Somogyi Néplap, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-31 / 307. szám
1986. december 31., szerda Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK í' s JÓ MUNKÁNAK LÁTSZOTT Hörögve tépi a kutya a láncát, dühe nem csillapul. Hangosan szólongaitjuk hát, tisztes távolságból a gazdát, remélve, jelenléte megfékezi a kuvasz haragját. Az inémi halászházhoz sáros út vezet, kontyolt szénaboglya az udvaron, a veranda padján gumicsizma, vétőháló és egy viharikabát. Ha nem tudnánk Kocsis Józsefről, hogy halászmester, a készségek akkor is bizonyítanák foglalkozását. Kiabálásunkra testes ember nyitja az ajtót, kézfogása erős. Hatalmas marka kérges, mozdulatai céltudatosak, határozottak. Huszonnyolc éve él itt, a halászházban. Ügy mondja, ez tálán már a világ vége. Igaz is, még tanya sincs a közelben. Kocsis József számára azonban ez nem okoz gondot. Kiskondapusztán lakott gyerekkorában a szüleivel és négy testvérével. A háború után a volt gazdasági cselédek földhöz jutottak, de az élet nem sokkal lett köny- nyebb. Mesterség után _kel- lett nézni, megélhetést adó szakmát tanulni. A halastavaknál akkor Csősz Dezső volt a főhalászmester, csalogatta az ifjú Kocsis Józsefet, csapjon fel nalász- nak. — Jó munkának látszott, hát belevágtam — mondja Kocsis József. — Tizenhat évesen lettem tanuló, beiskoláztak előbb Velencére, majd Vdsegrádra. Kunszentmártoniban Fekete István tanítványa voltam, kitűnő eredménnyel végeztem az iskolát. Az a két év életem legkellemesebb időszaka volt. Büszke vagyok rá, hogy Fekete István tanított. Nem vofl.lt könnyű ember, a nyegle viselkedést nem tűrhette. Gyerekesen tudott örülni, ha valaki a tanulók közül ismerte Göl'lét, szinte ellágyult az arca, ha erről beszélt. Sokszor kísértem a Holt-Körösre vadászni, akkor láttam először embert vidráival halászni. Puskát is ő adoltt először a kezembe, s nem bánta, hogy akkor még nagyban rabsiokodtam. Jólesőek ezek az emlékek, Kocsis József arcán meglágyulnak a vonások. A konyhában ülünk, a vaskályhán víz forr, a házban — látszik — hiányzik az asszonykéz. A feleség Dombóváron lakik, a főhalászmester számára azonban szentségtörésnek hangzik a városi élet. Már azon gondolkozik, mii lesz, ha eljönnek a nyugdíjasévek, hol kéne valami kis tanyát venni, ahol szabadon jár a szél, s szabad marad az ember is. Hajnalban kel Kocsis József, színtelen reggelen indul dolgozni, és sötét estén tér haza. Háromszázötven hektárnyi tórendszer tartozik irányítása alá. Unatkozni nincs ideje. Ha a napi föladatokkal végzett, a házkörüli munkához kezd. Szarvasmarhákat, sertéseket tart, van hát dolog elég. Szenvedélye a vadászat, megesik, azonban, hogy csak ül puskával az ölében a tavak mellett, ahol kormorá- nok, kócsagok lármáznak. A természet számára az erő, amelyből kiegyensúlyozottságát, magabiztosságát nyerte, s őrzi mindenáron. — Kemény fejűnek ismernek — mondja —, pedig amúgy nagyszívű ember vagyok. Nem szeretem a lógást, a hazugságot; megérzem, ha valakinek a szerep- játszás az élete. A nagyapámra formáztam, aki csóró gyerek létére a legjobb állattenyésztő lett a hercegi gazdaságban. Súlya volt a szavának. Én is elhatároz- tom: bebizonyítom, hogy a nincstelen parasztgyerek is képes előrejutni, tanulni. Ki- ismerést nem váriam érte sosem, ha adták, hát megmelegedett a szívem. Van énnekem munka érdemrendem is, meg sok más kitüntetésem, a gyerekeimnek nem kell szégyellni az apjukat. Igaz, itt élek a pusztán, de az emberektől nem szakadtam el. Tanácstag vagyok Göllében, sok barátom van. Lehet, akad ellenségem is, de nemigen tudok róla. Nekem soha, semmi sem jutott ingyen, mindenért keményen megdolgoztam. Elégedett vagyok, és sokszor úgy érzem: már-már boldog is. Klie Ágnes Csumafonás, tollfosztás — beszélgetéssel Olvasom a hírt: a bala- tanszabadi művelődési kör szabó-varró (tanfolyamot indított kezdőknek. Decemberben és januárban csumafonás, szövés és tollfosztás szerepel a programban. Az ilyen alkalmak — emlékszem még rá — a téli estéken arra is jók voltak, hogy az egybegyűltek alaposan kibeszélgessék magukat. A gyerek ilyenkor sokáig ébren maradt, hallgatta az