Somogyi Néplap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-31 / 26. szám
1987. január 31., szombat Somogyi Néplap Sóhajts, erdő! velezőn. Ő most beosztott erdész: irányító. A brigádok hallgatnak rá, mert jó lelkű srác, kiáll az emberek és saját igazáért. Munkáját túlzó körültekintéssel végzi. Mindenről meg akar győződni, hogy jól csinálta-e. A szerény fiút nem egykönnyű szóra bírni. Az „étkezdében” emígy bosz- szantják barátilag: — Jani, ha stileznél, nem kellene „bélyegpénzt” fölvenned fizetéskor. Ebből, ha tíz évig gyűjtesz, se jön ki egy Verhovina... Orsós János, túl hétévi tanulás után nem keres négyezer forintot. (Három-hat, mondja szinte alig hallhatóan). A munkásad megkeresik a nyolc-kilencezret, s még a falujukban is hozzádörrentenek télen egy-két zöldihasút. Ő azonban nem kevesli a pénzét. — Az erdészszakmát nem lehet pénzért csinálni. Azt mondják, az erdésznek az a dolga, hogy a harmatot meg a pókhálót leverje az erdőn. Ezért nem jár túl nagy kereset. Én imádom a természetet, s ha tavasszal eljönnék, bizonyítva lesz az igazam. — Ezen a pókhálós — harmatos dolgon túl azt is mondják: erdész ne várj pénzt, van görbefa elég az erdőben ... Évődésemre ő is megfelel: — Csak nem arról is mi erdészek tehetünk? Tényleg van fa itt elég. Jut ebből a munkásainknak is olcsóbban, mintha a tü- zépen vennék. Megadott mennyiségű fát évente mindenki megkap porciójaként. Azt azonban higgye el, innen egy fahusángot sem engedünk elvinni papír nélkül. Orsós János jegyez, fölmér és .ír. Közben Sopronban, a vizsgákon jár az esze. Valamikor ő is kerületvezető erdész szeretne lenni, és ehhez okvetlenül kell az iskola. Végigjárjuk a brigádokat: megnézzük a segesdieket, a berzenceieket és a belegie- ket is. Velük igencsak hajlanék a szóváltásra, hiszen az ő erdejüket vágják. Horváth János, Kondor Attila, Handel András meg az Orsósok nem igen fájdítják szívüket a fák miatt. Ez a kiszabott munka, ezért jár a fizetség, ebből él meg a család. Ahogy beszélgetésbe elegyedünk, hamar képeit kapok a falujukról is. Ami legjobban fáj, a focicsapatnak vége. Évek óta csak nyulalknak való széna terem a pályán, de gól nem. Hallom, hogy megfagyott a1 Paksicza bácsi keze, Bútor öcsi elköltözött, s a tanító sem jár már Kutasra biciklivel, órát tartani. , Én kérdezem őket, a belegdek pedig mondják. Nehéz a -kis faluban élő embernek, hiszen szinte nem maradt meg már más, mint a kocsma. Ott már nem kövez új utcát a szomszéd falu közös községi tanácsa, nem épül új bolt vagy presszó, s aki leérettségizett, annak már híre-ham- va sem marad Balegben. Az erdei faluripontomnak Horváth Jancsi vet véget. Az órájára néz és inkább csak végágpillant a többieken. Azok föláll- nak a tűztől... Hol is folytassák? Mondanám, van itt tölgyfa, amerre csak a szem ellát. Ezt az erdőt nem lehet legyőzni. A mostani favágóknak a fagyökérrel sem kell bajlódnia. Megy fától fáig, s egy gyönge hajlattal a föld felett ledönti a földre. Azt mondják, elszárad a gyökere, tíz év múlva ki lehet lábbal is rúgni gombázás közben. Hogy így van-e? Sóhajt az erdő, dől a fa, s ahogy a gazdája ígéri, ide őszre már tölgycsemete kerül. Nőni fog az, igaz nem gombamódra, de azért egyenletesen, szépen. Sóhajt az erdő, és sóhajt az ember. Mondja