Somogyi Néplap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-10 / 8. szám

Somogyi Néplap 1987. január 10., szombat GYERMEKEKNEK • Andris már több mint) egy hete köhö­gött. Nem akart szűn­ni a kegyetlen nátha, pedig szorgalmasan szedte a kana­las és tablettás gyógyszere­ket. Dolgom akadt az erdő­ben; magammal vittem And­rist is. A munka úgy adó­dott, hogy jobbára a feny­vesek között jártunk és en­nek eredményeként a má­sodik nap délutánján már ritkán köhintetH, a kis uno­kám. A negyedik reggel, amikor indultunk, már ő figyelmeztetett: — Papi, ha már puskát nem viszünk, legalább a fényképezőgépeket ne hagy­juk itthon. Én már nem kö­högök, fölülhetünk egy ma­gaslesre hallgatózni és néze­lődni, mert az erdőben min­dig történik valami, amit érdemes megfigyelni. Ha jól emlékszem, ezt te mondtad. — Valóban én mondtam^ ha újra megfázol, engem a nagyi... — Van jó meleg ruhám, meg pokróc is akad a ko­csiban ... Beraktuk a fotópuska mellé a teleobjektíves gépe­ket és indultunk. A vadászháznál megebé­deltünk, aztán kiballagtunk a fenyves közé, ahol friss borzcsapásokat láttunk az úton. Mással össze nem té­veszthető csapás ez. BORZLESEN — Itt van a „váltója”, ez jól látható. De vajon hon­nan jön, azt kellene meg­keresni — mondtam csak úgy magamnak, de Andris azonnal válaszolt: — A csapások onnét erre felé vezetnek, tehát ott kell a tanyájának lenni — mu­tatott a szálaserdő és a ma­gas fenyves között, a lige­tesen nőtt fiatal fenyves felé. — Az a magasles, mely a keskeny nyiladék szélén va­lamikor igen jó volt, ma már használhatatlan, mert túlnőttek rajta a fenyők ... — Nem is olyan biztos, hogy már nem jó az a les — vágott szavamba Andris. — Nem is olyan régen lát­tunk arról disznókat, meg szarvasokat is. Onnét lőttél egy szép rókát is tavaly. — Igazad van, Andriskám, nézzük meg, hátha most már nem a róka, hanem a borz lakja a magasles melletti kotorékot. Hamarosan a „szolgálaton kívüli” magaslesen ültünk, melyet bizony túlnőttek a fenyők. Csak a deszkát kel­lett átfordítani és máris a ligetesen nőtt erdeiíenyves felé néztünk. Jól látszik a homokbucka oldalában a ko­torék is, melyből ha kijön­ne valami, azonnal filmre kerülhetne, mert a távolság nem több mint tizenöli mé­ter. A szajkók csak most ve­hettek észre bennünket, vagy valami más mozgást jeleztek a hátunk mögött, aztán a mellettünk levő szá­lasban is riasztottak. Fölöt­tünk egy ölyv keringett moz­dulatlan szárnyakkal, de ha­marosan menekülnie kellett, mert két szürkevarjú táma­dást indított ellene. A borz kotorékját a jára­tok alapján várnak is szok­tuk nevezni, mert néha oly sok a labirint benne, hogy komoly' erőfeszítésbe került egynek-egynek a kiásásá, amikor még nem volt vé­dett ez a mogorva vad. Sze­rintem helytelen ragadozó­nak nevezni, bár minden­evő. Tápláléka leginkább nö­vényi, de az apróvad gyá­moltalan fiataljaiban és fá­cántojásokban károkot okoz. Eszembe jutott, egyik vizs­gámon éppen a borzot húz­tam ki, és elfelejtettem a latin nevét mondani. Két­szer is elismételtem, hogy a borz a ragadozók (Carnivo­ra) rendje, meny