Somogyi Néplap, 1987. március (43. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-28 / 74. szám

1987. március 28., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Műemlékmentő építész Szárnyaló fantáziájú, kicsit szer­telen embernek gondoltam az épí­tészt; olyannak, aki ha csak tehe­ti, álomépületekre, meghökkentő megoldásokra gondol. A szobában, ahol ezen gondolkodom, a berende­zés célszerű. Egy falikép, néhány kőzettöredék — később kiderül: a jáki templomból való —, virág­cserepekben örökzöldek és egy szép görög szobor gipszmásolata a dísz. Az ajtó a folyosóra nyílik: nincs titkárnő, aki „megfogja” a belépőt. A folyosón időt röpítő élfoglaltsa- got ‘kínálnak a képek a világ szép műemlék épületeiről, katedrálisai- ról, legendás műemlékmentő ak­cióiról és világhírű építészeiről. Az ember itt akaratlanul is halkabbra fogja lépteit. A folyosóról nyíló professzori szobát és vele a tudomány műve­lésének feladatát Major Mátétól örökölte dr. Zádor Mihály, a Bu­dapesti Műszaki Egyetem Építé­szettörténeti és Elméleti Intézeté­nek igazgató egyetemi tanára. A bútorok ma is úgy állnak, ahogy az előd elrendezte, s ahogy Major Máté akadémikus kívánságára Kaesz Gyula, a képzőművészeti fő­iskola híres belsőépítész tervezője elkészítette. („Arra gondoltunk, hogy védetté kellene nyilvánítani ezt a berendezést.”) Major Máté csöndes beszédű professzor volt. Szava mégis messzire hallatszott. Iskolateremtő egyéniségként nagy értéket és felelősséget hagyott utód­jára. Zádor Mihály nehéz és szép feladata nemcsak az, hogy ápolja, őrizze és közkinccsé tegye ezt az értéket, hanem az is, hogy tovább­fejlessze, s alakítsa a változó idők­höz azzal a céltudatossággal, ame­lyet az elődtől tanult. Az intézet három osztályt — tulajdonképpen három egyetemi tanszéket — fog össze: az építészettörténetit, az épi- téselméletit és a műemlékvédelmi*, az igazgató ezt az utóbbi osztályt is vezeti. A professzori szobában nemcsak a rend példás, az időbeosztás is az. A múlt emlékei elé sorakoznak fel a jelen — szoros határidőhöz kö­tött — feladatai. Ilyen a múltunk szép építészeti értékeinek megvé­dése és újrahasznosítása. Ebben a sorban helyet kap a jáki templom málladozó kőremekei okozta gond éppúgy, mint a kaposszentjakabi romok sorsa. „Szentjakabon tönk­rement a falkorona. Nincs műem­léki tégla: olyan falazóanyag, ame­lyet romhelyreállításra lehet hasz­nálni, és fagyálló is. Megbízást kaptunk arra, hogy alakítsuk ki ennek a téglának a műszaki para­métereit. Addig nem akarom meg­csinálni a szentjakabi helyreállítási terveket, amíg nem lesz megfelelő tégla. Ha megoldjuk a téglaügyet, először a szentjakabi helyreállítás­hoz használjuk fel.” Az asztalon könyvek. A Kapos­vár monográfia 1964-ben jelent meg. A legújabb: A műemlékek konzerválásának új módszerei. Ez a szép kiállítású, igényes munka sláger lett és — ez a sikerkönyvek sorsa — gyorsan a hiánycikkek lis­tájára került. Külföldi kiadók tár­gyalnak idegen nyelvű megjelente­téséről, a második magyar kiadás azonban még várat magára. — Engem természetesen nagyon érdekel szülővárosom, Kaposvár fejlődése. Tetszik, hogy a Május 1. utcából sétálóutcát csinálnak. Értő módon láttak munkához: nem rob­bantották szét azt az utcaképet, amely jellemző a városra, és fi­gyelnek az olyan nagy értékű mű­emlékekre, mint a régi megyehá­za, és a szecesszió kiemelkedő da­rabjára, a színházra is. Jó partne­rük a műemléki albizottság: mun­kájuk elismerését és megbecsülé­sét bizonyítja, hogy a tanács pénzt is bíz rájuk, és ilyen az országban elsőként Kaposváron történt meg Ezt a hozzáértést és városszerete- tet nagyon fontosnak tartom, mert a szülők, nagyszülők alkotásai irán­ti tiszteletet jelenti. Kevésbé tetszik az, hogy a déd­apák és a még régebbi ősök alko­tásait nem tiszteli így Kaposvár. Fájó, hogy a vár megmentéséért semmit sem tettek. Öröm, hogy élen járnak a korszerű színdina­mikai tervek megvalósításában, de nem nagyon tetszik, hogy kicsit túlszínezik az épületeket. A