon is. A Pisti a vérzivatarban bemutatója azonban — akkor — elmaradt. E mű bevezetése mintegy összefoglalja Örkény Istvánnak korával kialakított közvetlen kapcsolatát: E ,kor nekünk szülőnk és megölönk. Tőle kaptuk, mint útravalót, hogy lehessünk <hősök és gyilkosok egy időben, egy helyütt és egy személyben. Ki merre fordul, aszerint. Ebben a nem könnyű, emberpróbáló korban élt és alkotott Örkény István. Az emberi gyarlóságok orvosszerét kereste, mint az igazán jelentékeny írók, s meg is találta műfajával, a groteszkkel, mely arra úgyszintén megtanít, hogy önmagunkat, csetlő-botló hétköznapjainkat kellő kritikával nézzük, s ezáltal olyan távlat birtokába juthassunk, mely az értelmes, tudatos élet első állomása. A halál orvosszerét azonban ő sem ismerhette: hosszú ideig versenyt futott vele, s szorításában írta a Forgatókony- vet, mely a sokat mondó és még többet sejtető „tragédia” alcímet viselte. Személyes és immár jóvátehetetlen tragédiája 1979. június 24-én következett be. Akikor hunyt el. Személyében a kor egyik legjelentősebb íróját gyászolta a közvélemény, akinek kritikus szelleme és életérzése máig sem veszített frissességéből és időszerűségéből. Hadd mondjak erről néhány szót, mert ez az élmény azóta se hagy nyugodni, föl- föltámad bennem, más-más formában, és azt hiszem, ameddig lesz erőm szólni, nem fogok .tudni hallgatni róla. Ez nem is csoda. A háború a legtöményebb élet, mert a Iegjelenvalóbb halál. Minden perc magában hordta azt a lehetőséget, hogy az lesz az utolsó. Ezért egyszerre olcsó és drága lett az idő. A háború a végletek találkozása. A gyávaság, az önzés, az egymás cserbenhagyása éppoly természetes és mindennapos jelensége, mint a hősies önfeláldozás, a bajtársi szolidaritás. Amit átéltünk, egyszerre volt a rettegés maga, és a rettegés legyőzése. Emlékszem olyan pillanatokra, melyek egy időben és egymás mellett voltak groteszken abszurd jelentésűek, és véresen, tragikusan valóságosak. Nem groteszk-e, hogy tíz—húsz felnőtt férfi egy szelíd dombhajlaton állva, a békés, bárányfelhős ég alatt meghall egy halk, sipító hangot, és egyszerre hasra veti magát? És van-e tragikusabb, van-e valóságosabb, mint hogy a húszból az egyik, aki barátod volt, mire a kezét visszahúzta, alaktalan, véres húscsomóként fekszik az oldalad mellett? Egy ilyen emlék — és hány ilyen van — kivetette sarkaiból az életemet. Egy ideig megpróbáltam a régi dolgokról, a régi módon írni, de aztán rájöttem: mindent elölről kell elkezdenem. Volt rá időm: négy évig voltam különböző hadifogolytáborok lakója. Csak egy vágyam volt: átadni valahogy, közölni valahogy, amit átéltem. És én a valóság felől indultam neki. keztető. A vallási, nemzeti, mozgalmi emléknapok, amelyeket a naptárak piros betűkkel jeleznek, mindig egy- egy megtörtént vagy köztudat szerint megtörténtnek vélt eseményre hívják fel nyomatékkai — évről évre visszatérően — annak a közösségnek a figyelmét, amely okkal-joggal léte számára fontosnak tudja azt a múltbeli mozzanatot. Ezért az ünnepeknek erkölcsi jelentőségük van: olyan tudattartalmakat őriznek, amelyek állásfoglalásra, magatartásra ösztönöznek. Még akkor is, ha az ünnepi emlékezés tárgya egy hitbéli vagy politikai személy (a Megváltó, az Államalapító stb.) — akkor is egyszeri egyéniségükön túl mindaz az eszme, cselekedet s az ezekből következő eseménysor készteti hitvallásra az emlékező utókort. Mi nálunk — a magyar köztudatban — a nemzeti szabadság újkori fordulópontjainak emléknapjai (március 15., március 21. és április 4.) naptárilag oly közel esnek egymáshoz, hogy már a hivatalos intézkedések előtt maguk kapcsolódtak össze tavaszi ünnepsoro- zattá. Az igazán véletlen, de az ünnepi szertartásrend számára szerencsés véletlen, hogy naptári sorrendben egymás után következik az, ami a történelmi valóságban is egymásután volt: a három szabadság-emlékeztető 1848-at, 1919-et és 1945-öt idézi. És a tavaszi idény is szerencsésen kapcsolódik a legősibb ünnepi szertartásokhoz: hajdani sok istent imádó pogányok és utánuk az egy-istenhit vallásai egyaránt a tavaszi hetekben ülték a feltámadás ünnepnapjait. Az áprilisi emlékeztető a mi mostani életünk és életformánk kezdetének jelképes dátuma, mintegy befejezése, kiteljesülése mindannak a nemzeti törekvésnek, amely 1848-ban kezdődött (ennek jelképe március 15.), és 1919-4>en politikai cél volt (aminek jelképe március 21.) — ezek vérbe fulladtak. 1945- ben alakult úgy a világtörténelem, hogy nemzeti történetünkben immár szakadatlan folyamatként induljon el az a fejlődés, amely megvalósíthatja 1848 szabadságeszményét és 1919 gyakorlati-politikai célkitűzését. És a fasizmus korszakának pokolbéli esztendei után, a nagy világküzdelem után az emlékezetes április 4-én kényszerült nyugat felé kihátrálni a végső németnáci és magyar-nyilas csizma a magyar határvonalon. Persze, hogy jelképes dátum ez: a fasizmus már előbb összeomlott, a háború még eltartott néhány hétig, mégis: Magyarország földje ekkor lett megint magyar ország. Ennek emlékezetével zárul a nemzeti szabadság mi'Sztériumjátéka. Ezt a misztériumot éljük át közös ünnepsorozaiként évről évre a tavaszi szabadság-ünnepeken, ennek zárófelvonása az áprilisi emlékeztető. Amit élünk, ami azóta folyton változva mégis ugyanaz — akkor kezdődött el. Ilyenkor kell magunkban is újra meg újra számot vetni a magunk számára és számot adni a nagyvilág felé, hogy milyen úton is járunk, és hol tartunk a nagy úton, mert csak így láthatjuk, merre is megyünk. Hegedűs Géza Bella István TÖRT SZONETT Még gondolat se voltál, apám, s a koponyádon már megjelöltetett vörös tintával az a lyuk, a szurony és a csákány élesítették foguk, mozdult a gyalogsági ásó is, hogy elásson, s még lábad se volt, apám, s a zsaruk, tábornokok már mértéket vettek rólad, ennyi meg ennyi, ilyen bornyút, sírdombot bírsz a hátadon cipelni, mezőből zubbonyt szabtak, kővel^ki is gomboztatott, s még szíved se volt talán, de első zörejeddel, az első dobbanással eldördült az a fegyver, születtél, lábra álltái mégis, mentél tovább, harmincnyolc éven át vitt a tested átlőtt fejjel, s anyád se vette észre a többi százezerrel: „jaj, meglőttek, fiam .. Rónay László ÖRKÉNY ISTVÁN Emlék a háborúból
