Somogyi Néplap, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-21 / 44. szám
1987. február 21., szombat _______________________Somogyi Néplap _______________________________________________________7 K ÖZELKÉPEK msmmmmmmsmt «.*-..................~—ll A műemlékvédelem géniusza Eötvös Loránd és a révészek tunk, beeveztümk a jég széléig. és ott én és Gábor bácsi Boglárlel le — közelebbről: Lelle — és ezáltal Somogy művelődéstörténetét gazdagító tényeket ásott elő a feledés homályából Horváth Aladár, a város történetét évek óta rendületlen szívóssággal kutató lokálpatrióta. A fölfedezés lényege: Schulek Frigyes, a magyar építőművészet egyik géniusza 1919. szeptember ötödikén, 78 éves 'korában Bala- tonlellén hunyt el, itt is temették, majd 1959-ben exhumálták,' s vitték földi maradványait Visegrádira, a családi sírhelyre. Nem voltak talán rejtettek e tények a hazai építészet alapos ismerői előtt, ám a köztudat bizonyára semmit sem őriz róluk. Miért is lehet fontos számunkra az Országos Mintára j ztan oda, majd a Műegyetem tanárának, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjának negyven évnyi leilei nyugo- vása ? Szigorú lutheránus család sarjaként született Schulek Frigyes Jenő Béla 1841-b^n Pesten. Felmenői között egyenes és oldalágon evangélikus lelkészek sorát találjuk, nagyapja Mátyás is lelkipásztor volt, ám apja, Ágoston kereskedni vágyott. Egyik alapítója, majd tanára volt a pesti kereskedelmi iskolának. Jeles tudósok, mérnökök is megelőzték a családban Frigyest, így hát bőven kapott muníciót otthonról a szellemi előmenetelhez. Az orsóval görög iskola 1851-ben kiadott, harminchatodik számú bizonyítványa szerint kilenc évesen Schulék Frigyest szépírásból, olvasásból, Anastasios és Genadios nyelvtanából, hellén történelemből, gyakorlati számtanból és minden más tárgyból kitűnőnek minősítették. A görögön kívül oláh és francia nyelvből is megszerezte a kellő ismereteket. Hogy miképpen került épp ebbe az iskolába, arról sajnos nincs följegyzés. A kiváló ifjú mindenütt első volt diáktársai között, míg végül zsebében egy sor bizonyítvánnyal, diplomával megkezdte építészi ténykedését Bécsben, majd Budapesten. 1869-ban itáliai tanulmányútra indult, s a következő év tavaszán Steindl Imre — a későbbi országházépítő — hívására hazatérve — több kecsegtető külföldi ajánlatot visszautasítva — végképp Magyarországon maradt azzal a céllal, hogy hazájának szentelje tehetségét. Innen azután se szeri, se száma mindannak a munkának, amelyet érdemei között említeni lehetne. De maradjunk egyetlen területnél, amelyet a leginkább magáénak tekintett, s amelyért kész volt mindenre. Ez pedig a magyarországi műemlékvédelem. A műemlékvédelem, amely a kiegyezés előtt a régi magyar értekék védelmét szorgalmazta hazafias indíttatással, a bécsi igát burkoltan vagy nyíltan támadva. A műemlékvédelem, amely a kiegyezés után szinte a tűzijáték erejével fény lett föl, s halmozott sikert sikerre. Bárhogyan is vizsgáljuk mai tudásunkkal az akkoriakat, bárhogyan is bírálják a mai fölfogásunknak meg nem felelő módszereket, tagadhatatlan, hogy az értékteremtő és értékmegőrző akarat Schulek Frigyes idejében terebélyesedett ki. Csák egyet emelek ki a kor hatalmas munkái közül. A budavári főegyház környékének