színnel még helyenként „rájátszanak” az amúgy is harsogó szecesszióra. A Korona Szálló átalakításának nem örültem, és most is tépelődöm, hogy miként értékeljem az új igazgatási központot. A lakótelepek többségéről viszont kedvező a vé­leményem, mert sikerült az inti­mitást is megtartani. Azt pedig javasolom, hogy nagyon figyelje­nek a színház épületének színezé­sére. Szerintem az építésznek szu­verén joga az épület színének meg­határozása. Olyan szerzői jog ez, amelyet később is illik tiszteletben tartani. Ezért azt gondolom, meg kellene keresni, hogy Magyar Ede milyenre színezte a színházat, s ezt kell visszaadni a felújítás vé­gén. Megérdemli ezt a figyelmet Magyar Ede^ a szecesszió kiváló képviselője, akit napjainkban egy­re inkább kezdenek becsülni. — Milyen hát viszonyunk építé­szeti múltunkhoz? — Ügy látom, ez a kapcsolat egészséges irányba fejlődik; min­denki egyetért azzal, hogy az igazi város őrzi a történelmileg kiala­kult arculatát. Olyan, mint egy nyitott könyv, amelyből ki lehet olvasni a múltat. A régi városmag köré építi a ma embere azokat az épületeket, amelyek korunkra jel­lemzők. Azt tartom: a történelmi városrészeken belül a ma építészé­nek is halkan szabad csak be­szélni. Az építészek között is van­nak extravagánsak, akik minden­áron olyat akarnak csinálni, ami­lyen még nem volt. Ebből a bátor kísérletezésből születik jó is, rossz is. Véleményem szerint kísérletez­ni a történelmi városrészekben bűn. Diákjaimnak azt mondom: rendelkezésükre áll az ország tele­püléseinek 95 százaléka, ahol mód­jukban van megalkotni saját em­lékművüket. Azt az öt százalékot viszont, ahol a történelmet őrzik az építészeti emlékek, ne háborgassák. Zádor Mihály figyelme, könyve tanúsítja: Kaposvár építészeti múl­tat mentő akcióit éppúgy ismeri, mint a városfejlesztő törekvéseit. — Kaposváron születtem és ami ennél is fontosabb: életem első tíz esztendejében ott éltem. Az em­bernek sokfelé lehet kötődése, de a szülőföldhöz való tartozása nem hasonlítható egyikhez sem. Egyet­len település nevét sem írja le annyiszor, mint a szülővárosáét. A születési hely minden adatlapon, bizonyítványon és életrajzon szere­pel. A szülőhely különleges státu­szú település. Miután elköltöztem Kaposvárról nem volt olyan nyár, amit ne ott töltöttem volna. A szüleim elváltak: engem Budapest­re hozott az anyám, de ott ma­radt az apám, és minden nyáron várt. Egy ilyen nyáron ismertem meg egy szőke kislányt, Kollár Sárit: a feleségemet. Embere válogatja, hogy milyen hatással van rá az első tanító. Bennem fokozta az intellektuális érdeklődést. Ez volt az egyik szál, amely abba az irányba fordított, amely végül is ide vezetett. Az el­Az építészet története Középkor Zd&yr Mihály Román építészet Sodor Alajos Gótikus építészet ső sikerélményeim is hozzá fűződ­nek: jó tanuló voltam, s ezt ő nagyszerűen felhasználta ösztönzé­semre. (A tanítót Kellner Bernát- nak hívják.) Zádor Mihály szobájában fénye van a márciusi délutánnak. — A művészetek szeretetét az édesanyámtól tanultam. Szerette a zenét, az irodalmat és a színházat is. Középiskolás korában még csak amatőrszínház működött Kaposvá­ron. Az akkori színházi lapokból és a kaposvári újságokból tudom: tehetséges primadonna volt ebben az amatőr társulatban tizenhat éves korában az édesanyám. El­játszotta Csiky Gergely Nagyma­máját is. Az apám kölcsönkönyv- tárában lettem könyvmoly. Mindez persze nem elég indíték arra, hogy valakiből építészettörténész lesz. Á befolyásolásom folytatódott a kö­zépiskolában. A gimnáziumi tör­ténelemtanáromat Pach Zsigmond Pálnak hívták. A irodalomtaná­rom pedig Szabolcsi Miklós volt. A művészettörténet tizenöt éves koromban fogott meg, ezen belül az építészettörténet érdekelt, és ez vezetett el az építészethez. Másod­éves építészhallgató voltam, amikor már Major Máté mellett dolgoz­hattam az építészettörténeti tan­széken. Negyedéves koromban már demonstrátorként a tanszék dolgo­zója lettem. Ezután itt maradtam aspiránsnak, majd adjunktusként kaptam egy megbízást: Budapest című könyvünk építészettörténeti részét írtam meg. Ezzel később egyetemi doktori címet szereztem. Következett a kandidatúra; ez az időszak teljesen „elbölcsészesített”. A témám a román kori épületorna­mentika volt. Ezt a dolgozatot egyébként zömmel bölcsésze^ előtt védtem meg. Előmunkálata „első fecskeként” 1956-ban jelent meg Az ornamentika és az épületorna­mentika néhány elméleti kérdése címmel. Azt gondolom, hogy ter­mészetes jelenség: ha az építész sok művészettörténetet, egy kis régészetet, történelmet és művé­szettörténetet tanul, akkor egyre inkább a bölcsész szemével nézi a világot. Azt azonban nem szabad elfelejtenie, hogy építészmérnök, és az a feladata, hogy jó építész- mérnököket képezzen. Olyan em­bereket, akik nem a múltunkat ku­tatják, hanem gyárakat terveznek majd és kényelmes lakóházakat, közben pedig alakítják környeze­tüket. — Zádor Mihályt azonban a ré­gi épületek értő megmentőjeként ismerik országszerte. — Terveztem lakóházat is Pasa­rétre. A műemlékvédelemmel ak­kor erősödött meg a kapcsolatom, amikor az egyetem „kölcsön adott” a Fővárosi Tanácsnak, hogy ve­zessem a műemlékvédelmi felügye­lőséget. Tapasztaltam: az ország helyreállít régi, szép épületeket igen jelentős anyagi és szellemi erő felhasználásával. Ezek azután ismét pusztulnak a fagy, a lég­szennyeződés és a talajvíz mia!t. Ez nem sorscsapás: a további ká­rosodás bizonyos technikai problé­mák megoldását követően meg­szüntethető. A műemlékek konzerválása aka­démiai doktori disszertáció témája lett 1974-ben. Az ismeretanyag há­rom éve került szép kiállítású könyv formájában a boltokba. — A konzerválással kapcsolatos problémák egy kicsit a technika irányába tereltek. Interdiszcipliná­ris vagy talán multidiszciplináris terület ez, ahol jó együttműködést kell kialakítani az építészettől tá­voli tudományterületek képviselői­vel. Segít, hogy az egyetemen min­den szakma képviselőjét meg lehet találni, velük sikerült új és ered­ményes együttműködési formákat találni. A technikai problémák megoldását az ember mindig azzal kezdi, ami a leginkább károsít. Esetünkben a talajvíz. A lyukfú­rásos kémiai falszigetelési módsze­rünket az Akadémia szolgálati sza­badalmaként jegyzik. Hamar elter­jedt. Kevés építész kapta meg a ki­váló feltaláló címet. A professzor büszke arra, hogy ezekért a mód­szerekért neki odaítélték. — A legújabb szabadalmunk egy másik gond, a kőemlékek pusztu­lásának megszüntetését szolgálja. A Budapesti Műszaki Egyetem ta­lálmányaként bejegyzett eljárás nemcsak kőkonzerváló, hanem -pótlási lehetőséget is teremt, ta­lán éppen a jáki templom gyönyö­rű kődíszeinek megmentését segít­heti elő. Amikor a műegyetem tekintélyt parancsoló épületének folyosóin bo­lyongtam, azt gondoltam, hogy ta­lálkozom majd a múltba kalan­dozó, a valós értékeket rendszere­ző építészettörténésszel. Itt a szo­bában viszont órák óta a kultu­rális javak védelmével kapcsolat­ban napjaink gondjairól folyik a szó. Világszerte felértékelődtek a műemlékek. Nemcsak művelődés- történeti jelentőségük miatt, hanem hasznosításukat illetően is, Zádor professzor szerint az ok egyszerű: megtalálták azokat az anyagokat és eljárásokat, amelyek a mai igé­nyek kielégítésére is alkalmassá te­szik az ódon épületeket úgy, hogy közben megmarad a hangulatuk. — Tíz évig főként építészettörté­neti kutatásokkal foglalkoztam. Az­után rájöttem: képtelen vagyok a mai gondok elől a múltba mene­külni. Akit igazán érdekel a mű­emlékek sorsa, az előbb vagy utóbb szembetalálja magát a megmenté­sük technikai nehézségeivel. Ha pedig ezekre megoldást talál, azt fel lehet használni széles körben. Ami a régi épülethez jó, az jó az újhoz is. Csak a fordítottja nem igaz: ami jó az új épületeken, az nem bizonyos, hogy a régieken is előnyös. A tudományokban kalandozó, de a munkában pontos rendszerező tudós véleménye ez. Fogadjuk meg a tanácsát. Dr. Kercza Imre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents