Somogyi Néplap, 1987. március (43. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-28 / 74. szám
8 Somogyi Néplap 1987. március 28., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS üÜi Végtelen történet A helyi kis piszkos moziban megnéztük gyermekeimmel a Végtelen történet című mesefilmet. Nem a filmről akarok most szólni, hiszen annak, aki nem látta vagy nem olvasta Michael Ende fantasztikus meseregényét amúgyis érdektelen a a tartalomfölmondás. Láttam már jobbat, de gyermekeimnek felhőtlenül tetszett a szerencsesárkány, a versenycsiga, a kőevő és Meseország megmentésére váró királykisasszonya. Hanem a korántsem „úri”, vegyes közönség most, napok múltán is töprengésre késztet, A pszichológiában empátiának nevezik az emberi együtt- és beleérző-képességet. Egyes szakemberek szerint ez a legfontosabb emberi képesség, ezzel mérhető a szocializáció foka: mennyire' vagyunk képesek ember- és sorsikor?) társunk bőrébe bújni, szemével látni, agyával gondolkodni és ítélkezni. Az empátia hiánya mai életünkben aggasztó módon mutatkozik: a társas együttlét valamennyi fórumán rosszul vizsgázunk, közlekedésben, áruházban, hivatalban, munkahelyen, és — legyünk őszinték — otthon is. Eldurvult a mai magyar társadalom, talán mentségére legyen mondva, a nehezedő külső körülmények szorításában is. De hát nehéz külső körülmények történelmünkben csaknem mindig is voltak, a mádnál súlyosabb gazdasági válság akadt már nem is egy századunkban, s az elemi udvariasságot, az emberi együttérzést az akkor már élt idősek, s a korabeli sajtó sem hiányolták. Igaz, manapság az erkölcs szóról sok gyermek talán azt sem sejti, mi fán terem, a gyakorlati ismeretszerzés és az erőszakot dicsőítő kaladfilmek világától egyformán távol van az. Végtelen történet ez is: a kis és nagy közönségek életében vannak apályok és dagályok, van, hogy erősödik az összetartozás érzése, van, hogy gyengül. Jómagam, aki az erőszakolt összetartozás időszakában nőttem fel, sokáig az egyén' jogaiért, elismertetéséért igyekeztem a magam módján küzdeni, most, hogy a gátlástalan individualizmus lassan minden korosztályt hatalmába kerít, időnként visszasírom még az erőltetett és államilag szorgalmazott közösségtudatot is. Ott tartunk, hogy csupán vezércikkekben vagy szónoki emelvényről lehet nevetségesség nélkül szólni közös dolgainkról, érdekeinkről, kötelességeinkről — magánemberként a hirdetett közösségi erkölcs és magatartás — netán: példa! — többnyire írott malaszt marad. Lehet, persze, ez is hatás és ellenhatás dialektikájának végtelen története. Nem feltétlenül azt jelenti mindez, hogy mi, mai emberek rosszabbak vagyunk, mint a tegnapiak. Csak a szabadságot összekeverjük a szabadossággal, a jogokat a kötelességekkel. Mert — a példánál maradva — az a kiskamasz, aki hangosan és tüntetőén végigröhögi a mások által csöndben nézett filmet, elrontva mulatságukat, nos, az a kiskamasz egyszerűen azt hiszi, ehhez joga van. Az empátiát tanítani kellene. Otthon, iskolában, munkahelyen, mindenütt. Amit a kétezer évvel ezelőtti tanítás olyan világosan kimond s amit oly nehéz betartani: ne cselekedd embertársaiddal azt, amit magad sem szeretnél, hogy veled cselekedjenek. Tudom, ez nem olyan érdekes, mint a video, a diszkó, a karaié, de az emberiség végtelen történetében csupán ez az igazán fontos. Egy ilyen csepp kis országban, ahol szegről-végre mindenki mindenkinek rokona, ezt felidézni, tanítani, cselekedni úgyszólván családi kötelesség. Nem a „szeressük egymást, gyerekek!” spicces érzelgősségére gondolok. Csak arra, hogy vegyük észre: mások is vannak a világon. Szentmihályi Szabó Péter b. Gyarmati László Kincseink szikráznak Tested szép hajóját, ezt az ívelést, e ragyogó barna meleget — a szíved koporsóját, mi egykor bezárul (míg nyitva áll) ADD NEKEM! a napsütés melegét bőrödön reám hajló hűs árnyad az éjszaka fényeit szirmait kitakaró