Somogyi Néplap, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
1987. április 4., szombat Somogyi Néplap ........... ....... ......... IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Mezey István rajza Vlagyimir Bogomolov* TAMAN CEY M ihály afféle égimeszelő volt, enyhén előregörbedő testtartással, nagy lapáttenyérrel. Estefelé, ha végzett az etetéssel, kiült az istálló elé és gombos harmonikán muzsikált. Mihály muzsikája szomorú volt, mint a novemberi reggel, és az énekek szövegét csak maga értette. Egy idő után a gazdaasszony legkisebb lánya is dúdolni kezdte ezeket a különös dalokat, s a mai napig sem feledte el őket. Ennek a legkisebb lánynak már az én gyerekkoromban is fehér volt a haja, s ha Mihályról mesélt, a hangja öregesen meg-megreszketett. Pedig abban az időben még nem volt öregasszony. Mi, rosszcsontkölykök Mihály néninek neveztük a háta mögött, mert valahányszor alkalma volt rá, mindig szóba hozta a langaléta legényt. A sokszor elmondott történetet elvesztettem azóta, csak az ősz végi kukoricasírásra emlékeztető dalokat őriztem meg, amelyeket „Mihály néni” az elbeszélés hitele végett szokott volt eldúdolni anyámnak és bárkinek, akiben alkalmas szívet sejtett a meghallgatásra. Legutóbb ködös, szeles reggelen indultam hazafelé, s amint a szülőföld fűzfákkal szegélyezett útjaira értem, a táj megtelt kukorica- sírással ... — Él-e még Mihály néni? — kérdeztem anyámtól. — Él. Hogyne élne. — És Mihály? — Amíg Mihály néni megvan, Mihály is él — mondotta anyám. Estefelé átléptem hozzá. A konyhában ült, varrogatott. óezüst feje meg-megbillent. Elé álltam és dúdolni kezdtem egy Mihály-dallamot. Fölemelte az arcát, szép őszi mosollyal. — Hát még emlékszel? — Meséljen Mihályról! — kértem. „Az első háború idején került hozzánk, fogoly orosz katona volt. Apám Limano- vánál maradt, édesanyám nem győzte a lányaival a mezei munkát. Az öcsém akkor még kisfiú volt. Mihály örömet hozott a házhoz. Könnyedén végezte a férfimunkát, jóízűen ette anyám főztjét, és amikor ráért, muzsikált a gombos harmonikán vagy az öcsémmel játszott. A kisgyerek oly erősen ragaszkodott hozzá, mintha apja, vagy idősebb testvére lett volna. Csintalan fiú volt Józsika, s ha anyám már nem győzte feddő szóval, Mihály lépett közbe. Nagy komolyan előkotorta batyuját, vállára vette köpenyét, s úgy tett, mintha végleg búcsúzna a házunktól. Józsi dermedten figyelte. A konyhaajtóban aztán hirtelen megállt, visszanézett, s ráhunyorított a gyerekre. Ha Józsika jó lesz, mondta, akkor ő nem megy Oroszországba. Az öcsém erre mint a héjjá a csibére, csapott le Mihály batyujára. Nem leszek rossz, ugye édesanyám, jó vagyok én, kiáltozta és csak szorongatta a batyut. SZAPUDI ANDRÁS A langaléta legény A legény elrendezte az aratást, télen részibe vágott fát az erdőn, és énekelt nekünk mindennap. Az öcsémet orosz beszédre tanította. Józsika mint említettem, nagy csibész volt, elkényeztetett, kései gyerek, aki három lány után csöppent a családba. Nem félt az senkitől, semmitől, vad játékokat eszelt ki, nemegyszer került életveszélybe. De ez a Mihály, ha baj fenyegette a gyereket — mintha megérezte volna —, rögtön a közelében termett. Kihúzta a folyóból, csizmástul ugrott utána, lekönyörögte a nyárfa tetejéről, ahol egy lélekve- szelytő ágon ugrándozott, elgyalogolt utána a harmadik faluba, ahová egyik pajtásával szökött, akivel elhatározták, hogy világgá bújdosnak. Egy kora őszi napon aztán igazán elbúcsúzott Mihály. Dunaszerdahelyre vitték gyűjtőtáborba azzal, hogy onnét már Oroszországba vezet az útja. Anyám új ruhát rendelt neki a helybeli szabónál, megajándékozta apám zsebórájával, s mindnyájan megsirattuk, amikor kifordult az utcaajtón. Az öcsém vigasztalhatatlan volt. Bár Mihály a szívére tette a kezét, úgy mondogatta: Békében majd visszajövök és elviszlek vendégnek Oroszországba — az öcsém csak ingatta a fejét. S mit tesz isten, még azon az őszön viszontláttuk Mihályt. Csontig lesoványodva, karikás szemmel, rongyosan érkezett, megkerülve a falut, egyenesen a földünkre. Alig bírt járni a fáradtságtól, Du- naszerdahelyről