Somogyi Néplap, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

1986. december 24., szerda Somogyi Néplap SOMOGYI TAJAK, EMBEREK Erős az, aki a gyengével is törődik Köd terpeszkedik, a fák kopasz ágai ned­ves-feketén csillognak. Testetlen és sűrű ez a köd, elfed múltat és jelent, látványától elképzelhetetlen a jövő. Titok benne az idő. Dérosípte a fű a bokrok szakadt szoknyá­ja alatt, vízcsepp tétovázik a fenyőág tűin, gyenge fagy erősíti. A verebek közvetlenül a föld felett villantják fázós táncukat. Egy­szerre mozdulnak, irányváltoztatásuk len­dületes hurok, mozgásuk látszólag logikát­lan. . A park: őspark. Somogyvár büszkesége. Űtjain most gyorsan kopognak a léptek, a fel-feltámadó szél hidegen férkőzik be a kabát alá. A hosszan nyújtózó, sárga falu épület valaha kastély volt, ma a gyógype­dagógiai intézet. Földszinti tárt ablakaiból meleg köd csapódik harcra készen a föld­ről terjeszkedő hideg pára ellen, szinte lát­ni az ellenszegülést, a molekulák háborúját. A homlokzaton üres-fehéren ásít a címer­hely, a főibejárat előtti tér rendezett formát mutat. Oszloplábakon áll az emeleti terasz, vaskorlátján hosszú osőrű madár tollászko­dik kényes-finoman. Az udvaron gyerekek, sétához sorakoznak. Mosolyuk hasogatott fa, hangjuk fel-fel­csattan, s szertehullik, harsányságuk tétova. Az emelkedőről fiú fut, kiáltásában idegen- ség. Az ötven iholdnyi őspark védőén veszi kö­rül az épületet, ahol ma háromszáz gyerek él. Személyiségük kisebb-nagyobb mérték­ben károsodott, fogyatékosságuk szerint — középsúlyos, illetve enyhe értelmi károso­dás — tanítják őket az intézetben. Az ok­tató-nevelő munka és a környezet szerve­sen illeszkedik egymáshoz. A kastély folyo­sói, a faburkolatos léposőház, az Internátus és a park azonban — hiába nyitott a nagy­kapu — bizonyos zártságot jelent. Az igazgatói irodában még a századelőről í, származnak a faliszekrények. Polcaikon, az 3 üveg mögött kényelmes rendben sorakoznak a könyvek. Gyurina Géza két éve tölti be , az igazgatói tisztét, s harminc éve dolgozik az intézetben. Nyílt mosolyú és határozott ember, sötétkék szemében árnyak és fények váltakoznak, ös-somogyvárinak számít, szü­lei is a faluban születték. Gyerekkorában meghatározó élmény volt számára is a te­lepülés szélén terpeszkedő kastély. Emlék­szik még Ilona Máriára, az utolsó tulajdo- . nosra, a szobalányok seregére, akik a száz- v valahány szobás épületben csendesen és 4 méltósággal suhantak tova; a parádés lo- . w vakra és a kocsisokra. A falusi gyerekek a vaskapu mögül lestek az udvarra, s néha, 0 ha a méltóságos grófnő megengedte, fel- . ügyelet mellett rövid sétát tehették a parfc- 3» ban. Az épület azonban mindig zárva ma­, radt a kíváncsi szemek előtt. A faluban la- E kó cselédek szóbeszédéből tudtak csak ar- , ról, hogy az első emeleti billiárd szobában 1 kristálycsillárok szórják a fényt, és kardók díszítik a falakat; hogy a kitárt szárnyas S ajtók dúsan aranyozott bútorokat láttatnák Ji — másoknak. Egy barátkozó belső cseléd f mondta talán, vagy éppen a parádés kocsis, j hogy valaha az uradalmi juhász a kastély ^ fogadóudvarának tengelyébe állva megpör- f gette rövid botját, s karja előre lendülő erejével messzire hajította. A levegőben su­hogva szálló bot irányában ma is szabad a kilátás: fa, bokor, épület látványa nem akasztja meg a szemet a somogyvári temp­lomtorony, a kastély kiugró homlokzata és a most ködbe vesző temetkezési hely között. — Mindig kötődtem a faluhoz, itt akar­tam felnőttként is boldogulni — mondja Gyurina Géza. — Az általános iskola után Kapósba jártam gimnáziumba, szürke haj­nalban, álmosan botorkáltam a vonathoz, s késő este érkeztem haza. Műszaki pályát vá­lasztottam, s akkoriban kézenfekvőnek lát­szott, hogy a katonaságnál keressem a bol­dogulást. Tiszti iskolára jártam, aztán még­sem úgy alakult az életem, ahogyan elter­veztem. Visszajöttem a faluba, s 1957. no­vemberében gyermekfelügyelőként helyez­kedtem el az intézetben. A somogyvári gyógypedagógiai intézet 1946. novemberében alakult. Az üres, félig lerombolt épület birtokba vételéért Űjváry Ferenc gyógypedagógus kezdte meg a har­cot. 1946 őszén négy gyermek érkezett az intézetbe, felügyeletüket két tanár és egy gyermekfelügyelő látta el. Az intézet fenn­tartója a Vallás és Közoktatási Minisztéri­um volt. Jellemző, hogy akkoriban az in- tézetiéket sokáig „süketeknek” hívták a környéken. Az itt élő gyerek ék között sú­lyosan károsodott értelmi fogyatékosok, ár­vák, nyomorékok, sőt, fiatalkorú bűnözők is voltak. Az akkori anyákönyv bejegyzései szerint elsőként Szabó László érkezett, aki 1932-ben, Keszthelyen született. Jellemzésé­ben az áll: csendes, s türelmes, kisebb és rövid ideig tartó ház körüli munkára alkal­mas. Bara Rudolf a fővárosból került ide, tizenhárom évesen. A gyerekeket nyilván­tartó könyvbe az „egyéb tulajdonságok” ro­vatba szinte kivétel nélkül azt a megjegy­zést írták: falánk. Gyurina Géza ütött-kopott kartondoboz­ból csipkés szélű fényképeket vesz elő. Szé­gyenlős mosolyú fiú néz szembe a napsü­téssel, a képen árnyék és fény élesen elvá­lik. A másikon ceignadrágos srác, ő Dömö­tör Karcsi. Az igazgató mindegyikre emlék­szik. Karcsi például egyszer Zalaszentgrótra hajtott a kaposvári kocsma elől elkötött lo­vakkal, Bara Rudolfot pedig még a nevelők is Rudi bácsinak hívták, hiszen majd’ har­minc éves volt, amikor elkerült az intézet­ből. Sok minden megváltozott az elmúlt évti­zedek alatt — mondja az igazgató, miköz­ben elgondölkozva_ forgatja a régmúlt idő­ket idéző fényképéket. — Az idén szeptem­bertől érvényes új oktatási törvény például már jogot ad a fogyatékos gyermekeknek is arra, hogy tovább tanulhassanak. Eddig a kisegítő iskolákban végzett tanulók az álta­lános iskola befejezése után csak a hatodik osztálynak megfelelő minősítéssel hagyhat­ták el az intézetet. Ha tovább akartak lép­ni, előbb meg kellett szerezniük a 7. és 8. osztályról is a bizonyítványt. Ha szakmát tanultak, hát elsősorban az úgynevezett hi­ányszakmákban — ács, kőműves — fogad­ták őket, s menet közben, a szakma Oktatá­sa mellett vizsgázták le az általános iskolai anyagból. Furcsán, idegenül hangzik ez, s nem szépít rajta az sem, hogy valamikor egyáltalán nem volt mód továbbtanulásra. Az intézet pecsétje egyben bélyeg is. A bizonyítványt szemlélő legyint egyet: no hi­szen, hol szerezte ez a gyerék, mire képes. A jövő útja, a kisegítő általános iskola tan­anyagára épülő szakiskola, a személyre szóló pályaválasztás. A somogyvári intézetben öt­éves kortól jó esetben 14, rosszabb esetben tizennyolc éves korig tanulnak a gyerekek. Ez alatt a nyolc-kilenc év alatt úgy kell megtanítani őket az ismeretekre, hogy ne szakadjanak el attóíl a közegtől, amelyből érkeztek, hogy a visszailleszkedés Zökkenő- mentes legyen. Állandó az összeütközés le­hetősége, a kisülés veszélye. Az „épekkel” való együttnevelés, a család pótlása nem kis feladat. Az utóbbi években egyre in­kább részt vesznek a gyerekek a község életében. Szerepelnék a fatosii ünnepélye­ken, segítenek a társadalmi munkában, hogy megszerezzék azt a,biztonságot, amely- lyel előhb-utóbto járniiuk-kelniük kell. Sok keli még ahhoz, hogy (megváltozzon az em­berek gondolkodása, ne forduljanak el za­vartan motyogva, ha egy „dntézetivél” be­szélnek, mondván: jé, nem is látszik rajta. Háromszázkét gyerek huszonnégy tanuló­csoportban nevelkedik az intézetben. Negy­venöt pedagógus 'és negyven gyerekfelügye­lő foglalkozik velük. Két iskolatípusban, a fogyatékosság szintjének megfelelően tanít­ják a gyerekeket. Régen a hangsúly a mun­kára nevelésben volt, s ezzel még ma is egyet kell érteni. A fizikai teljesítményre alapozva lehet megteremteni csak a beil­leszkedés lehetőségét. A szellemi érvénye­sülés útja a többség számára ma is zárt világ. A módszereket a pedagógus vá­laszthatja meg. A gyógypedagógus — ellen­tétben a közhiedelemmel — nem gyógyít. A nevelés-oktatáson keresztül kompenzálja a fogyatékosságokat. Módszertanilag aiz ál­talános pedagógiai szempontok a mérva­dóak, a személyre /szóló bontás a nevelő joga. A törzsanyag elsajátítása az első lép­cső, a kiegészítő anyagnál szabadabb a módszerválasztás. Sokszor fontosabb, hogy minden írott szó megtanítása előtt azt mu­tassák meg a gyereknek: hogyan kell 'öl­tözködni, enni, viselkedni, köszönni. Simtili isamiliis .gaudeit. A hasonló a hason­lónak örül. Ebben az esetben ha a mon­dást irányadónak .vesszük, s miért ne ten­nénk azt, hiszen körülnézve környezetünk­be unos-untalan ebbe botlunk — az amúgy ás zárt világba élő fogyatékos 'gyermekek minden lehetőségét elvesszük a teljes élet lehetőségétől. Az eszmélés karában megbé­lyegzett gyerekből .ugyanazzal a jellel ellá­tott felnőttként élni a ,kiinti világban” 'majdhogynem megoldhatatlan. Az intézet­ben éppen ezért megbontják ezt a zárt egy­séget, engedik, .hogy a gyerekek részt ve­hessenek a másik, a sérülékenyebb világ­iban. Baj akkor van,, ha egy lépéssel a fel­nőtté válás előtt próbálják csak megtaníta­ni különböző módszertani táborokban őket arra, hogy hány forlinitba kerül egy kiló cu­kor, hogyan kell mozijegyet vásárolni, hová forduljanak, ha új kabátot szeretnének ven­ni. A somogyvári intézetben tanító pedagó­gusok végletes érzelmi , világban élnek. Hatalmas öröm és sötét kétségbeesés vált­ja egymást, s egyikbe sincs idő elmerül­ni. Egy tisztán kimondott mondat önöm, a lehorgaszt» tt fej, a dacoson összes zári tott száj pedig kétségbeesés. Ám mielőtt elbo­ríthatná a nevelőt a bizonytalanság érzé­se, új lendületet ad a hír: az országos négytusa versenyben negyedik lett az egyik igyerek. Az intézetből eddig négyszer vehet­ték részt az országos .tanulmányi verseny­ben, s volt, hogy második helyezést .hozták haza. Mi ez, ha nem bizonyíték arra, hogy egyetlen gyerekre sem lehet lemondóan le- gyinteni, hogy igenis meg lehet, s meg kell találni a szunnyadó lehetőségeket. Nehéz a' kinti .világból érkezőnek rendet teremteni érzelmeiben, ha ezekkel a gyere­kekkel találkozik. Megrázó élmény számá­ra, amikor a sók kis kéz érintéssel akar meggyőződni a szeretetről, simogatással közelítenek hozzá, simogatást követelve. Sírás, fojtogatja a torkot, s szánalom hul­lámzik fel. Ám a szánalom sohasem tar­tás; él, amíg az élmény tart, mert a saj­nálatnál nincs megálázóbb. Idő kell, míg szeretetté, törődéssé, figyelemmé fordul, melyet a kudarcok sem törnek meg. Az imtemáitus folyosóin kiscsizmák sora­koznak a padők előtt. Az egyik hálóban Rauf József kollégiumvezető „szimultán” asztalifocit játszik a gyerekekkel. Két gólra megy a küzdelem, s ma a fiúk vannak előnyben. — Kétszer is kivertem a tanár urat — büszkélkedik az egyik fiú —, nem tudta védeni iszonyatos lövéseimet! Egy kislány almát nyújt felém^ edd meg!; a másik a kezem simogatja, szorítja, s húz maga után a parkba. A játszótéren ott hagy, hintára ül, s száll, száll fel magas­ba, kacagása szinte sikoltássá erősödik. A fenyők ágain már könnycseppé szelí­dült a dér, s a pályán a foci ugyanúgy száll a levegőben, mint bárhol máshol. Az öreg tiszafa madaraik réjteke, s gyerefcbá- natok .titkát őrzi az ágak között a kuckó. A kis tó fölött párák gomolyognak, madár rikolt a nád között, és a búcsúzásnál tisz­ta dallamként csendül utánam a „viszontlá­tásra !”. Klie Ágnes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents