Somogyi Néplap, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-24 / 46. szám
1 Somogyi Néplap 1987. február 24., kedd Ma kezdődik a szovjet szakszervezeti kongresszus Magyar küldöttség érkezett Moszkvába RADZSIV GANDHI DILEMMÁI Ördögi Gáspár Sándornak, a SZOT elnökének vezetésével tegnap Moszkvába érkezett a magyar szakszervezetek küldöttsége, utnely részt vesz a ma kezdődő szovjet szakszervezeti kongresszuson. körben Szír csapatok Bejrútban A színiai csapatok vasárnapi nyugat-bejrúti bevonulása ellen tiltakozott a Palesztina! FeLszabadítási Szervezőt. Szíriái részről — mint ismeretes — leszögezték, hogy alakulataik a további vérontást 'kívánják megakadályozni. A PFSZ myiteit- : ozata szerint az akció „Libanon megosztását célozza és a mintegy félmillió még att- iévő palesztin kiűzetését akarják elérni vele”. A WAFA palesztin hírügynökség által ismertetett dokumentum „törvénytelennek” minősíti a szírial egységek Nyugat-Bejrútba való bevonulását. A szírai csapatok nyugat- bejrúti bevonulását Izrael —egyelőre — nem tartja azonnali választ követelő lépésnek. Megkezdődött Abdallah pere A párizsi igazságügyi pa- ' :íábao megnyílt Georges Ibrahim, Abdallah bűnperé- ;iek tárgyalása, am elv a Chirac-kormány komoly politikái! próbatételének ígérkezik. A francia fővárosban sohasem vonták még össze 3500 rahamrendőnt, csendőrt ás rendőrt az esetleges merényletek elhárítására. Ugyancsak első eset, hogy az új törvény értelmében nem esküdtbíróság, hanem hét hivatásos jogászból álló különleges bíróság ítélkezik a vádlott felett. Az igazságügyi palota valóságos erődhöz hasonlít. Csák meghívóval, személyes motozás után bocsátanak be mindenkit a helyszínre. Az Action Direct« eftjezésc A francia terrorizmus élcsapatát, az Action Direete- et nemcsak lefejezte, hanem úgyszólván kivégezte a rendőrség szombat esti nagy fogása, a négy fővezér letartóztatása. Az első kihallgatások során Jean-Marc Rouillan, az AD alapítója állítólag már bevallotta, hogy túszfogásra készülték, s így akarták kiszabadítani börtönéből a perének újra- tóulgylaliására váró társukat, Regis Schleichert. A francia rendőrség, amely az elmúlt évben tehe- telenül állt szemben a terrorista hullámmal, sőt hibát hibára halmozott, a főkapitányok körében rendezett leváltásoktól demoradizáló- dott, most diadalmámorban úszik. Vele együtt igyekszik politikailag kiaknázni a sikert a Chirac-kormány, amely régóta várt már valami hasonló eredményre. Jacques Toubon, a kormányzó RPR főtitkára kezdte az akciót azzal, hogy emlékeztette a közvéleményt, a szocialista párti kormány meggondolatlanul szélnek eresztette a börtönből az egyszer már elfogott jómadaraikat, s nekik kellett keserves munkával újra elfogni őket. Georges Besse Re- nault-elnök nem halt volna meg, ha Rouillan és társai nem szabadulnak 1981-ben. Besse egyes iratait ugyanis megtalálták a banda rejtekhelyén rendezett házkutatáskor. A nagy fogás részleteit persze titok fedi, a sajtó csak találgat. Az AFP úgy sejti, hogy két személy döntő feljelentése vezette nyomra a rendőröket, s így ketten osztozhatnak majd a belügyminisztérium által felajánlott egymillió frankos díjon. Más lapok úgy vélik, hogy Nathalie Menigonnak az aranyhörcsögök iránti régi szenvedélye lett a végzetes nyomravezető apróság. Kievesen elemzik higgadtan a fejleményeket. Ezek viszont rámutatnak, hogy az utóbbi évek gyilkosságai ellenére az AD nemzetközi összehasonlításban halvány hasonmása csak a nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakciónak és az olasz Vörös Brigádoknak. A politikai szélsőségesek terrorizmusban veszélyes, de végül is amatőr csaportoeskája. Szinte alig múlik el nap, hagy ne érkezne hír újabb és újabb terrorcselekményekről az északkelet-indiai Pándzsábból. Igaz, a Pakisztánnal határos, kényes stratégiai helyzetű szövetségi állam hosszú évek óta az indiai belpolitika egyik feszültséggóca, robbanásveszélyes körzete (emlékezzünk csak az amriitszári Arany- templom ostromára, majd Indira Gandhi kormányfő meggyilkolására.) Egyideig úgy tűnt, hogy az édesanyja örökébe lépő Radzsiv Gandhinak sikerül biztató lépéseket tenni a megnyugvás felé. Az ifjú miniszterelnök megállapodást írt alá a szikh közösség mérsékelt erőit tömörítő Akaii Dal vezetőivel, majd megtartották a régóta halogatott választásokat, ahol szintén az Akaii Dal győzedelmeskedett. Ügy .látszott, hogy — ha a szomszédos szövetségi államokkal fennálló viták rendezése nem is egyszerű kérdés —, mégis megvan az esély az indulatok elfojtására, a •normálisabb közállapotok kialakítására. Sajnos egyre hartározotabbá válik a .benyomás: az események nem így alakultak. A legutóbbi fejlemények is a feszültség növekedésére utalnak. Az az önmagában Vallási intézkedésnék ható •bejelentés, hogy a szikh vallás öt főpapja az eddigi frakciók feloszlatásával létrehozta az ,,új és egyesített” Akaii Dal pártot, valójában merész támadás a szövetségi állam kormányzata és persze az új-delhi központi kabinet ellen is. A főpapok ■mögött ugyanis (akik „bűnös ellenszegülése” miatt máris kiközösítették Barna- la főminisztert), ténylegesen a szélsőséges, elszakadást hirdető szikh áramlatok hangadói állnak. Papi dekrétumok, vallási pártok, kiközösítés — meglehet, furcsának tűnő fogalmak a huszadik század végének politikai szótárában. Ám Indiában, amely maga is vallási ellentmondások vérzivatarában született a brit gyarmatosítók távozása után, ez hozzátartozik a mindennapok fényeihez. S persze nem holmi akadémikus hitvitákról van szó, hanem súlyos, makacsul ismétlődő faji-vallási zavargásokból. A felekezeti összetűzések sajnos napjainkban is megszokott fejleménynek számítanak Indiában, s sokszor egy-egy aprónak tűnő incidens is elegendő ahhoz, hogy órákon belül egész városrészek, vagy vidéki körzetek boruljanak lángba, elindítva a megtorlás később már oly nehezen megfékezhető láncolatát. Ezért is szorgalmazott új és. hatékony összeEgy fanatikus szikh férfi fogást a kormányfő valamennyi pártnak és politikai tömörülésnek a vallási és népcsoport szélsőségesség elfojtására. Emellett természetesen Gandhi számos más gyötrő dilemmákkal kell, hogy szembenézzen: a gyors ütemű, a gazdasági előrelépésnek is gátat vető népszaporulat, az örökölt elmaradottság felszámolásának gigászi feladatai, az etnikai, szociális és társadalmi különbségek, a korrupció és a jónéhány államban megerősödött autonómia-törekvések — sokáig folytathatnánk a sort. De akad gond, ha a külső horizontot vesszük szemügyre: kiélezett viszony Pakisztánnal (az év^elején félmilliós csapatmozgásra került sor a zaklatott határvidéken, s csak hosszas diplomáciai tárgyalások után tudtak megegyezni a katonai alakulatok visszavonásának megkezdéséről), az Indiát is messzemenően érintő polgárháború Sri Lankán, a háttérben meghúzódó ellentétek Kínával és Bangladessel. Mégis, a kül- és belpolitikai problémák közül Radzsiv Gandhi napjainkban legtöbbször talán a bevezetésként említett pandzsábi válsággal találja magát szemben. Egyrészt, mert a sorozatos terrorcselekmények a teljes indiai közvéleményt megmozgatják, s felidézik a szikhek eLlen irányuló, menthetetlenül tovagyűrűző erőszak veszélyét. Másrészt a Pandzsábban kialakult ördögi kör hűen. tükrözi a 'kormányfő szorongatott helyzetét más területeken; például Asszámban is. Nevezetesen azt az egyaránt zsákutcába vezető alternatívát, hogy korlátozott engedmények révén, vagy kemény fellépésÚj-delhi utcakép sei igyékezzen-e véget vetni a válságnak? Számos tanácsadója a bizonyos fokú meghátrálást, vagyis az önkormányzat ki- terjesztését ajánlja —, ezt azonban óhatatlnul csak más közösségek rovására teheti, legyen szó akár a pandzsábi főváros áthelyezéséről, akár az öntözővíz elosztásáról. Ez bűnös engedékenység lenne — figyelmeztetnek azonban más szakértők —, amely más régiókban is a követelések erősödését, a helyi törekvések megállíthatatlan hullámát indíthatja el. A jelek szerint Radzsiv Gandhi — bár India egységét minden más tényezőnél fontosabbnak tartja —. nem zárkózik el mereven néhány lényeges kérdés megvitatásától. hiszen alapvetően a békés megoldások, a tárgyalásos kibontakozás híve volt és maradt. Csakhogy meddig mehet el az országos érdekek veszélyeztetése nélkül? Hogyan törhet ki az erőszak bűvös köréből ? Hogy sikerülhet visszaszorítani a pillanatnyilag előtérbe került radikálk szikh csoportokat? Súlyos, feleletre váró kérdések. Bizonyos, hogy India további sorsa nem kis mértékben a rájuk adandó válaszoktól függ. Sz. G. Farmerek munkagépeikkel eltorlaszolták az NSZK—holland határállomást, tiltakozásul a Közös Piac mezőgazdasági árpolitikája ellen. (Telefoto — AP—MTI—KS) Tisztáldozat Jósolni sosem lehet, de sokasodnak annak jelei, hogy legalább részben igazuk lesz azoknak, akik a nagy amerikai fegyverszállítási botrányt Irangatenak keresztelték el. Az elnevezés közismerten a Nixon elnök bukásához vezető Watergate- skandalumra emlékeztet. Kezdetben jó néhányan úgy vélték, hogy a párhuzam jogtalan, hiszen a Waíergate- iigy olyan általános morális sokkot jelentett, amelyben egyszerűen lehetetlen volt az elnök maradása, és „különben is”, a két botrány nagyságrendje nem összevethető. Pontosan ezért állíthatjuk, hogy az Irangate kifejezés keresztapjainak részben lehet igazuk. Az ugyanis valóban nem tűnik valószínűnek, hogy a mostani botrány Ronald Reagan bukását jelentheti. Tekintélyének meggyengülését — ennek számos belpolitikai konzekvenciájával együtt — azonban máris regisztrálhatjuk, és ez még al- elnökének választási kilátásait is befolyásolhatja (sőt, talán az egész republikánus párt választási esélyeit is!) és ez már valami. A nagyságrend-összevetést illetően viszont a jelek szerint igenis jogos az összehasonlítás. Az Irangate ügyében ugyanis pontosan az a legfőbb — és a kormányzat számára a legfájdalmasabb probléma, ami a Watergate- ügyben volt: a tátongó „hitelességi szakadék” a legfelső vezetés szavai és tettei között. Ezért állapítható meg a két botrány között olyan hasonlóság is, hogy a dolog egyszerűen megállíthatatlan: a folyamat fájdalmasan tovább- és tovább-lö- kődik, egy beteg emberi test görcsének kérlelhetetlenségé- vel. Mind a korábbi, mind a mostani ügyben ez azt jelenti, hogy az idő múlásával a skandalum újabb és újabb, egyre jelentősebb állású kormánytisztviselőket ér el és „kaszál le”. Az első áldozat még „csak” North alezredes volt, akit két főnöke, a nemzetbiztonsági tanács két egymást követő vezetője, McFarlane és Poindexter követett, és McFarlane öngyilkosságot is megkísérelt. Ebben „a repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg” helyzetben új, rendkívül fontos fejleményről vél tudni az amerikai sajtó, méghozzá egybehangzóan: Donald Regan fehér házi stábfőnök távozásáról. A tényben mindenki egyetért, az időpontban nem, a bejelentés legkorábban az úgynevezett Tower-bizottság most már biztosan elmarasztaló beterjesztése után hangozhat el. Sokak szerint Regan az amerikai vezetés második legbefolyásosabb embere. Menesztése olyan döntés eredménye, amit a legpompásabb szellemi játékban, a sakkban tisztáldozatnak minősítenek. Arra azonban a sakkban sincs biztosíték, hogy a tisztáldozat valóban a kívánt eredménnyel jár. H. E.
