Somogyi Néplap, 1987. március (43. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-28 / 74. szám

1987. március 28., szombat Somogyi Néplap 9 < 8S8BS&3838 — jr’f'r «rn 's mmm e m TTk /\T\ a -w m m m. ír vx IRODALOM, B AXP VESZET, KC >Z1\ 4UVE LÖD ►ES # Szűcs Mariann — Hány óra van? — sut­togtál Imre. — Nem mindegy?! — Édesem, tudod, hogy haza kell mennem. Legalább vasárnap legyek otthon! — sóhajtott a férfi; és lassan kibontakozott a zsibbadt ölelésből. A lány kelletlenül felgyúj­totta a villanyt, és az órát babrálta. Nem akart hinni a szemének. — Tizenegy óra — mond­ta a rádió, de Zsuzsa bele­fojtotta a szót, ahogy lezár­ta. Imre lágyan megcsókolta a lány mellét, és lassan föl- tápászkodott az ágyból. A fürdőszobában sebtiben le­zuhanyozott, és óvatosan, pi- pi9kedve a szőnyegen visz- szabotorkált a ruháiért a szobába. Arra gondolt, hogy Zsuzsa, mint mindig, vissza- alszik, és halkan kioson a házból. — Eldönthetnéd, hogy kit választasz — szólalt meg váratlanul a lány. Imre ijedtében dünnyögött valamit, és fölgyorsította öl­tözködő mozdulatait. — Elegem van abból, hogy csak hétköznaponként jársz ide — folytatta Zsuzsa —; nekem nincs kedvem to­vább osztozkodni a felesé­geddel. Imre nem szólt egy szót sem. Figyelmét az ing be- gombolására összpontosítot­ta, mintha abban a pillanat­ban nem lett volna fonto­sabb a világon se neki, se annak a másiknak. Mikor Imre összeszedte magát, és indulásra készen állt, a lány lassan kikászá­lódott a lepedők közül, és pongyolát húzott magára. — Menj a családodhoz, de valamit meg. kell monda­nom! Kéthónapos terhes va­gyok. Ha legközelebb jössz, remélem, fogssz már dönteni. Vagy ne is gyere! Imre döbbenten nézett a lányra, formás derékára, iz­gató hasára. Mi? Mi van? Hogy mondta?! Az órája elpittyegte a tizenegyet. Sietnie kellett. Kutyaszorító helyzet. — Holnap mindent meg­beszélünk, drágám. — Holnap vasárnap, (te bolond! Otthon leszel a csa­ládoddal. Már ezt is elfelej­tetted?! — Teljesen összezutyáltá'l. Megzavartál — végigsimítot­ta a lány hosszú haját, és lágyan megcsókolta a hom­lokát. — Holnap jövök, bár­milyen nap lesz! Imre csodálkozott, hogy a kormány tiszta lucsok a ke­ze alatt. Nem érezte a ko­csit, maga körül mindent olyan tovaszáguldónak, olyan távolinak! látszott innen, a szélvédő mögül. Mire át- bumlizott a város másik fe­lébe, már elmúlt éjfél. A ház előtt néhány méterrel már kikapcsolta a motort, a kocsi a lejtőn szépen beta­lált a garázsba. Mint min­dig, most is lábújjhegyen osont föl a lépcsőn; .ne ve­gyék észre, hogy mikor ért haza. Tévedett. A lépcsőfeljáró­nál, rögtön a nagylány szo­bája előtt, rémisztő arccal állt az asszony. Milyen öreg! — gondolta Imre. Ég és föld a két nő. Az asszony hu­szonegy évesen se volt olyan gyönyörű, mint Zsuzsa. Mit esznek rajta a kollégái? — Ildi nem jött haza — süvített az asszony. — Hogy-hogy nem jött haza? — torpant meg Imre a lépcsőfeljárón. — Csinálj valamit! Imre leült a díványra. Tudta, hogy a lánya mindig az utolsó ' busszal szokott hazajönni a diszkóból. Leg­később negyed tizenkettőre itthon van. Most viszont ne­gyed egy. — Hová jár diszkóba? — kérdezte a (férfi száraz