kibontó leheleted utolsó sóhajod. (Tenyered tüzes kagyló benne lüktetek.) Varrd meg szétszakadt énemet, varrá bele szeretetedet! A hófehér lepel lebeg aláfúj tündöklőn a Hajnal. P I R K A D . Kincseink szikráznak veszteglő hajóinkon. MÁRCIUSI HÓ „Amikor a felnőttnek az elválasztó üvegfalon át megmutatták a gyereket, nem újszülöttet, hanem egy tökéletes embert látott... Az üveg mögött nem a »lányát« vagy pedig az »utódot« pillantotta meg, hanem a gyereket. A férfi úgy érezte: elégedett. Szeret a világon lenni. ” Mintha az időjárás is emlékezetessé kívánta volna tenni'ezt a napot. Március eleje volt, és hatalmas pely- hekben már órák óta szakadt a hó. Akár egy hipnotikus álomban lenne, olybá érzékelte az időt. Éjfélig bent ült a klinika folyosóján, bizonytalansága pillanatokra némán hisztérikus szorongásba váltott: „Mi lesz akkor, ha ...” A nővérke is észrevehette rajta a lehangoló, idegesítő tétovaságot, ahogy az előbbi esztelen kapkodás szinte mocconástalan fanatizmusba váltott, ezért is küldte haza. Feleségét az utolsó pillanatig kiegyensúlyozottan nyu- godtnak látta, s kicsit furcsállta is ezt. Az asszonyt már egy másik valóság vette körül, s a férfi úgy érezte, neki csak statisztaszerep juthat ebben a megingathatatlan emberi színjátékban. Különös állapot volt ez: tartozni egy történethez, annak mechanikus sorsszerűségét belülről is megélni, ugyanakkor kívülállóként szemlélni e sajátos eseményt, mi több: egy kicsit kitaszítottként, akinek csak annyi a dolga, hogy várakozzon és reméljen. Kötelességének érezte most a virrasztást, képtelen lett volna olvasni, vagy mondjuk, aludni helyette. ÉjszaKa volt, s így legföljebb a hazafelé botorkáló részegekkel oszthatta volna meg ezt a társas egyedüllétet. Ám szentségte- lenségnek vélte most bizser- gető magányának otromba megrontását, most, amikor havas éjszakai kóborlására ők is elkísérték. Ebben a többes számban a gyerek kizárólag érzésnyalábok fókusza, elnyűtt és unos-untiglan ismételt, gyakorta meghason- lott lélek-tényezőké, „feladata, célja”, hogy saját lényege által egy új minőséget „égessen” két felnőtt (a végérvényesen felnőtt világ) már- már érzéketlenné tompult idegvégződéseibe. Bokáig járt a vizes hóban. Lelkiismerete hosszú kilométereket írt elő, mintha csak a folytonosság moziját vetítő bűntudat — miért van az, hogy életfontosságú várakozásaink, reményeink előtt, azokért drukkolva az emlékezet mindannyiszor haszon- talanságukra, hiábavalóságukra utal? — lejárható lenne. Az utcán parkoló, bársony hóval borított kocsik szélvédőjére írta egy leendő gyermek leendő nevét, aki talán már meg is született. Azt, amit azután a gyermek kapott s ma is viseli. Kislányt akartak, talán mert saját tökéletlenségüket, a megnevezhetetlen hiányban fogant romlottságot a leánytermészethez jobban kötődő ártatlanságban remélték meg- és feloldani. A dachoz is jobban illett a nőnemű- ség, míg a fiú a férfi (asság) töretlen magabiztosságát sugallta. Lehet, ez az oka, hogy az apák többsége fiút akar? Cipője a csatangolásban teljesen átázott, kénytelen volt hazamenni, hogy másikat vegyen föl. A máskor mindig menedéket nyújtó, barátságos összevisszasággal berendezett albérleti szoba most valahogy inkább taszította. Lehetetlen volt itt maradni. Egyáltalában lehetetlen és természetellenes volt most minden. Ivott egy pofa vodkát, amit kizárólag erre a célra tartogatott. Hirtelenjében kedve támadt fölébreszteni a háziakat, de aztán, órájára pillantva, letett róla. Pedig milyen jó lett volna e tompa fáradtság helyett a színtelen ital lassan lengő hajóhintáján átlendülni a holnap bizonyosságába... Már elmúlt öt óra, amikor visszatért a szülészetre. A havazás elállt, meleg szél borzolta a hajnali virradatkékjében derengő gépmagá- nyú fákat. Lila árnyékok nőttek ki a kórház szürke falából, megérinthető és kita- pinthaó volt a csönd. Ez ugyanaz a delejes nyugalom, mint kedvenc festője, Chirico vásznain. Nyugtalanul riasztó metafizika — gondolta a férfi, aki arra készült, hogy leleplezze, tetten érje a világot. Hogy részt követeljen saját életéből... A felébresztett portás kedvetlenül szuszogott, a húszast egykedvűen söpörte be, majd könyvében hosszasan bogarászott. Leány, született fél ötkor — hallotta a férfi. Már az udvar közepén járt. Lehajolt, és megmosta arcát a ragyogó tisztaságú hóban. okozott építészek, képzőművészek, iparművészek együttgondolkodása, hogy ne érezzük szervetlen tartozéknak, valamiféle utólagosan képzett ráadásnak a domborművet vagy akár a falat borító gobelint. A római mozaikpadló éppúgy szerves része volt a lakóháznak, mint ameny- nyire kitágította a templomok kupoláit a mindenség felé a felhőkből kilépő angyalok kara. A freskók leheletkönnyed színei mögött nem érezzük a szilárd falat, a századforduló szecessziójának növényi motívumokiból formált oszlopai feledtetik az oszlopok terhet viselő szerepét ... A jól alkalmazott, szervesen beépült murális művészetnek ligen nagy értéke lehet a mai sivár, meztelen síkokra súlyozott építészetben. Ha építészeink erősebb tájékozódással együtt tudnak gondolkozni képzőművészekkel, iparművészekkel, ha ők viszont figyelembe veszik az architektúra törvényszerűségeit és mondanivalójuk társadalmi hivatását, elkerülhetjük a pazarlássá váló költségeket. Nabugodonozor hitte, hogy műve örökké élni fog. Mert a kor világnézetének, mesterségbeli tudásának, művészi látásának egységébe vetette bizalmát. Enélkül a teljesség nélkül ma sem megyünk semmire. K. A. A falak művészete A fali művészet jó magyar szó híján: murális művészet. Pontosabban a falak művészete. Az építészet egészében is művészet, s a murális munkák az épület szerves, funkcionális ékítményei. Amikor a mezopotámiai Uruk városában ezelőtt hatezer esztendővel a Vörös Templom még ki nem száradt tégláiba keményre égetett színes agyagszögeket nyomkodtak, megjelent az elsők közül való murális kerámia. A babilóniai II. Nabugodonozor idejéből (i.e. 604— 562) maradt fenn a berlini előázsiai múzeum néhány eredeti részletéből rekonstruált Istar kapuja és a zarándokok útja, felvonuló oroszlánjaival, kétoldali falán. Az építtető Nabugodonozor úgy gondolta, örökre hirdetni fogja nevét. A hajdani búcsújárók nyomában ma turistáik százezrei nem kisebb áhítattal járnak a téglákba mintázott szent állatok sorai között. De a gra- nadai Alhambra csipkefinom faragott köveitől a szamarkandi mecsetekig, a középkori katedrálisoktól barokk erkélyrácsokig, a dalmát tengerpart házainak faragással ékesített kéményfalait is ide gondolva, mondjuk egészen a várbeli Hilton szálló térelválasztó vasrácsáig — kimondhatatlanul bőséges példával figyelmeztethetnénk épületek díszítéssel gazdag falára, a fal szerepét betöltő faragott kövekre, védelmet nyújtó rácsokra, jelképeket hordozó mozaikokra. A murális díszítésnek sokféle feladat jutott. Az iszlám építkezés napon szárított homoktéglákból rakott falát a felület vékony, mázas, égetett téglája védte az idő viszontagságaitól, s mint Istar istennő szent oroszlánjai eleget tettek a vallás követelményeinek is. A kariatidák nőalakjai oszlopokat helyettesítettek az antik művészetben, a keresztény középkor templomainak „faragott képe”, a feudális barokk freskókkal terhes templomfalai a hitet szolgálták, a romantika történelmi falfestményei múltunkra emlékeztettek. Lechner Ödön a népi keHázak, falak. Vörös Ferenc rajza. Napjaink nagy feladatot szánt ismét a murális munkáknak. Évekig a beruházási költségek kétezrelékét fordítottuk a kerámia, vas, réz, zománc, fa, üveg, textil, a szobrok, festmények építészeti művészetére. Sok gondot rámia szépségeit kívánta átmenteni a századforduló építészetébe keleti mintára, Rippl-Rónai üvegablakai színt és hangulatot vittek a szűk utcasorba épült Ernst Múzeum szürkeségébe.