étfélék (Mustelidae) családjának borzalkatúak (Melinae) al- családjába tartozik. Végül is a tanársegéd a professzor úr háta mögött fölemelt egy papírlapot, melyre ez volt írva: Borz = Meles meles — Nahát, hogy nekem ez nem jutott eszembe — mond­tam kitörő örömmel a borz latin nevét. A professzor úr visszaadta az indexemet és igen határozott hangon ki­jelentette: — Még szerencse, hogy a tanársegéd úr kisegített. Ezért büntetésből holnap ki­jössz velem Asztalfőre és Ágfalváról a hátizsákomat te cipeled majd. (De nagy bün­tetés volt, hogy vadászni me­hettem.) Másnap éjjel — szép hold­fényes idő volt — lőttem egy kövér borzot (1949-ben!), melynek zsírjával évekig kentük a bakancsainkat... — Odanézz, papi, milyen havas annak az állatnak a feje, amely most jött ki a kotorékból. Csattant a fényképezőgép, a borz meg gyorsan megfor­dult és visszabújt a várába — mi meg hazajöttünk.. Tóth Ferenc Arcjáték A tizenhat arc közül kettő egyforma. Keressétek meg, melyek ezek. (A helyes választ megtaláljátok a 15. oldalon.) JÁTÉKTÁR Egy cica, két cica... ... száz cica, haj, megfog­ta az icipici egeret... így szól a kedvelt Dankó-nóta, s ha megkérdezzük az embe­reket, hogy miért szeretik a macskát, azt felelik: azért, mert hasznos állat, pusztít­ja az egereket, s amellett ragaszkodó és tiszta. Azt már kevésbé ismerjük, hogyan és mikor kötött ba­rátságot az ember a macs­kával. Az ember fogdosta össze az első macskákat Ázsia sztyeppéin, Afrika szavannáin, vagy pedig a macska szegődött az ember mellé, könnyebb életet re­mélve? Albrecht Dürer Pa­radicsomot ábrázoló képén már ott a macska az ember lábánál. A bibliai legenda szerint Noé bárkájában ege­rekre vadászott. Az egyip­tomiak történetéből pedig azt tudhatjuk meg, hogy a macska időszámításunk előtti 2500 körüli időkben már isteni szerepet kapott. Ö lett az öröm, a termé­kenység istennője, a fény őrzője. Annyi bizonyos, hogy mindenütt, ahol az ember megtelepedett, éléskamrát rendezett be, hogy a termés egy részét félretegye a szű­kösebb időkre. Éppen, ezért jó szemmel nézte maga kö­rül a macskát, amely pusz­títja a gabonát, a húst rág­csáló egereket, patkányokat. Egyiptomban, ha kimúlt egy macska, a tulajdonosa lebo- rotváltatta a szemöldökét, és az állatot a macskatemetőbe temettette el. A távoli Ja­pánban a macska olyan ér­tékes vagyontárgynak számí­tott, hogy házon kívül csak pórázon vezették. Akinek nem volt macskája, az agyagból formáltatott egyet, hogy az riassza el az egere­ket. A középkorban a keresz­ténység egyáltalán nem kedvelte a macskát. Az életöröm, a szégyentelenség szimbólumát látta benne. Azt tartották róla, hogy az ördög cimborája, a boszorkányok állandó társa, a hamisság megtestesítője. Egyáltalán nem kímélték, pedig tudván tudták róla, hogy vészes időkben derekasan irtotta a pestist terjesztő patkányo­kat. Napjainkban a kutya a kedvencünk, de mégis egy­re inkább nő a macska­imádók tábora. Nemcsak azért, mert nem ugat, nem kell sétáltatni, nem kel) adózni utána. Talán azért, mert kedves, hízelgő? Sokat vitatkoztak erről a zoológu­sok. Furcsa módon elég so­kan úgy vélték, hogy a két állat között az a különbség, hogy a kutyának gazdája van, a macskánál éppen for­dítva: ő az ember gazdája. Még Cocteau, a híres tudós és író is ezt írta macskája nyakszalagjára: „Cocteau az enyém.” Mese kicsinyeknek Pikulás Pakulár, a nagy tudós Volt egy nagy tudós, száz nyelven beszélt, s értette a madárfüttyöt, meg a béka­szót is. De élhetetlen volt az istenadta, nem állta meg sehol a helyét, míg csak a bugylibicskás király udvará­ba nem tévedt. Na, az a bugylibicskás ép­pen azt szerette volna tud­ni, hogy hol adják, s meny­nyiért a legfinomabb fok­hagymás, paprikás szalon­nát. Vallatóra fogta a nagy tudóst, s nem hagyta ötöl­ni, hatolni, mert igencsak korgott már a gyomra. Pikulás Pakulár — mert úgy hívták a nagy tudóst — törte is a nagy hírű, nagy eszű fejét, s lapozta sűrűn a mesebeli nagykönyvét, amit semmi pénzért el nem ha­gyott volna soha. Ki is okos- kodta, hogy a legfinomabb paprikás szalonnát Gézen­gúziában adják, papsajt­tallérért. Megörült, amikor megtud­ta ezt a bugylibicskás ki­rály, s szalajtotta is rögtön a kengyelfutóját Gézengú­ziába egy katona kenyérért, paprikáért, szalonnáért. A kengyelfutó leszámolt a gézengúz király bogárhátú asztalára száz kövér papsajt­tallért, s kapott érte vagy három tarisznyára való pap­rikás szalonnát. Az ,ám, de a kengyelfutónak csak egy tarisznyája volt, ráadásul nem is tudott háromig szá­molni. (Pedig egyszer már százig is tudott.) Így aztán azt sem tudta, hogy kitől kérjen, s hány tarisznyát. Szerencséjére Pikulás Paku­lár, a nagy tudós éppen ar­ra járt, s kisegítette két ta­risznyával. Jól is lakott a bugylibics­kás király paprikás szalon­nával úgy, hogy kikereke­dett a hasa, akár a kanász dudája. Igen ám, de Pikulás Pa­kulár meg elfelejtett a jó helyére visszamenni. Nem is tudta meg, hogy közben a királyi éléskamra tárnok- mesterévé tette meg a bugy­libicskás király. így aztán azóta sincs más a bukszájá­ban, mint egy fél rézpeták. Vallató Géza RÓZSA ENDRE (Nyo)­morzsák HÚZD ÁT! Örsi foglalkozásokon két csapatot választunk. Húzunk egy vonalat. A vonal mö­gött felsorakoznak a csapa­tok úgy, hogy az ellenfelek egy-egy, körülbelül egyforma erős játékosa egymással szembe kerüljön. Jó erősen megfogják egymás kezét. Sípszóra igyekszik mindenki áthúzni a másikat a saját oldalára. Ha már minden pár közt eldőlt a küzdelem, akkor megszámoljuk, hogy melyik oldalon van több já­tékos. Az a csapat győz. Gyórói gombóc Cirákon ült-üldögélt egy kis zsákon. Hej, ilyen-olyan léhonda, meddig csücsülsz itt éhomra?! Már megyek én is arákra, hadd lám: a zsákot ki rágja? Ajj-jajj, te gombóc, gyórói, látom a lisztet szóródni! Kívül-belül is nyomorzsák — maguk morzsolják a morzsák. óc-móc, takonypóc, ómódi, vérszilva gombóc, oktondi! Vörösmarty- idézet Induljatok el a bal felső sarok B betűjéből és lóug­rásban haladva olvassátok össze a betűket! Ha helyes útvonalon haladtok végig, Vörösmarty Mihály Liszt Ferenc című ódájából kaptok idézetet. Hogy szól ez az idézet? (A helyes válasz a 15. ol­dalon.) MEMÓRIABAJNOK A játékosok keresnek egy olyan irodalmi művet — le­het akár verses, akár prózai mű — melyet mindannyian olvastak és jól emlékeznek rá. Olyan személyeket, tár­gyakat, esetleg fogalmakat kell sorban, egymás után (ülésrend szerint) mondaniok a játékosoknak, melyek eb­ben a közösen kiválasztott műben szerepelnek. Ha például a János vitézt szemeltétek ki, akkor meg­SAPKATOLVAJ említhető például: gonosz mostoha, zsiványtanya, bir­kanyáj, francia király, óri­ások országa, griffmadár, tündérország stb. Az bírja legtovább szusz- szál, aki a legalaposabban ismeri az illető művet. Ö lesz a memóriabajnok. Ez­zel a játékkal a kötelező ol­vasmányokból való felelésre, dolgozatírásra is kiválóan le­het készülni. A két kijelölt (vagy kisor­solt) csapatkapitány csapatot választ. Egymástól 20—30 méterre húzzunk két egye­nest, erre állnak fel az egyes csapatok tagjai egymással szemben. A két csapat kö­zött a játéktérnek pontosan a közepére egy sapkát te­szünk le. A csapatkapitá­nyok kiválasztják az első játékosokat. Ök a játékve­zető sípjelére előre futnak, és a sapkát igyekeznek egy­más elől megszerezni. Aki­nek sikerül, annak még vissza is kell érnie csapatá­hoz, anélkül, hogy az ellen­fél játékosa megfogná. (A megérintés nem számít meg­fogásnak!) Ha a „sapkatol­vaj” vissza tudott futni meg­fogás nélkül övéihez, akkor csapatának szerzett egy fog­lyot, mégpedig az üldözőjét akivel ezentúl egy csapatban játszik. Ha a sapkával nem sikerül visszafutnia, mert közben elfogták, akkor ő lesz a másik csapat foglya, illetve tagja. A játék addig tart, amíg az egyik csapat el nem fogy. KERESD A PÁRATLANT! A játékvezető feladatlapo­kat készít, melyeken több olyan szó, személynév, mű címe stb. található, melyek egy kivételével egymással párokba állíthatók. A fel­adat: megkeresni azt aszót, amelyiknek nincs párja. Az győz, aki leghamarabb meg­találja a pár nélküli szót. Például: román stílus, fé­szek, fészkes, papucsállatka, Prokofjev, jáki templom, tinta, sárgarigó, Katona Jó­zsef, eső, Csongor és Tünde, napraforgó, Bánk bán, Péter és a farkas, felhő, toll, pocso­lya, Vörösmarty Mihály, ra­gasztó. A helyes megoldás: sárga­rigó — fészek; Katona Jó­zsef — Bánk bán; Prokof­jev — Péter és a farkas; eső — felhő; toll — tinta; ro­mán stílus — jáki templom; fészkes — napraforgó; pocso­lya — papucsállatka; Vörös­marty Mihály — Csongor és Tünde. A pár nélküli szó tehát a ragasztó. Kellékek: annyi feladat­lap, ahányan játszanak. A játékvezető dolga egysze­rűbb, ha csak papírt, ceru­zát ad a játékosoknak, s lediktálja a játék szavait. A párokat a játékosok ismere­teihez mérten állítsuk össze több témából. KOPOGTATÓS Az egyik pajtás az aszta­lon lekopogja egy jól ismert dal ritmusát, a többieknek ki kell találniok, hogy mi volt ez. Legfeljebb három­szor lehet találgatni, ha nincs találat, a játékvezető újra kopogtat. Ha ekkor sem sikerül felismerni, akkor a kopogtatót leváltják, hiszen vagy nehéz dalt választott, vagy rosszul kopogtatott. Aki eltalálta a dalt, pontot kap. s ő lesz az új kopogtató.

Next

/
Thumbnails
Contents