Somogyi Néplap, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
8 Somogyi Néplap 1987. február 7., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A kép akkor villant eléje, amikor a zöld hálószatyrot arca elé emelte. Csak pillantást vetett a hatszögletű szeletekbe gyűrődött tejeszacskóra, tekintetét nyomban visszarántotta, lábát is megállásra parancsolta a látvány. A kép, amelyet — határozottan érezte — nem most lát először. Álmodott róla vajon? Vagy inkább — elhaladva reggelente itt az önkiszolgáló bolt sarka és a redves felvonulási épület között — többször látta már, de soha nem ezzel az; élességgel, ezzel a kiáltó jelképiséggel? Hetek, talán hónapok óta él együtt a képpel, csak soha nem nézte meg igazán? „Meg kell festenem! Ezt kell megfestenem de mielőbb! S én, ökör, éppen tegnap alapoztam le azt a remek vásznat annak a hülye sznobnak. Virágcsendélet... Ha lehet, őszirózsákkal, s talán, ha egy mód lenne rá, legyen az asztalon, csak úgy odavetve, egy összehajtogatott újság, amint azt ő valamelyik francia impresszionista képén látta ... Igen, az újság akár lehet francia is. Talán a Le Figaro ... És ennek a bunkónak meg is csinálom! azt a képet. Meg bizony, mert annyit ígért érte, mint kéthavi iskolai fizetésem .. Elindult. Két lépés után, egy csenevész hársfahusáng mellett azonban megállt újra. A látványt erről la pontról nézve találta tökéletesnek: hatalmas szürke fal, a tízemeletes szalagház hegymagas betontömbje. Az ablakok sem csillognak a reggeli tomupa fényben, hályogosan simulnak a közönyös szürkébe. Az egyhangú falon, e hatalmas morcos rajzlapon, csupán fönt a hatodik ..., nem, öt, hat... a hetedik emelet szintjén kapja oda követelőzőn a szemet egy fekete pötty. Egy pont, amely a kitárt ablak fehér függönye előtt izzik, mint -a friss hóember széndarabból való szeme: fejkendős öregasz- szony könyököl az ablakpárkány bádogján. Ilyen mesz- sziről is látszik: mereven előre néz, túl a. szemközti házak pléhsapkás szellőző kéményein, túl a lakótelep gyufásdobozain, túl a városon. „Aranymetszésben van éppen ... Kész mű. Semmit nem kell változtatnom. Legjobb lenne lefényképezni. De fölösleges. Ezt a látványt én már .soha nem felejtem el. Ez a kép már készen van, csak meg kell festenem. Nyomban az újságos, őszirózsás csendélet után ... Hatalmas szürke lap, hatféle szürkével persze, beleolvadó halovány ablaksor, mindez oldalt kifut a végtelenbe, ezzel is jelezve az iszonyú méretet ... És ott, igen, a hetediken ott világít, sugárzik, izzik, szinte robban a szürke felületen valami: a fekete pont! De ngjn pont lesz csupán. Aprólékosan megfestett, gonddal rajzolt öregasszonyarc: a nagyanyámé, ö lesz. Igen, ő, aki ugyanígy a távoli semmibe révedt huncut is jó, ha van... De ez aztán minden. Ehhez legföljebb már csak az kell, hogy a férj és a feleség szeresse egymást ... Ha okos vagy, remek külsővel áldott meg az ég és a szerelem sem hiányzik a házadból, akkor már csak a karrier hiányzik. Hiányzik? ... Nem, nem hiányzik. De jó, ha van... Ha okos vagy, az alakod is jó, pénzed is van, a karriered és a családi boldogságod is megbízható alapokon nyugszik, akkor az a fontos, hogy egészséges is légy. A többi igazán nem számít. Mert nem a ruha teszi az embert ... Fordította: Saiga Attila Százhetvenöt éve nyílt meg A pesti Német Színház Stúdió '86 címmel kiállítás nyílt a fiatal képzőművészek stúdiója tagjainak munkáiból a Budapesti Történeti Múzeumban. Képeinken: Szegedi Csaba Grisalle tanulmány (felül). Paulikovits István: Fúvósötös (lent balra). Demeter Zsuzsa: I. (lent jobbra). Magyar szót csak elvétve lehetett hallani a XVIII. századi Pesten. Németül gajdolt az utcai árus éppúgy, mint ahogyan a kancelláriákban is ezt az idegen szót adta- vette mind 'az ügyfél,1 mind a hivatalnok. Esténként pedig ugyancsak németül szóló színészek, mutatványosok szórakoztatták az Eintrittskarte- meg a Billett-tulajdo- nosokat abban a híres-nevezetes Rondellában, amelyet még 1744-ben építettek föl a mai Régi posta utca és a Petőfi tér sarkán, eredetileg bástyaszobornak szánva, később azonban teátrumi szerepkört adva neki. Ebben a (kerek formájú épületben azonban csak ötszáz néző foglalhatott helyet. S noha az 1760-as évektől a Vörös Sün és a Fehér Kereszt nevű fogadók száláliban is meg lehetett csodálni holmi spektákulumokat, a cse- pűrágókra és más magamutogatókra kíváncsi tömegek rendre kiszorultak a szűk termekből. II. József is hírét vette ennek az áldatlan helyzetnek, s már 1788-ban kinyilvánította azon akaratát, hogy Pesten komoly, nagy színház épüljön. Nem kisebb valaki, mint az osztrák udvar leghíresebb építésze, Hildebrandt skiccelte föl az első terveket. Ám tőle — lévén A pesti Német Színház 1812. február 9-én felavatott épülete. a bécsi építkezések miatt igencsak elfoglalva — előbb Hild János, Pest városrendezője vette át a feladatot, s végül a szintén osztrák Aman fejezte be a terveket. Négy esztendő sem kellett, és a 3500 személy befogadására alkalmas színház 1812. február 9-én megnyitotta kapuit. Mint képünk is mutatja, a maga korában igencsak nagy palota volt ez a háromemeletes, klasszicista stílusú, bejárati résszel kiegészített Theater. Magabiztosan uralta a környéket. A pesti németségnek ebben az intézményében természetesen a német kultúra eszményeit ápolták. A kor divatjának hódolva rendre bemutatták a calderoni termé- kenységű és hihetetlenül népszerű August von Kotzebue drámáit. Ezekkel aztán pompásan lehetett együtt hevül- ni, hiszen a mesteri technikával, nagy-nagy színpadismerettel megírt színművek épn az érzelmi hullámok felkorbácsolására íródtak. Kotzebue melodrámái, amelyekben rafinált ritmusban váltotta egymást a könny és a kacaj, nyilván a kor magyar írói számára is például szolgálhattak, mert reformkori szerzőink közül számosán követték a Londontól Párizsig hódító dramaturgiai leckét. (Kisfaludy Károly színművein különösen mély nyomot hagyott ez a később Eugéne Seribe-ig, majd Victorien Sardou-ig tovább hagyományozódó példa.) Amikor végre a magyar nemzeti színjátszás is állandó otthonra lelt Pesten — Pesti Magyar Színház néven — 1837. augusztus 22-én, akkoriban élte fénykorát a Német Színház. Valóságos versengés alakult ki a két különböző nyelven játszó és a két egészen eltérő célokat szolgáló társulat között! A rivalizálásnak azonban nem a közelgő forradalom előkészületei vetettek véget, hanem egy váratlanul kitört tűzvész, 1847. február 2-án. A (mindössze harmincöt évig használt épület porig égett. Helyreállítására gondolni sem lehetett, de akkor, közvetlenül 1848 márciusa előtt, nem is szorgalmazott ilyet senki. Azokban a viharos hónapokban már egészen más eszmények hevítették a pesti polgárok keblét, s a német szót is mindjobban kiszorította a magyar. A színpadok deszkáiról is, mint arról már annyit olvashattunk, hallhattunk. A. L. Jelent-e az valamit, hogy az embernek milyen a külseje? Nem. Semmit. A legfontosabb az, hogy mit hord az ember a fejében. Számít valamit, hogy milyen alakú az arcod, az orrod? Tyúkvagy birkaszemeid vannak? Csekélység. A leglényegesebb az, ami a fejedet belülről kitömi, aztán a nézeteid, az intelligenciád ... Csak ez számít ... Persze ha ehhez szép külső is párosul, úgy még jobb. Akkor már csak pénzt kell szerezni. De jelent valamit egyáltalán a pénz? Nem, semmit! Akkor, amikor okos vagy és ráadásul a külsőd is sokkal jobb az átlagosnál... Persze, a pénz szemmel, amikor száraz kis kezével pár fillért csúsztatott a zsebembe, két szem kockacukrot a markomba, óvatosan, nehogy szigorú nagyapám észrevegye ... Bizonyosan szép arcú ott fönt az p fekete pont is. Szépnek kell lennie. Holnap távcsövet hozok. Meglesem .. Másnap és harmadnap is ejfeledte a távcsövet, szabad szemmel azonban percekig bámulta a képet, mint aki valóban régen megfestette már, S most a műterem sarkából nézi munkáját karba tett kézzel, szűkre húzott szemhéjakkal. „Fehérben a fekete négyzet... Ezt már Malevicsék is tudták. Hetvenvalahány évvel ezelőtt! Szuprematista lettem, mondja majd az a hülye, mert lörül, hogy talált Annus József Fekete pont egy skatulyát, amelyikbe könnyedén belegyömöszölhet. S meg is szégyeníthet persze: most akarod ezt kitalálni, apuskám? Nem