a rinyaszentkirályi favágó: — Ide én már ebben az életben nem jövök fát dönteni, de még az unokám se. Hogy egyszer majd 2100-ban megint bör- rögnek-e itt a fűrészek? Szeretném azt hinni, hogy igen. Ismeri a téli erdőt? Jár-e ott ahol a rongyos felhők alja belekap a fák zuhatagá- ba? Fagy torkára jut ott minden élőlény! Faluközeli remícekbe menekülnek onnan az őzek, kijönnek a havas mezőre a szarvasok, s batyujukba bátorságot töltve a nyulak is a házakhoz közelítenek. Nincs a téli erdőknek lakója! Vagy mégis van? Néhány madár azért csak megmarad. ölyvet, héját meg karvalyt lehet látni a táj fölött. Néha fáradt, délnek húzó vadludak is potyognak a fák közé, hogy erőre kapjanak a hideg havon. Aztán megesik, hogy róka derül jámboran, míg falatozza őket. Nem martaióc lelke viszi rá, hanem feszült élniakarása: élelmet keli kerítenie, különben az olvasztó tavasz mossa elő a márciusi hó alól. Ilyen az erdő: roppant sudarú fák közt, nincsen élet. Banya nem suhog söprűjén, ő csak a masekönyvék lakója, a kopasz faoszlopok közt ne keresd. Csönd a lelke a tájnak. Szépen elterveztük így — hát legyen másképp. A belegi falu alatt, a Rinya egykori árködmönén, vagy ahogy itt mondják „Csákszög elejibe”, roppant hangú viasko- dás folyik. Fatövek robbannak fagyosan, traktorok sietnek, mint zömök bogarak a szál,maszállal — ők húszméteras tölgyeket húznak. Féltucat motorosfűrész hangol és ez az állandó több szólam érthetetlenné teszi a beszédet. Van itt ember is vagy harminc. Motorizált kezük nyomán dőlnek a fák, potyognak a gallyak, csúsznak a törzsék, és darabokra esnek. M(éret, szabvány munka, pénz. Ez nékik ma az erdő. Vagy azért más is? — Godolkodjon rajta más! — dobja a hóra harcos-sárga sisakját Horváth István —. lett volna ugyan rá időm, hiszen negyedszázada pusztítom a fákat. Sirathatnám most, hogy mennyi tölgyet, csert, meg gyertyánt űztem ki én az erdőből. De hát, aki favágónak szegődik, az ne szenvelegjen, mert agyonnyomhatja harminc tonna. Arcáról ezekkel a szavakkal űzi el a feszültséget. Szusszan beszéd közben. Aki már állt harmincméteres dőlő tölgyfától alig egy méterre, az tudja, milyen játék az. — Naponta vágj ki harminc fát vagy többet egy hónapon keresztül. Ha ez megvan, mehetsz a pénztárba a nyolcezer forintért. Ott állok érte a hóban és az esőben. Nyakamba csöpög a víz, átfúj a szél, belémkap délutánra a fáradtság. Csinálom mégis, miért favágó' vagyok. Maga úgy írhatja erdészeti szakmunkás, mert iskolát is végeztem. Milyen élet ez? Annak szép, aki fiatal, annak, is aki megrögzött erdőbolondja, és jó mert nem egy bezárt üzemcsarnok olajos padlóján feszítem a lábam. Mindeniekelott azonban munka. Horváth István az egyik legbiztosabb kezű fadöratő a rmyaszemtki.rályiak közül. Brigádja ilyen néven szerepel a bérlistán: a rinyaszentkirályiak. Hiába keresnék Kossuth vagy Szabadság nevű brigádot, az nincs. Itt az erdei egyszerűség a kereszt- szülő. — Mire költi azt a tengersok pénzt? — kérdem a favágót. Hunyorog rám, komoly ember vagyok-e, ilyen kérdés után? —Any- nyira elég, hogy nincs tartozásom a rinya- szentkirályti kocsmában. Disikurálunk arról, hogy a három és fél ddka cukor meg az egy gramm tea menynyire javítja föl a favágók, meg a szállítók hangulatát, Végh István — ugyanebből a brigádból való — pártját fogja az erdőnek: Hatodik éve dolgozom a szabadban, de nekem minden tavasz újból a gyönyörűség. Amikor percre, órára és délelőttről délutánra látom miként zöldül ki az erdő. azt nekem senki nem tudja megfizetni: az az igazi csoda. Először csak nedvesedéi kezdenek a törzsek, még éppen csak a fák alatt látni a zöldet. Aztán egyre többet hallom a madaraikat csicseregni, majd egyszerre nekiindulnak a bimbók. Bár itt lenne már a tavasz ... A szentkirályi fiatalember harmincéves lesz, és „kikötött” az erdészetnél. Itt fizették meg a legjobban, és itt kellett a legkevesebbet veszekedni a főnökökkel. Előbb csak a rönköket cipelte a méterkupáiíba, majd motorfűrész-kezelői vizsgát tett. Több lett a pénze, könnyebb a munkája. Kétéves fia várja otthon, meg az asszonya, amikor a fűrészporos ruhával esténként átlépi a kiskaput. Kérdezem, igaz-e, hogy az erdészetiek „erős emberek”: akik naponta félmázsá- nyi rönköt emelgetnék, hamarább akasz- kódnak össze? — Birkózunk mi eleget a fákkal. Néha, amikor megtelik méreggel az ember, haragosabban néz, de tudja, az egész brigád elilene lenne, ha Ingujjra vetkőzne valaki ellen. Amióta itt vagyok, nem volt verekedés. Elhiszem a mázsás férfiak: ki az a bolond, aki egy odasózott pofon reményében szívesen kapna ötvenet... Azt mondják a favágók, hogy ötvöskó- nyi alatt még másfélméteres hó is volt. Két hétig ők se jöttek a környékére az erdőnek, de most aztán újult erővel vágják a fát. A nagyatádi erdészet 13 300 hektáron gondozza az erdőt, és évente 114 ezer köbméter fát vág tói. Kétharmada az országé és a külföldieké lesz, egyharmadát pedig itt dolgozzák föl és értékesítik. Most éppen 110 éves tölgyest vágnak. Az évjárat ugyan egy hajszálnyit fiatal még, de a kereslet kitűnő a tölgyre. Csettint az osztrák átvevő is a sokszor ötveneentis tölgyrönkök láttán. A java természetesen export, a sat- nyábbja, de rossz szó ez, ilyen nincs is tölgyben — itthon kerül fűrész alá. Bútor és parketta, lambéria és speciális építőanyag, talpfa és lakásdísz lesz a Csákszögi erdő tölgyéből. Mire ezekét megtudom Kása Józseftől, a munka irányítójától, aki tiszte szerint kerülevezető erdész — már óránk alapján ide kellene hallatszania a belegi harangszónak. Hallani nem halljuk, de a gyomrunk jelez. A munkások rönköt hasítanak, az öröklángra dobják, így hívják a tüzet, és van, aki még szalonnát is süt. A legtöbbjük azonban az otthonit tekeri elő a konyharuhából. A favágó munka kemény és fárasztó, ehhez enni is kell. A disznóölési kolbászok, svártlik, lesütött húsok sorakoznak az asztalon. A|kii még asszony nélkül él, de a családi háza kapuját már átlépte, az konzervre szorul. Ebből egy jókora nagyságút mindennap kapnák a munkásak. Ebéd közben a talpaskocsiban melegedve Orsós Jánost ugratják a szentkirályiak. A rinyabesenyői cigányfiú példa lehetne a cigányság körében. Az általános iskola után a középrigóci fakitermelő szakmunkásképzőben is bizonyított: jó eredménynél nem adta alább. Amint itt végzett, jelentkezett Sopronba az erdészeti szakközépiskolába. Most negyedikes, de már természetesen leí* SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK ..... : ........... ' .... .......... v .......... Békés József