öregeket. Nekem szerencsém volt: élt a családunkban — idős korában került hozzánk távoli rokonként — egy meglehetősen különc ember, aki vénségére is agglegény maradt, s vagy egy évtizedet a fővárosban töltött. A falusi gyereknek a tőle hallottak kincset értek! Elmondta például a Kneipp malátakávé és a Franck kávépótló reklámversikéjét, ón bemogoltaim és azzal büszkélkedtem, hogy másmilyen újévi köszöntőt mondhattam, mint iskolatársaim. Valahogy így: Adjon isten búzát, jó bort, friss erőt és egészséget, derűben és boldogságban töltsük el az egész évet: ahol jól főzik a kávét, _ott fakad csak igaz jódét, ízesítse a kávénkat zamatos Franck ká- vépótüék... Hát így. És azt is tudtam, hogy akkoriban — fél évszázada — az eredeti Malackai Friedrich-féle Kárpáti egészségi labdacs — mely minden gyógyszertárban hozzáférhető volt — viselte a legjobb hashajtó megtisztelő rangját... Valódi, évekig elálló Schmoll paszta, egy liter petróleummal 27 órán át világító Maxiim gázlámpa ... Minderről Tóni bácsitól — teljes nevén Maurer Antaltól — hallottam. Magam sem a labdacsot, sem pedig a Maxiim petróleumos gázlámpát nem láttam. Csak a Schmoll pasztát, amivel vasárnaponként a cipőmet fényesítettem. Viszont mindent elhittem, és ámultam-bámultam, hogy a Pestet megjárt ember mi mindenről tud! Tőle hallottam egyebek között arról, hogy meghalt az utolsó magyar kengyelfutó, bizonyos Pozsár János, Cegléd határában. Nem volt igazi kengyelfutó, amilyen a mesében a király postásaként szaladgált, de a falusi vásárokon rendre megjelent, s többször is körülfutotta a település határát. Aztán begyűjtötte az adományokat. Ez a kengyelfutó ilymódon vehetett a „keresményéből” öt hold földet, amit azonban már sohasem tudott körül- fútni, mert addigra ágynak esett a sok rohangálástól, és „el-kengyelfutott” az élők sarából. Ilyesmikkel traktál t az agg öregúr a téli estéken, amikor a család és a rokonság tollfosztás céljából ösz- szegyűlt. Okos ember volt, ámbár az öregjeim nem sókra tartották, mivel a földműveléshez jóformán semmit sem éntett. még a lovak hajtását se bízták rá, nemhogy a szántás-vetésnél számoltak volna vele. Bezzeg a lóversenyt nem hagyta ki egyszer sem, jegyezték meg a nagyszüleim, félreérthetetlen célzást téve arra, hogy az öltönyön kívül, ami rajta volt, semmit sem hozott magával fővárosi éveit hátrahagyva. Nincs már Schmoll paszta, Kneipp kávé, Kárpáti labdacs, Emergé kerókpárgu- mi — viszont tudom, hogy volt. Dehogyis hiányoznak ezek a dolgok mai életünkből, vannak jobbak, hozzáférhetőbbek, hasznosabbak, igazán nekünk valók. De hát baj-e, ha emlékeztetünk régmúlt idők tárgyaira, amelyek úgy hozzátartoztak az akkori emberhez, mlint most a televízió, a mosógép, az autó a maihoz. A bálatanszabadá művelődési körben szabnak, varrnak, szőnek, tollat fosztanak és csumát kötnek ezen a télen a fiatalok és az idősek. Közben, hogy szaporábban múlassák az időt, dalolnak, napi híreket cserélnek, és mesélnek. Minit régen. Hernesz Ferenc A serfőzőmester Egy igazi serfőzőmesternek németül kell beszélnie, bajor táj- szólással, százkilencven centinél alacsonyabb nem lehet, legalább százharminc kilót kell nyomnia és úgy illendő vedelnie a sert, hogy meg se kottyanjon neki tízhúsz meszellyel. Természetesen mindig mosolyognia kell, merthogy alapvetően jóságos és kiegyensúlyozott ember a serfőzőmesfer, de a berúgott és renitenskedő vendégből egyszerre hármat tudjon falhoz kenni, ha úgy hozza a szükség. Kaczeus Márton, a béla- telepi Berek söröző serfőzőmestere a fenti követelményeknek egyáltal nem felel meg, csupán a jó kedélyből mutatkozik rajta egy kevés. Amúgy középmagas normális súlyú ember, nem vedeli a főztjét. A vendégek falhoz kenésétől pedig eltekint. Hiába, változnak íz idők, miképpen a ser is. De erről „hallgassuk” őt magát: — Ánnyiból hasonlatos ez a serfőzde a régiekre, hogy vegyszert nem használunk benne, mai kifejezéssel szólva: bio-sört készítünk. De egy kétszáz évvel ezelőttről idecsöppent mester igencsak elcsodálkozna, ha látná. A sert meg valószínűleg fitymálná, rossznak tartaná, tán még ki is köpné. A látvány miatti csodálkozása könnyen