érdekel. Senkinek a véleménye nem érdekel. És nem töprengek semmiféle skatulyán. Ez a kép talált kincs. Kötelességem lehajolni érte. Ha megfestettem a gonosz Jul- csa nénit — épp ilyen nyilvánvalóan libbent elém az a lerongyolódott, kócos téli varjú —, meg kell csinálnom jó nagyanyám emlékművét is. Ma is szerencsém van: a fény most is fáradtan dprít a ház mögül, itt jelöl, az erkély nélküli oldalon minden egyhangú szürke. De hányféle árnyalat mégis! A lényeg azonban nem ez, hanem a fekete pont,' la semleges szürkéből plasztikusan kitüremkedő agresszív pötty. Tust kell majd használnom, esetleg valamennyi zománcot is, mint varjú-Julcsánál. A legfeketébb feketét kell megtalálnom, hogy a pont azonnal és könyörtelenül odarántsa a szemet. A pont, igen, amely tíz lépésről még valóban pont, ötről már forma, de majd csak méternyiről tűnhet elő az arc. Egy ember arca, amely csak úgy mellékesen a megöregedett asszonyé. Átsuhan rajta a valamikori boldogság és a reménytelen remény visszfénye ... Meg kell nézném távcsővel mégis. Látnom kell, hogy összevethessem a valódit az igazival. Vagy mégsem? Eldöntőm még .. A távcsövet dugni akarta Mara elől, az asszony azonban észrevette: — Disznóra mégy, apukám? Vagy szarvasra? — Ne hülyéskedj... Útközben meg kell néznem valamit. — Ugyan mit? — Egy ablakot — makogtam zavartan. — No csak! öreg leső lettél, mint Gáli papa? — Ne dühíts már, a szentségit! — vágta be maga mögött az ajtót. Az asszony kinyitotta, utána kiáltott: — Két májkonzervet is hozz! Kirándulni megyünk a kölyökkel. És ne bámészkodj sokáig, rohannom kell... Rohant ő is. Keresztülvágott a hóbogyó- és kecske- rágó-bokrok között, átgázolt a virágágyásokon, ahonnan pedig éppen ő szokta elkergetni a szomszéd házakból ide ténfergő .gyerekeket. Mielőbb a nyeszlett hársfacsemete mellett akart állni. Úgy tervezte, hogy előbb megnézi totalitásában megint, csak azután kotorja elő a távcsövet. Nem bámészkodik hosz- szan, nincs is erre szükség. Egyetlen pillantás, fél másodperc elég, hiszen a kép valóban elkészült már agya műtermében. (összeállt azon az első reggelen, amikor először fogta be szemével a hatalmas szürke falat, s bámult r.á a fekete pontra. A felvonulási épület előtt teherautó állt, két férfi barna dobozokat cipelt róla az oldalajtó felé. A sofőr bent a fülkében cigarettázott, jobb kezével egy táskarádiót igazgatott, amely a motor ütemére rázkódott, de annak hangját legyőzve bömbölt. Kikerülte őket sietős léptekkel, közben előhalászva távcsövét a csíkos szatyorból. Megáll a vékonyka fa mellett, csak most néz föl. A z ónszürke égből ugyanúgy sejlik elő az óriás fal világosabb foltja, mint azelőtt. Fénytelen, hályogos szemmel bóbiskolnak az ablakok is, akárcsak tegnap, tegnapelőtt. Valami mégis szokatlan, valami ijesztően Inincs a helyén ezen. a képen. Fönt a hetediken az ablak most is nyitva. Üres. Nem bogárlik ott a fekete pont. A fehér függöny egyik szárnya elhúzva, (a másikat a huzat kirántotta az utcára. Annak sarka beakadhatott a párkány bádogjába, mert lengeni, integetni se tud. Csak remeg a gyönge szélben ijedten, mint kapituláló harcos kezében a megadás fehér zászlaja ráng. Iby András Egy pedagógus, halálára (In memóriám Balta Zoltán! Emlékszel Zoltán? ... Jaj, hogy emlékeznél, ahol te jársz, már nincs emlékezet. A Styx vizén a nemlétbe eveztél, csak mi őrizzük meg emlékedet. Koponyád, melyben gondolat csírázott, szétporlad majd 'a fagyott föld alatt, csak én idézem fájón ifjúságod. Negyven év múltán ez még megmaradt. Az a tavasz ott régen, negyvenhétben, golyószaggatta falú egyetem néha felbukkan még a múlt ködében, ha emlékeim között keresem. Szétfoszlott minden. Nem maradt belőle csak a tavaszi napfény sugara; mikor oly bizón néztünk a jövőbe, és nem riasztott még az éjszaka. És mécses lettél, amelynek súgóra csendesen áradt szerte szüntelen, de most örökre kialudt a lángja, egy gonosz szél elfújta hirtelen. Ám tanítványok százai szemében ez a fény csillan meg mint tiszta könny, amíg o hideg, januári télben sírodba döngve hull, hull a göröngy. M. Zsaveckij Mi teszi az emberi?