gyalogolt. Éppen kukoricát törtünk a nővéreimmel, s először majdnem elfutottunk, úgy megrémültünk tőle. Csak amikor megszólalt, akkor ismertünk rá. Jaj, mi történt veled?! — siránkoztunk nyomorult állapotán, de igazán megörültünk neki. Körülültük a kukoricahalmot, s ő elmesélte, hogy spanyolbetegségbe esett, és miközben eszméletlenül feküdt, ellopták a ruháját, óráját, mindenét. Sötétedéskor, a kertek alatt kísértük haza. Józsika ugrált örömében. Másnap anyám elindult a hivatalokba, s addig kilincselt, könyörgött, hordta a hízott kacsáit, amíg Mihály dolgát el nem rendezte. Kijárta, hogy nem kellett visszamennie Dunaszerdahelyre, tőlünk egyenesen hazautazhatott. Évek múltán egy Oroszországból jött asszonnyal üzent anyámnak. Ez az asz- szony elmondta, hogy Mihály megnősült, három fia meg egy lánya van, és sokszor írt nekünk levelet, de választ sohasem kapott. (Egyetlen sora sem érkezett meg.) Később, amikor Józsink megkapta a SAS-behí- vót, azzal vigasztalt bennünket, hogy majd odakint átszökik Mihályhoz. Így aztán, amikor megérkezett az értesítés Józsi eltűnéséről, azt hittük, Mihálynál van. Anyám a halála percében is ebben reménykedett. De én akkor már régen tudtam, hogy szegény öcsém örökre elment, s hogy senki, még Mihály sem tudja többé visszahozni. D e azt most is mondom, mert erősen hiszem, hogy ha akkor a mi Mihá- lyunk valami módon megsejti, hogy Józsi a közelében van, minden másként történik. Mert az elment volna érte a pokolba is, tudom, s valahogy megmentette volna. Mert Mihály erős és ügyes legény volt, langaléta termet, nagy lapát tenyérrel, s olyan nagyon szerette az öcsémet, mintha az apja, vagy a testvérbátyja lett volna.” Már világosodott, amikor valami mozgolódást vettem észre a házban, majd az ajtó halk, már megszokottá vált hangon megnyikor- dult... Pawlowski nem az erdő felé indult, hanem pontosan párhuzamosan haladt az erdőszéllel. Alig tíz méter távolságra haladt el előttem. Jól meg tudtam figyelni kemény, parancsoló arckifejezését, s bár egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ő Pawlowski, magamban mégegyszer pontosítot- tam személyleírását: „Termete magas; alakja közepes; haja szőke; homloka széles; orra vastag és egyenes, vízszintes vonalú cimpákkal; ajka normális, kissé felfelé görbülő; a füle porcos, kicsi és háromszögletű. Különös ismertetőjele nincs.” Erős, fejlett izomzatú, magabiztos férfi. Ez hát Pawlowski, alias Volkov, Trofi- menko, Gribowski, Kazimi- erz, Iván, Vlagyimir, atyai nevén Georgievics, de az is lehet, hogy Joszifovics. Ezenkívül még más vezeték- és keresztnevek is feltételezhetők ... Kilenc sikeres átdobás, négy kitüntetés a németektől ... Feltartóztatása esetén rendkívül veszélyes ... Mindenre emlékeztem, ami a nyomozati tájékoztatóban szerepelt. Rendkívül jó lövő, a támadás, az önvédelem minden fogását ismeri, és védeni fogja magát az utolsókig. No, jó ... Egy pillanatig sem hittem, hogy köny- nyen megadja magát. ‘Részlet a Negyvennégy augusztusában című regényből. Felszerelése hibátlan. Csillagos tábori tiszti sapka, sátorlap, fényes, fekete csövű, ívtáras, világos fából készült ágyú, PPS-típusú géppisztoly. Kiválasztottam az alkalmas helyet, fölemelkedtem a csípőig érő alacsony bozótosban. A „Schmeisser”-t jobb kézben, a térdemnél lógattam, bal kezemben fölemeltem a „Walter”-emet, és rákiáltottam: — Állj! Ne mozdulj! Egy szempillantás alatt megfordult, dicséretes gyorsasággal rám fogta a géppisztolyát. Mintegy negyven- öt-ötven méter választott el bennünket egymástól. — Maga kicsoda?! Az iratokat! — tettem feléje néhány lépést, s azon igyekeztem, hogy arcom és hangom megfelelő idegességet és izgatottságot tükrözzön. Kérdésem, és az a követelésem, hogy mutassa a papírjait, ebben a helyzetben és ilyen távolságból, ostobának és naivnak hatott — de éppen erre törekedtem. Az arcát néztem, de közben láttam, hogy ujját a ravaszon tartva nyugodtan rám céloz. Egyáltalán nem sietett. Számára, akinek géppisztolya volt, kis játék- ágyúcskámmal valószínűleg bolondnak, zöldfülű kezdőnek tűnhettem, és élő céltáblánál semmivel sem tarthatott többre. Nagyon magabiztos volt, és gondolom, arról még álmodni sem mert, hogy ezzel a kis pukkantóval legalább két, de legtöbbször három lyukat is ütök egy feldobott konzervdobozon, s a háború évei alatt már több mint száz ejtőernyős ügynököt fogtam el, olyanokat, akik nagyon jól tudták, hogy elfogásuk esetén mire számíthatnak, s azért az utolsókig elkeseredetten védekeztek. Valószínűleg a másodperc tört részével előztem meg, s a géppisztolysorozatával egy időben zuhantam a bokrok közé. Hullottak rám a levelek, oldalamon apró, égető csípést éreztem — mégis eltalálhatott! A golyók éppen csak súroltak. Kis híján megölt. A bokrok közé zuhanva, hangosan felnyögtem, majd gyors mozdulatokkal vagy tíz méterre balra kúsztam a sűrű mogyoróbokrok mögé. Ekkor váratlan dolog történt. — Fegyvert eldobni!... Kezeket föl! — hallottam a kiáltást. Körülnéztem. Luzs- novot és Fomcsenkót pillantottam meg, ahogy géppisztolyukat lövésre készen tartva, mintegy hetven méterre tőlem kiugrottak a bokrok közül. Tehát mégsem aludtak, csak egyszerűen elfelejtettek jelt adni. Pawlowski habozás nélkül géppisztolysorozatokkal válaszolt, azok ketten gyorsan lehúzódtak. Ügy láttam, mintha Fomcsenkót eltalálta volna (vagy csak nekem tűnt úgy), de azonnal el kellett ismernem Pawlowski gyors felfogóképességét. Természetesen most már tudta, hogy lesben álltunk, és gondolom nem akart kockáztatni — mégis csak egyedül volt hármunk ellen — s azonnal futásnak eredt. De nem az erdő felé, hanem vissza a bozótosba, ahol a két ide vezényelt katona és köztem kellett elhaladnia. Ezek szerint egy vonalba fogunk kerülni, s akkor lövésről már szó sem lehet. Azonnal meg kellett állítanom! Kidugtam a „Schmeis- ser”-t a bokrok közül, s a térdét megcélozva, elhúztam a ravaszt. Közben a géppisztoly csövét kicsit elhúztam balról jobbra, majd visszafelé. Abban a pillanatban megrándult, mintha láthatatlan akadályba botlott volna, s összeesett a bozótban. Feléje vetettem magam. Ahogy hallomásból meg tudtam ítélni, körülbelül huszonhét-harminc patront lőhetett ki, és most mindenekelőtt ismét töltenie kellett. A másik oldalról Luzsnov és Fomcsenkó futott, Luzsnov vállán sötét folt terjengett. Nem tévedtem: megsebesült. Én láttam meg először Pawlowskit. A hátán feküdt. Megfeszült arccal, lázas gyorsasággal új tárat igyekezett betenni a géppisztolyába. Oda akartam ugrani, már csak méterek választottak el tőle, s akkor megtörtént a legborzalmasabb, amire nem számítottam és amit Paw- lowskitól sem vártam volna: mielőtt elértem volna, géppisztolya csövét hirtelen álla alá szorította, és meghúzta a ravaszt... Benjámin László Látomás, 1944 Ember, ló fut tébonyultan, maradéka vert seregnek, sínek az égnek merednek, vas-vércse vijjogva repked, gépágyuk sűrűn vakkannak, emberek, halnak, rokkannak, egy halott: szájában rágatlan kenyérke, más halott: elfutott alóla a lába, térde. Hasoncsúszni kellene, túl-élni szaglászva jó irányt — parázs a föld pereme mind a négy égtáj iránt. Ember, ló fut tébolyultan, maradéka vert seregnek, eledele kóbor ebnek — s mind a tébolyult futásban, okádó felfordulásban, a vasúti töltés mellett, véghetetlen lassúsággal egy paraszt szánt, két ökörrel, fehér hajú, fehér bajszú, maga a pogány öregisten — nem isten: maga az ember! Egy paraszt szánt, két ökörrel, hatalmasan öregen, halhatatlanul. Ö, emberiség, öreg, örök-élő! Szeress meg, mondj fiadnak. Reich Károly rajza Kassák Lajos Ostrom ufón Ne tépd ki galambom csőréből az olajágat ha közeleg rombadült városunk felé acélkék szárnyai alatt hozván a magasban gyógyirt a betegnek, téglát az építéshez hogy takarjuk el, ami volt a véres napokban s aki él még, dobálja le gyászos rongyait mert születőben a való igazság báránya a fiatal lány szive új vágyakkal tele. Fogadd be, vendégeld meg messziről jött galambom ki maga is ivott a fájdalom kútjából s most hírét hozza a lassan pirkadó hajnalnak ami után oly tikkadtan szomjúhoz a szív. O, szép fényesség, még e nap alkonya előtt vezéreld el hozzám békénk ezüst madarát hogy dalolja ki panaszaink bő áradatát nyűgöző álmából ébressze fel az alvót.