érthető volna, hiszen a modern technika a serfőzdéket sem kerülte ki. De azt talán kevesebben értenék, hogy miiért nem szeretné a múltbéli mester a mi sörünket. — Kérem, fejtse meg e titkot, hiszen úgy gondolom, hogy régen kiváló sört főzték, ha nem is mindenütt, de Bajorországban bizonyára. És hát ez egy bajor típusú serfőzde itt a Balatonnál. — Bizonyos, hogy régen is nagyon jó söröket ittak azokon a helyéken a vendégek, ahol a mester adott magára. De mégis más volt az a jó sör, mint a mai. Pasztőrözésről szó sem volt... A mainál bizonyára kevésbé áttetsző, sűrűbb, sö- tétehb, vadabb ízű ital volt régen az, amit jó sörnek tartattak. Változott az ízlés, változott a technológia. Ma az igen világos, majdnem víziszta, enyhébb ízű sörre mondják, hogy jó. Persze vannak, akik a barna sört kedvelik, de sokkal kevesebben, mint a világos sörök barátai. — És ön? — Én is a világost szeretem. Ha kellően, de nem bántón kesernyés, ha nem élesztőszagú és -ízű, ha megfelelően hűvös. Igyekszünk jót készíteni. Azt hiszem sikerül is. Ha a muslincákat hívnánk tanúnak, akkor bizonyára igazolnák a serfőző- mester szavait, mert be-be- tévednek és csalhatatlan biztonsággal veszik célba a lelőhelyeket. De ezek az állatkák azt is elmondanák: a mester sört főzni ugyan tud, de amúgy rendkívül ellenszenves, vérengző vadember ... — Irtjuk a repülő vendégeket minden erőnkkel, mert a muslinca a nem kívánatos erjedés megtestesítője. A munka legfőbb alapja a patikatisztaság. S ezzel az egy szem „szárnyas” is agyoncsapatott. Viszont csúf vége egy kérdésre ingerelt: — Milyen a sörecet? Mert a borecetet ismerem. De ... Kaczeus Márton arca elkomorult. Kimérten, tapintatosan, de mégis keményen vágott a szavamba: — Most az egyszer, pedig még öregapámnak sem szólított, megbocsátok. De tanácsolom a következő száz évre, ha eztán — bárhol a világon — serfőzdében jár: azt a szót, hogy ecet, ki ne ejtse a száján! Ebben maradtunk. — S azt, hogy bor? — Azt kimondhatja. — Jó. ön a sört vagy a bort szereti jobban? Mondjuk, ha sz'omjas, és odajte- szek a keze ügyébe egy pohár sört meg egy pohár bort, ákkor... — ... akkor a borért fogak nyúlni. Nem fog fölcuk- kolni. Szeretem a jó sört, de a jó bort méginkább. És ezért nem taiitom magam árulónak. Viszont a borral ugyanúgy vagyok, mint a sörrel.. Az első pohárral megiszom, az jól esik, de a másodikat már otthagyom. Még valami emlékezteti az embert a serfőző-ideálra. A nyugalom. Pedig nem volt mindig így. — ön a nagykanizsai sörgyár főmérnöki székét cserélte el ezért a mini serfőzdéi főnökségért. Miért tette? Nem ízlett a Balatoni világos? — Az utóbbiról vagy jót vagy semmit. Az előbbiről: egy akkora gyárban rengeteg az összeütközés. Nem akartam infarktust kapni. Itt a magam ura vagyok, rajtam áll minden. Ez nekem is jó, a családomnak is. Nem érdekel a presztízs- veszteség. Főmérnök úr vagy elntárs voltam — ki hogyan szólított —, most egyszerűen meslter. Ezzel tökéletesen elégedett vagyok. Kimért a mester egy pohárral a jóféle serből — még a szűrés előttiből —, hogy vadabbul érezzem a komlóízt, mint másutt. Ez jó volt. Mert régivágású vagyok, s nem a könnyed aromákat kedvelem, hanem a nehéz, férfias ízeket. Bizony szívesen innék a kétszáz évvel ezelőtti mesterek ódivatú seréből. Nem mintha ez a mai rossz volna ... Apropó: kimaradt a lényeg. Tehát: a malátát árpából készítik csíráztatás segedelmével, ennek őrleménye vízzel keverve adja a cefrét, amely a komlóforra- lóban egyesül a nevezett növénnyel. A serfőzésben egyedül ez a folyamat főzés valójában, a többi hidegen történik. A forralóból kikerülő édes-keserű sörlé élesztővel elegyedik az erjesztőedényekben, s vallóban életre kel. Aztán a másik erjesztései szakaszban nyomás alatt végképp sörré válik, majd szűrőbe kerül, és szűrve mér csapra is verhető... Eltart az egész folyamat néhány hétig. S tulajdonképpen a sör kitalálása óta változatlanul. Hogy a ser mégis más, az már egyéb apró mesterkedésektől van. De a legfontosabb titkokat egyik serfőző sem köti az orrunkra. Igyunk. Mértékkel. S ha ízűik, akkor ne kérdezősködjünk, hogy mitől olyan, amilyen. Luthár Péter
