Somogyi Néplap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-31 / 26. szám
Somogyi Néplap 1987. január 31., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS-1!1ÉKÍM isiH i»3* SwSss-11111111111 Vonulj albérletbe, művészet? r r TÁVOL-KELETI KALLIGRAFIA Tavaly Iparművészeti Múzeumunk Európa-szerte híres szőnyeggyűjteményének egy része vendégeskedett Prágában. Most a Prágai Nemzeti Múzeum ' szerepel nálunk értékes keleti gyűjteményének a kínai piktúrát jelentős alkotásaikkal képviselő kollekciójával. Hetven papírra vagy selyemre festett kép függ az Iparművészeti Múzeum második emeleti termeiben a Távol-keleti kalligráfia és festészet című vendégkiállításon. A prágai gyűjtemény — amely február 15-ig látható Budapesten — számos régi, köztük igen értékes 13—14. századi műveket és még régebbi másolatokat tartalmaz. (És itt meg kell jegyezni, hogy Távol-Keleten más az eredetiség kritériuma, mint például Európában. A korabeli vagy évszázadokkal későbbi másolatok ugyanolyan értéknek számítanak, mint az eredeti.) Szerepel néhány igen korai tekercs is a kiállításon, megbámult, sok viszontagságot megélt képek. Például a Suo Shi-nek (1036—1101) tulajdonított két lírai tusfestmény. A Mjing korszakot (1368—1644) nagyszerűen képviseli Lu Zhi festő 12 lapból álló albuma. A 18. század individualista alkotóinak sajátos, szabad légkört árasztó képei a modem, 19. századtól virágzó sanghaji iskola mestereinek modern színes festményei már közelebb állnak az európai ízléshez. A távol-keleti festészet anyagában. technikájában, de még témáiban is lényegesen különbözik az európai festészettől. A képeket papírna, vagy selyemre festették, tussal és temperatechnikához hasonló színekkel, és mindig ecsettel (még a falfestmények is így készülteik). Kompozíciójuk elvont, a témára szűkített, a kép lineáris (hiányzik a perspektíva), síkszerű és dekoratív. Gyakran választják tárgyul a természetet, amely a keleti emberek életében oly fontos. Madarak, állatok, virágzó ágak népesítik be a teret. Hegyek, völgyek, kertek, apró házak vannak a tájképeken. De gyakran megjelenik a természettel harmóniában élő ember is, karakteres, jellegzetes vonásokkal. A kínai írásjegyek ecsettel, művészi fokon művelt formáját kalligráfiának nevezi a műtörténet. A kínai festészet eredete és az eszközök használata révén szoros kapcsolatban állt az írással. így a szellemes, eredeti ecsetvezetésű kézírás is esztétikai értékké vált. Majd a kalligráfia, mint absztrakt művészet — amely az ecsetvonás esztétikumát hangsúlyozza — ugyancsak népszerűvé vált. (A modern festészet egyik ága is kalligrafikus iskolának nevezi magát, amely nem mentes távol-keleti, elsősorban japán hatástól: E kiállításon is látható néhány szép alkalmazott írás, és szabad kalligráfia is. Van köztük egy 16. századi kalligráfia. és egy nagyon régi, a bor dicséretét hirdető írás másolata, és egy modern japán mű. Kádár Márta Túlontúl ismeretesek gazdasági nehézségeink, semhogy illúziókat táplálhatnánk a művészet társadalmunkban betöltött jelenlegi szerepét illetően. Fegyverek között hallgatnak a múzsák — vélték a rómaiak. Nálunk — szerencsére — nincs szó ilyesmiről, ám a művészet — mégoly jogos — igényei kétségkívül hátrább szorultak, s ha nem hallgatnak is az istenasszonyok, de „takarékon üzemelnek”. A kultúrára költhető pénz oroszlánrészét az oktatás ügyének juttatja a kormányzat —tehát a művészet „hátlányos helyzetét” még ez az arány- módosítás is hangsúlyozza. Ám éppen ez az a pozíció, mely — egy távlatos elgondolás jegyében — a művészet jövőbeli fokozottabb támogatását szavatolhatja. Egybecsengett ezzel kapcsolatban a Magyar Zeneművészek Szövetségének legutóbbi közgyűlésén Vass Lajos és Köpeczi Béla fölszólalása. A népszerű karnagy a társadalom művészeti nevelésétől várja a majdani fordulatot. Kulturált, művészet- kedvelő emberek fölnövekvő milliói tehetik rendbe a gazdaságot is. A művelődési miniszter az alsó fokú zeneoktatásban részt vevő száztízezer fiatalban reméli az új kölzönségiet, mely