han­gon. — Újtelepre. Nem tudom pontosan, de valami művelő­dési ház van ott — tördelte a kezeit az asszony, majd \ KIMARADÁS kitört belőle a zokogás. — Persze, neked semmire sincs időd. Mindig a kurvádnál vagy, a lányodra sose fi­gyelsz ... Tessék, most meg­van a baj! Imre a szőnyeg mintájába akasztotta a tekintetét. — És te? — kezdte hal­kan, majd egyre hangosab­ban, egyre indulatosabban folytatta —, és te mit csi­nálsz? A te lányod! De még a menstruációját is tőlem kellett megtudnia, mert te nem értél rá. Neked dolgoz­ni kellett, Téged kiemeltek a gyárban, te értelmiségi lettél, vezető elvtársnő! Tönkretetted az életünket! Azt hiszed, hogy mi is a be- osztottaid vagyunk? Nem. Nem. A férfi fölpattant, és a bárszekrényhez rohant. Föl­tépte az ajtaját, és egy üveg konyakot vett elő. Az asz- szony odarohant, és kicsa­varta a kezéből. — Ne igyál! Menj a rend­őrségre! Keressék meg a gyereket! Keresd meg Ildit! — sírte az asszony. — Nem érdekéi, hogy mit vágsz a képembe. A pénz mindig jól jött, sőt, észre sem vet­ted! De az ég szerelmére; most nem mi vagyunk fon­tosak, hanem a gyerek. Az asszony könyörgéseit fékosiikorgás szakította meg. Egy autó állt meg a ház előtt. Az asszony dermedten nézett a férfira, akinek a vonásai lassan fellazultak, és egyenesen az üvegből kezdte kortyolgatni a ko­nyakot. — Na, látod, mindjárt ösz- szekavársz mindent. Egy ga­vallér hazahozta a lányt, és te rögtön kiakadsz. Felnőtt a lányunk, mi meg úgy öregszünk! Érted? Chö — csuklóit Imre —, de ti mind ilyenek vagytoki Ti áldoza­tokat kerestek mind, ti nők! — Csöngettek. Nyiss ajtót! — sziszegte az asszony. — Van nála kulcs, be tud jönni. A csengő újra megszólalt. — Strici — szórta szeme szikráit a férfi /tarkójára az asszony, és kipattogott a szo­bából. Imre idegein lassan szét­folyt a konyak. Kábultan ücsörgött a fotelban. Két hónap telt el, és neki nem szólt Zsuzsa. Miért, miért titkolta el, hogy gyereket akar? Miért nem mondta eddig* hogy gyerekük lesz? Hiszen tudja, tudnia kell Zsuzsáinak, hogy őt szereti, és őt akarja választani, csak Ildi miatt van gondja. Ildit nem akarja itthagyni az any­jánál. Végezze el a gimná­ziumot a lány, legyen érett­ségi a kezében, aztán majd elboldogul! Jön egy fiú, há­zasság, gyerek, és felnőtt lesz. De addig nem hagy­hatja itt! A múltkor is, ami­kor Zsuzsához költözött egy hónapra, nem lehetett a lá­nyára ismerni. Lerontotta az összes jó jegyét, és senki nem tudott vele zöldágra vergődni. Hiába, az asszony sose szeretett vele foglalkoz­ni, neki csak az a lényeg, hogy egyre magasabb pozí­ciót töltsön be. Holnap Ildi­vel fog elmenni Zsuzsához, hogy közösen megbeszéljék a dolgokat. A közös jövőjüket: Ildi nagylány, tudja; hogy mi a dörgés, ha egyszer jön a testvérike. Erre a gondo­latra kuncogni kezdett Imre. Nem is vette észre, amikor nyílt az ajtó. — Végre, hogy megjöttél kislányom! Féküdj le, aztán holnap beszélgetünk! Egyéb­ként máskor ne hozd ránk a szívbajt, hogy ilyen későn jössz haza. — Imre, hagyd abba! — szólalt meg az asszony fa­gyos hangon. — A rendőrség van itt! — Mi? Hogy ki? Csak nem a gyerek tartásért jön­nék? — heherészett a férfi, és saját viccétől csiklandoz­va