rendezése a kiváló férfiú legnagyobb hírű, legnagyobb hatású műve. Talán jobban érthető így: a Mátyás templom restaurálását és a Halászbástya. építését köszönhetjük neki. Nem egészen olyan lett a Nagyboldogasszony temploma mellett fölépített bástya, amilyennek eredetileg képzelte. Erről több írása és tervrajza tanúskodik, ám alapvető elképzeléseihez hű maradihatott. Még ma sem egységes az ítélet a templom felújításáról és a bástya építéséről, ám azt senki sem vitathatja, hogy jelentős művet hagyott ránk Schulek Frigyes. Ami pedig e nagy munka közben vezérelte, arról legjobb őt idézni: „A nemzetnek, a társadalomnak, nemcsak anyagi gyarapodásra,, hanem eszményi világának kiépítésére is szüksége van ... Előképekre szorulunk a jóra, igazra és szépre való törekvésünkben már csak azért is, hogy munkásságunkat azokkal egybevethessük és annak bírálatakor magasabb rendű mértékegységekkel rendelkezzünk. .. A hagyományokhoz tartoznak a műemlékék, elődeink eszményi világának e megtestesülései.” így ír a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet közlönyének 1894 októberében megjelent számában. Maradjon itt torzó e pá- lyarajz. Az első megismeréshez elég ennyi. A további érdeklődést rengeteg könyv, írásbeli emlék szolgálhatja. Legtöbbet a Magyar Tudományos Akadémia által 1925-ben kiadott füzetből merítettem, amely az akadémia elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek sorozatában jelent meg. Ezt is, mint a többi dokumentumot Horváth Aladár gyűjtötte össze. De — gondolom — más érdeklődő számára sem hozzáférhetetlen kiadványokat lapoztam, a jelentősebb könyvtárakban bizonyára sok minden található az építész pályájáról. Most térek vissza Boglár- lellére, azaz Leltére. 8/1919 számon jegyezték be az anyakönyvbe dr. Schulek Frigyes 1919. szeptember ötödikéi halálát. Ezt tanúsítja a tavaly november 11- én kiadott A 243063-as számú halotti anyakönyvi kivonat. Vajon hol szenderedett el örökre, melyik lányánál? Schulek Margit, dr Posewitz Ti,vadamé, avagy Schulek Erika, dr. Krompe- cher Ödönné állt mellette utoljára? Mindkettőjük villája Lellén volt. Schulek Frigyes sok időt töltött a Balatonnál. Életének utolsó öt évében minden bizonnyal Balatonlel- lére vonult vissza. Nyugdíjban volt, de teljes szellemi frissességgel hagyta el műegyetemi katedráját. Ezért lehet különösen fontos számunkra Somogybán élete, halála, negyven éves nyugo- vása... Vajon hagyott-e ránk valamit? írásban, tervben, építményben? Ezt kellene még kikutatni. Mostanában sokszor olvasunk Eötvös Loránd munkásságáról. és különösen a Balaton jegén végzett méréseiről. Erről korábban a Somogyi Néplap is beszámolt. Olvastán eszembe jutott egy régi történet, amelyet a Boglár—Révfülöp közötti komphajó utolsó révésze, az akkor 85 éves Nagy Lajos mesélt el. Ügy közlöm, ahogyan kérésemre levélben megírta. „Jól, emlékszem, hogy 1903 telén Boglár és Révfülöp között volt két sátor a, Balaton jegén,, úgy közép ,tájon. Akkor a révben 'laktunk, és én, mint fiatal legény, nyáron révész voltam, télen meg ha elég erős jég volt, hát árut vagy pasasokat szállítottunk át Boglárra, vagy onnét Révfülöpre. A két sátornál két ember tartózkodott és állandóan méricskélték műszerekkel a levegőt, a jeget, a meglékelt jég alatt a vizet. Egyszer Boglárról jövet a sátraknál megkérdeztem az egyik urat, hogy nem fáznak-e, ha éjjel Jefekszenek a sátorban? Az egyik úr tréfált vissza: de nem ám! Mert atmelyőnk ikezd fázni, az kiugrik a sátorból és addig lót- f'ut a sátrak körül, míg be nem melegszik. Akkor velünk volt Vastag Gábor bácsi is, a révészgazda, aki visszafejd ült és azt mondta a tré- fáifcozónák: ,,Bolond kee sógor!” Akkor meg azok nevettek. Ott voltak egész a jég gyertyásodáSáig, hogy már a part mellett a jég is bökopott jó darabon, és víz volt a part és a jég között. Egyik nap jött hozzánk Vastag Gábor bácsi, a ré- .veszgözda, és azt mondta nekem: — Te Lajcsi! Ezek a jegesmedvék még mindig ott sátoroznak a jégen. Hát nem hiszem, hogy azok tökéletes eszűek volnának, mert ha jön egy löszéi, hát össizetöni a jeget alattuk és bél eeszi a rosseb ükét a Balatonba. Szóltam má'r Zsitinsztoi Józsiinak is, meg gyere te is, bemegyünk értük és kihozzuk őket. — És akkor hárkiszálltunk a jégre és mentünk a sátrakhoz. Ott Gábor bácsi ráköszönt a sátrak körül ténfergőkre így: „Mondják az urak, van maguknak józan felfogásúik, hogy nincs annyi eszük, ha jön egy erős főszél és összetöri alattuk a jeget, és belepusztulnának a Balatonba? Mii, akik ismerjük az időjárást, azért jöttünk ide csónak kai. hogy megmentisük az életüket, amíg nem késő. Azt tanácsolom, hogy szedjék össze a cókmóikjükat és partra visz- szüik magukat. Énre összebeszéltek a sátorbeliek, és köszönték Gábor bácsi jóakaratát, és már kezdték is boncölni a sátrakat, és rakták föl kis szánkójukra, és mi is segítettünk azt kihúzni a csónakhoz, és kivittük őket Révfülöpre a partra. Ott a Ralatongyöngye szállodába mentek, és másnap a. Greiner fuvaros vitte el őket Balatonfüredre, vagy Tihanybai. Ezt már nem tudom. Akkor erre félénk még nem volt vasút. És én, most 68 év után, az újságból olvastam azokról a jégen sáto- rozókról. Hát most azon pántátódom, nem volt-e nekünk is kapcsolatunk Eötvös Loránd tudományos munkájához révész életünk utolsó éveiben. Arra kérném, hogy bírálja el az esetünket? Eötvös volt-e, vagy más? Bocsássa meg, hogy ilyen rosszul, egye-bugyán írok, de már igen remegnek a 85 éves, vén ujjairn. Maradok igen tisztelője, Nagy Lajos.” így szól Nagy Lajios levele, aki 90 éves komában költözött el révész barátai után, de töméntelen érdekes adatot hagyott hátra az egyik őri nehéz és számunkra mégis felejthetetlen révészéletből. Megírtam neki: lehet, hogy magja Eötvös Loránd, de lehet, hogy másik két segítője, közöttük Choilnoky Jenő, a későbbi nagy Balation-kutató lehetett, de nem 1903-ban, hanem 1901-ben. Mindenesetre szép és bátor cselekedet volt, amit tettek. Odakí- vánkozik ez is az értékes, tudiomónyos adatok mellé. Suttogó csenddel indul a nap, a reggeli órák már halomba hordták a mozdulatokat. Körben falak, és a nappali zajban foszlik a gondolat. Nem fáj, és nem éget, eltűnő messzeséget rajzol homlokomra, utána nyúlni nem lehet. Éjszaka van, mikor újra feléled, az idegekbe mar. Aludni nem hagy, s szorongás tölti be a szobát. Harsányan kattog az óra, és mutatója lassan tántorog. Agyamban lángol megfoghatatlanul a nap, fellázadnak az elnyomott gondolatok. Halott madár, kitárt szárnya alatt a jégen táncoló szavak. Piros csizmában állók, egymást kézen fogók. Elesők, felkelők, elakadok, és zenében meg- nyugvók. Egymást zavaró, űző mondatok, fekete billentyűk a zongorán, a min-' dig, az örökké és a soha- 'sem. Éjszaka. A felejtés és a megértés városa ez, lelkek szobrai, fények emlékművei. A megértésé, amely már nem múlik sohasem, alázattá való rémületé, mely a megértésbe beletörődik. Mert lenyugszik és fölkel a nap, szél támad, s elül. A házak között furcsa fény viliódzik, sejtelmes árnya idegen. Megbújik, ott, a sarokban, s feltámad újLuthár Péter ra hidegen az éji órán, magához húzva nyughatatlan, lelkem. Az a fény, ott, társa lehet a még élő lélegzőnek, a nappal fölkelőnek, az a fény, egyszer, kardot rántva győztes lélekkel elővezet egy megvert, megfogyatkozott, fáradt sereget. Aludni kellene, de ott marad makacsul bennem a gondolat. A csendben bársony suttogások, s mint pi- linckázó gyerek pontos ütése után, az agy terméke fölrepül, fordul elegánsan, pontos köröket írva a légüres térbe, s akár a vásári varázskerék, csillogó jellel húz karikákat, egyre szűkülően, s ott, a csavar alján földre lapulva, fülét hátra sunyva támadásra készül Akéla. A fehér falak, az éj erőszakán lángolnak, felállva körbezárnak, rideg dobozok. Dobozok, amelyekbe szögeket vertünk, ablakuk a kinti világot láttató tükör, belenéznek, s arcom megmam a révészcsónaikba szállfordul, fejjel lefelé zuhan. Utánakapok, s mutatóujjamon a hold forog. Hallgatni kell a fény árnyékában, mély hallgatással, szótlanul. Megkötött gyávaság szorít, tolva percet perc után, s nem győzök kiáltani, hogy nem marad semmi a pillanatnyi bátorság után. Lábnyomába lépek a nyárnak, tocsogós tükrök fénylenek, virágok nyílnak és hervadnak egyazon percében a felejtésnek és a megtérésnek. Felfordítom a világot, s belezárva a szögekkel kivert dobozba, jól összerázom. S akkor kaleidoszkóp színes mozaikja hullik egybe, csillámlásuk emléket rajzol a falakra. Ha az egyszerű formákat elfogadni nem tudom, hál most, éjjel, párosítom az oda nem illőt, kéket a zölddel, s a magas hangokat váltakozva a mély hangokhoz. Fájdalmat az elvisel- hetőhöz, kérést a megkö- tözptthöz, áll fel és járj! Zákonyi Ferenc Nagy az árnyéka a fénynek, uralma végtelen. Ebben már ismerősen mozgok. A nem érző fájdalomnak órája ez, ahol nem láthatnak, és nem láthatok. Hiszem, hogy nyomot hagyok, és körömszakadtáig kapaszkodom abba az ingatag perembe, ami a tükör utáni lét hosszú útján eltűnik. Mint az iskolában tanított párhuzamos vonalak összefutó képe ott, túl az összetörhető üvegen, amelybe minden álomtalan éjen belelépve a végére érünk. Milyen nagy az ember, milyen fájó, milyen törékeny, milyen szép! S egyszer csak egy kép lesz a dobozok falán, amit mások látnak, az összefutó vonalak között kimerítve, felvillantva, szélesvásznú fekete-fehéren. Felhígul a fény árnyéka, keleten már kél a nap. Nyugszik a szív, s rendes útjára kényszerül a gondolat. Homály fedi a száraz szemgödrű tengereket, halványul a múlt idő vízszintes vonala, a meszes csigalépcső messze fölkanyarog. Vizes újságpapír lebben a feltámadó szélben, s a reggel első madara szól. Élet! Ellened nem harcolok, mert nem védekezel. Klie Ágnes A fény árnyékában Éjféli tűnődések A Halászbástya eredeti terve (balra fönt). A balatonlellei sír, 1929-ben (jobbra)