nélkül valódi művészet, alkotó folyamat elképzelhetetlen. Érzékeli tehát a művészet- politika is az ország súlyos gazdaságii helyzetéből adódó „kihívásokat”. Érzékeli, mégpedig kritikusan és önkritikusan. Nem tagadva önnön elbizonytalanodását, útkeresését, igényelve eközben a művészeti terület szakmai testületéinek — a művészeti szövetségeiknek — a segítsék gét. Mit támogassunk, tűrjünk vagy tiltsunk? összhangzik -ezzel egyik-másik művészeti szövetség — például a táncművészeké — belső, elégedetlensége: fölöttébb viszonylagossá vált az értékrend magában a táncművészetben, s a tömegközlekedés fórumain emiatt aztán már torzult, nem valóságos értékrendek jelentkeznek. Szabadság és felelősség arányproblémáival küszködnek írók, fotóművészek, hiszen az irodalmi szociográfia, a iszooiofotó olyasmit tükröz, amit a politika más területéi, például a tudomány híradásaiból is megismerhet, egybevethet a maga tapasztalataival. Melyik a hitelesebb? Mindenesetre bizonyos, hogy a művészet érzékletessége, tömeghatása, Oly kori friss reagálókészsége előnyként mutatkozik a tudomány „rovására” — pedig ez a versenyhelyzet puszta kényszerűség, mindkét tülk- rözési forma önálló és nélkülözhetetlen a maga nemében. Filmeseink is attól tartanak, hogy ha az anyagi nehézségék folytán kevesebb mű születik, a nemzet öntudatai, önismerete szenved károsodást, hiszen a mozivásznon az ország, a nép saját magával szembesülhet. Csakhogy mintha filmművészeink az irányú törekvései is lanyhultak volna. Ok és következmény szüntelen helycseréjének vagyunk tanúi: „ördögi kör” alakult ki. Van-e megoldás? A művé- szetpoliti'ka a fomegműfajak, a szórakoztatás helyzetének javítására voksol. Józanul és reálisan. Ám persze látni kell: mindeközben nem lenne célszerű leszűkíteni a szórakoztatásnak azt az egészségesen szélesre vont hatósugarát, mely a „nagy művészet” illetékességét e tekintetben is számon tartja; adott esetben Thomas Mann és R/ejitő ' Jenő, Beethoven és Victor Máité egyenlő eséllyel szórákoztatja közönségét. Nem ritkán ugyanaz az ember höl az egyikhez, hői a másikhoz folyamodik, 'ha szórakozni akar, aszerint, hogy milyen természetű feszültségeket akar önmagáiban föloldani. S nyilvánvaló a kísérletezés, a fiatal művészek bebocsátása ezután is indokolt kell, hogy legyen Ott is, ahol ez kevésbé megoldott, például a színházművészetben. A további út világos: az állami mecénás mellett az egész társadalmat kell illetékessé tenni a művészet támogatásában. Korszerűsítve a művészet intézmény- rendszerét, csökkentve a hivatali kötöttségeket, javítva — megteremtve — a szakmailag kielégítő tanácsi ellenőrzés feltételeit. Mind több helyütt esik szó „vertikum” iránti igényről1: fogjanak össze az adott művészeti ággal kapcsolatos intézmények, vállalatok, összegezzék a szétforgácsolódó anyagi lehetőségöket. Valós veszély a jelen körülmények között az úgynevezett kommercializálódás. Nagy anyagi sikerekről hallunk, elszaporodtak a vállalkozások a művészetben is. Gsalkhogy a megdrágult könyv, színházjegy koránt sem mindig e művészi élmény minőségnövekedését fejezi ki. Kontárok, dilettánsak „beszabadullását” panaszolják színház-, tánc-, képző és iparművészek, írók. Nem a szakmailag legkiválóbbak keresnek legtöbbet, s ilyen módon az indokolatlan, egyoldalú pártfogásolás, a sztárkultusz — például a köztéri szobrászatban — valóban megengedhetetlen. Mindezekről szó esett a művészeti szövetségeknek a közelmúltban lezajlott közgyűlésein. Demokratikus művészek közreműködésével. Számot adtak országos hangnemben, a legkiválóbb eredményekről is: hiszen a színházak rekonstrukciója, új alkotóműhelyek birtokbavétele is hozzátartozik az összképhez. Közönség és művészet .találkozása — állapították meg — ma leleményesebb erőfeszítésekét tükröz. Egyenrangúvá lett a többi ággal a fotóművészet, melynek oly nagy a tömegbázisa. Színházaink, kórusaink külföldön is elismerést szereznék, még filmjeink is, ha nincs is jelenleg a korábbihoz fogható sikersorozat a fesztiválokon. József- Attilát idézték a filmesek, Adyt az írók, Bartókot a zeneművészek: igazodásképp, bírálat és önkritika igényével. Nem, a művészet a nehéz időikben sem húzód- haitiik albérletbe. Emberségünk teljessége rajta is múlik. Kőháti Zsolt KORAI HÁZASSÁG • Behívattak az iskolába. — Megint mit csináltál? — kérdeztem fiamat. — Ne gondolj semmi különösre. Csak megnősültem. — Tessék?! — Megnősültem. — Hogyhogy megnősültél? — valami megpattant bennem, de sikerült egy pillanat alatt lehiggadnom. — Kit vettél el? — Tánya Murzinát, az osztálytársnőmet — felelt a fiam, és mintha mi sem történt volna, a kopott tankönyvét az iskolatáskájába dugta. — Állj meg, Jurik, állj eg, itt valamit nem értek, légy szíves magyarázd meg, tűit jelent ez az egész? — Mit kell itt magyarázni? Egyedül nehéz, tehát megnősültem. — Mi az, hogy egyedül nehéz? Miféle nehézségekről fecsegsz? — A szokásos nehézségekről. Tudod, milyen nehéz : :ost tanulni? Ez nem olyan, a int amikor ti tanultatok a .imával. Nektek az egész fizika az Ohm-törvénynél befejeződött. És tudod, hogy utána még mennyi fölfedezést tettek? — N-n-nem tudom. — Na látod. Te nem tudod, de nekem tudnom kell! A relativitás egyik elmélete szerint mire végzel az iskolával, a tudásod már csak az egynegyedét éri. — De Jurik, mégiscsak... — szóltam a lehető leglá- gyabb hangon —, hogy jön a tanuláshoz ez az egész ... a te... hát hogy is mondjam? ... — Még ha csak a tanulás lenne — legyintett a fiam —, azt még egyedül is lehetne viselni. De az úttörőolimpiára el kell menni? El kell! Az önképzőbe kell járni? Kell! Múzeumba kell? Kell! Fémet gyűjteni kell? Kell! Papírt gyűjteni kell? Kell! Hát végezd el ezt mind egyedül. Amikor a fakultatív tárgyakat is kiötlötték, mi Tányával egészen becsavarodtunk. 0 ritmikus tornára fut, én meg megpróbálom ezalatt a számtanleckét megcsinálni. Hogyan lehetne ezt mind egyedül? — No, , azt értem, hogy segíteni kell egymásnak. De nem elég az, ha csak barátok vagytok? Feltétlenül szükség van erre a ... — Ne-e-em! A barátság szóba sem jöhet. Ismerjük mi az ilyen barátságokat! Először barátság, azután mindenféle szerelem, cédulácskák, és végül semmire sem marad idő. Itt mindennek olyan komolynak kell lennie, mint nálatok a mamával, hogy mindenkinek meglegyen a maga feladata. — No-no... — dünnyög- tem, keresve a szavakat. — Tehát érdekházasságot kötöttél? Ha jól értettem? — Miféle érdekházasság. Szanyka Puzirjov, az tényleg érdekházasságot kötött. Tudod, mik az ő Nyinkájá- nak a szülei? A papácska — kémiaprofesszor, a mamács- ka — általános tanulmányi felügyelő. Tudod hogy segítenek nekik? És ha látnád, az a Nyinka milyen szeplős — a fiam kissé elgondolkozott —, igaz, Tánykával nekem is szerencsém van. Nekem épp megfelel. A múll negyedévben, amíg én az integrálszámításokat végeztem, helyettem ő ment el a kerületi versenyre, tudod, oda, ahol a gránátokat kellett hajigálni. Tányka nagyon derék lány! Én már teljesen megzavarodtam, azt sem tudtam, hogy mit mondjak, mit kérdezzek. — És mégis, hogy gondoljátok a továbbiakban? — szóltam automatikusan. — Természetesen befejezzük az iskolát. Aztán a gyereket is a lábára kell állítani. — Milyen gyereket, Jurik? Most miről... — a nyelvem odaragadt a szájpadlásomhoz. — Vovkáról, a harmadik B-ből. Tánykával magunkhoz vettünk egy kisdobost. — Aha... De mi szükségetek van erre a Vovkára? — De furcsa vagy papa! Hogyhogy mi szükségünk van rá? Azt hiszed, olyan könnyű ezzel a gyerekkel? De Tánykával úgy döntöttünk, hogy patronáljuk. Meg meg is kéne házasítani. De hát hogyan, az ő korában? ... No jól van papa' — nézett az órájára a fiam —, mennem kell. (Még el kell juttatnom az orosz leckét Tánykának, egész este helyettem énekelt az énekkarban. Gyorsan a táskába haji- gálta a könyveit, és elrohant. — Csak egyet nem értek — fordult vissza az ajtóból —, miért nősülnek meg a felnőttek? Nektek nincs órátok, nincs iskolán kívüli tevékenységetek, még csak hulladékot sem gyűjtőtök ... Mintha csak futkosnátok a hokikorongot kergetve. Fordította: Migray Ernőd 1