csapkodta a térdeit. — Ne idétlenkedj! — ra­gadta meg Imrét az ingnya­kánál, és rázta meg az asz­Szépen magyarul — szépen emberül ÁLLATVILÁG „Ez is egy nagy barom (ökör, szamár)” — halljuk gyakran egy kevésbé tehet­séges emberről a véleményt. Sőt, sokszor még más szóval is erősítik meggyőződésüket, fajbaromnak, címeres ökör­nek, vadszamárnak nevezik a szóban forgó személyt. E jelenségre a mindennapi nyelvhasználatból számos példát említhetnék még. Ha­zug disznónak nevezzük az örökké hazudozó embert, malac az illetlenül evő gye­rek, majom vagy - majomki­rály a szolgai módon utánzó vagy viselkedő, személy, ve­szett kutya az, aki folyton ingeilkedik, veszekedik. A stilisztika kakofemizmusinak nevezi ezt. A kakofem izmus vala­mely rosszalló, sőt, dur­va kifejezésnek a használa­tát jelenti az elmarasztalás, a megbélyegzés stílusszándé­kával. Forrása a gúny, az indulat, az erős hatás kere­sése, s ezért rendszerint túl­zó, nyers kifejezések haszná­latával jár” — írja róla nyelvművelő kézikönyvünk. Az állatvilágból vett sza­vak nem egyetlen nyelvi formánk a rosszallás kife­jezésére, de talán a leggyak­rabban használt eszközünk volt régen is, s az ma is. Zrínyi Miklós híres eposzá­ban pogány ebeknek nevezi a törököket. A Csínom Pal­kó, csínom Jankó kezdetű kurucvers így csúfolja a la­bancokat: „Kicsírázott eb­agyara az magyar cipóra ...” A XVI—XVIII. századi csú- folódó és gúnyolódó versek­ben igen nagy számmal for­dulnak elő e szavak a gúny, a rosszallás kifejezésére. Ezekben a századokban több városi és megyei törvényha­tóság szigorú rendeletet ho­zott terjedésük megakadá­lyozására, Szigorúan meg­büntették azt, aki valakire azt mondta': disznó terem­tette, ebadta, eblelkű. Petőfi egyik versében így támadt rá a kritikusaira: „Mit ugat­tok, mit haraptok engemet, hitvány ebek!” Arany János Toldijában az irónia eszíkö- zei az állatnevek. „Úgy, anyám! Kecsegtesd ölbeli ebedet...” — mondja György anyjának Miklósról. És ma? Se szeri, se száma az állatvilágból vett szavak felhasználásának erősebb ér­zelmek kifejezésére. Álletne- vekkel nevezzük meg az em­bereket: a nőből, a leányból tyúk, csirke, pulyka, macs­ka lesz, a férfi, a fiú ürge, pofa, pók vagy majom. Ál­lati testrészek nevét hasz­náljuk emberi testrészek megnevezésére: pata, csülök vagy mancs a kéz, agyar a fog, sörény vagy toll a haj, ormány az orr, pofa az arc. Állati tulajdonságokat al­kalmazunk emberekre, s álr lati érzelemmegnyilvánulá- sökkall fejezünk ki emberi érzelmeket: pókhasú, disz­nófülű, vicsorítja a fogát, kimutatja a foga fehérét, csóválja a farkát. Nyelvünk trágár kifejezései (közé tar­toznak azok, amelyekben állati testrészeket mondunk emberi testrészek helyett. Sokféle lehetőség kínálko­zik e szavak enyhítésére, megszépítésére. A legjobb­nak a köznyelvi szinonimák látszanak. A „Fogd be a po­fádat” helyén az indulatos „Hallgass!” pontosan kifeje­zi annak értelmét. Néhány durva szón azzal enyhíthe­tünk, ha az igei származékát használjuk tiltőszóval vagy kérdős-zóval: Ne szamár­kod j! Ne marháskodj! Mit malackodsz? Kitűnő szépítő eszköz az állatnevek kicsi­nyített alakjai is: szamárka, csacsika, malacka. Máskor elferdítjük a szó alakját: Te, margit! Nagy baromé­ter! A trágár kifejezéseken azonban nem segít, ha egy részüket elhagyjuk (Túró! Nagy túróst!) vagy betűszót csinálunk belőle, s ezt köz- használatú szavakkal oldjuk fel (Lótusz fakadjon a síro­don), sőt, még a kérdő mon­datos forma sem (Mondjam vagy mutassam?) tünteti el a trágárságot. Az állatvilágból vett sza­vak stílushatását igen erő­sen megszabja az a beszéd- helyzet, amelyben használ­juk őket; kinek mondjuk, miről, milyen alkalomból, tréfálkozunk-e vagy indula­tosan beszélünk1, csak szélle- meskedni akarunk vagy sér­teni, bántani valakit. Töre­kednünk kell arra, hogy az illendőség határát ne' lép­jük át! Mert különben a beszédünk ízléstelenné vál­hat. Bachát László szony. — A rendőrség van itt. A lányunk miatt! Imrének torkán akadt a nevetés. Lassan föltápász- kodott, és az alacsony, szür­ke öltönyös emberhez lépett. — Szakács Imre. Tessék! — hajolt meg, és tétován nyújtotta a kezét. — Jó estét kívánok! ön Szakács IlldSIkó édesapja? Imre bólintott, ési a felesé­gére nézett, de annak riadt tekintetéből semmit se tu­dott kiolvasni kapaszkodó­ként. —■ Kérem, jöjjön velünk a kapitányságra! — Mi történt? Mi van ma? Ez egy bolondokháza! Ez nem igaz! Mindjárt meg­őrülök! Széthasad a fejem! — Hány éves a lánya? — folytatta a kis ember ugyan­azon a száraz hangon, mint az előbb. — Tizenöt. — Jelenlegi foglalkozása? — ö... klhm ... tanuló. Másodikos al gimnáziumban. — Mind a ketten velem jönnek? — nézett a kis em­ber a két tétova emberre, akik egyszerre bólintottak. Az irodában egy fotelban gunnyasztott a lány. Maga elé meredt szemekkel nézett a semmibe. Amikor szülei beléptek, rájuk nézett, aztán visszazuhant a semmi tanul­mányozásába. Az asszony tettetett szere- tetrohammal Simogatta, pu­szikéba körbe a mozdulatla­nul ülő lányt. — Ne maceráid! Nem cse­csemő — röffent rá Imre, és röstellte, hogy 'legalább öt idegen előtt viselkedik ilyen infantilis módon a felesége. — Gyere, menjünk haza kislányom! Majd otthon megbeszéljük a dolgainkat! Tudod, hogy ma is túlóráz­nom kellett, pedig elmentem volna eléd! 'Ildi szuszogva felállt, szoknyáját gondosan meg­igazította, majd lassan elin­dult az apja után. A nyo­mozótiszt előtt megállt, és szinte a fülébe súgva kiál­totta: — Ugye megmondtam! Őket csak a saját dolgaik érdeklik! Őket -nem érdekli, hogy mi. történt velem! Egy üveg pezsgőt nyertem Lajos bácsitól — a nyomozó elne­vette magát, a* lány vihogva folytatta. — Apámékat csak a saját bajuk érdekli. De Lajos bácsit az isi érdekli, hogy mi történt velem: öten voltak. És mindegyiknek megjegyeztem a mocskos pofáját!' öten mentek végig rajtam! De ezt csak Lajos bácsi kérdezte tőlem! KÓKA FERENC FESTMÉNYEI Kóka Ferenc 1934-ben szü­letett Budapesten, 1960-ban elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, ahol mestere Ber- náth Aurél volt. 1963-ban Derkovíts-ösztöndíjban ré­szesült. A diploma elnyerése óta minden jelentősebb hazai kiállításnak résztvevője. Mű­vei magán- és közgyűjtemé­nyekben szerepelnek. A felső képen: Terek Pi­linszky János emlékére. Alul: Fiirdőző nők. Jobbra: Gőz­fürdő.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents