Somogyi Néplap, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
8 Somogyi Néplap 1986. december 24., szerda IRODALOM, M ■-*“* AZ IDEGEN Maga faragta botjára támaszkodva állt a fényképezőgép elé, hogy bemutassa a pásztorviseletet. Csaik ki ne mondja, rémült meg a fiú, csak azt ne, és a hirtelen támadt „ rettegés elnyomta a tízperces szünetben átélt keserveket, a Lőrinc Bélától kapott pofonok helye már nem égett, a kicsi a kupac, nagy a rakás legalján villant halálos fenyegetés már nem lúdbőröz- te a hátát, most csak attól félt, hogy a tanítónő kimondja azt a szót, amely kimondatlanul is fertőzi a levegőt körülötte; a fiú mereven nézett maga elé, tekintete az agyonfaragott pad egyik repedésébe szorult, bal kezével a combjába markolt, minden idegszálával annak a végzetes szónak a kimondása ellen tiltakozott, de egyszersmind várta is a kazal- nyira duzzadt szégyenhullámot, ami abban a pillanatban elborítja, magába nyeli majd, mihelyt az a szó a tanítónő hangjába kapaszkodva nyer létjogosultságot itt, a tanterembén is visszavonhatatlanul, a fiú hát dermed- ten figyelt, legszívesebben minden szót a tenyerébe ejtett volna, hogy tüzetesen megvizsgálja, mielőtt a tanítónő nyelvére kerül, ugyanakkor a /mondatait nem értette, bár az nyilvánvaló volt, hogy most az ő érdekében beszél, bizonyára megsokallta, hogy az utóbbi időben piszkálják, ütik-verik az osztálytársai, eddig úgy tett, mintha nem látná, a fiú megértette, hogy nem mer igazságot tenni, nem is várt tőle védelmet, azt szerette volna, ha nem szerez tudomást szégyenletes helyzetéről, ráadásul amiatt is ő szégyenkezett, hogy a tanítónő, ez a csalhatatlan tekintély, olyankor egy-egy zavart szempillarebbenéssel mindig elfordítja a fejét... most azonban váratlanul a pártjára kelt, de előbb megkérdezte, miért sáros az arca és ki szakította el az ingét?, a kérdés színpadias volt és fölösleges, hiszen láthatta, mi történt vele a tízpercben, nem akart válaszolni, de ha akart volna, seirv sikerül, hiszen minden erejét arra kellett összpontosítania, hogy a sírhatnékját legyűrje: a tanítónő várt egy ideig, azután megszólalt, a megszokott iskolai hangon beszélt elnyújtott szavakkal, kenetteljesen, hogy nem szép dolog a verekedés, hogy különben is lovagiatlan (így mondta), ha a fél osztály egy ellen támad, meg hogy ő (mármint a fiú) is éppen olyan gyerek, mint a többi, még akkor is, ha ... igen, még akkor is ... és csaknem kimondta azt a szót, a fiú belesápadt, elöntötte a hideg veríték, s ettől kezdve csak a szavaira koncentrált, nem érdekelte, milyen érvekkel próbál hatni az osztályra — bárcsak hozzá se kezdett volna! — csak attól az egy szótól rettegett. Tudta, hogy miért bűnhődik, bár az osztály, a tanítók, de az egész világ hirtelen pálfordulása után csak lassan, nehezen értette meg, hogy tulajdonképpen mindennek a hiszékenysége az oka, hát persze, kellemes volt úrigyereknek lenni a rongyos nadrágos, mezítlábasok között, neki ördögbőr nadrágja, jó cipője, szandálja volt (igaz, jobb szeretett volna tavasszal mezítláb járni), karácsonykor mennyezetig ért a karácsonyfája, és ród- lit, sítalpat kapott, tízóraira szalámis kenyeret, amit nem szeretett és elcserélte zsíros kenyérre, és nagy kegyesen szétosztotta az almáit, rengeteg almája volt mindig és az almát sem szerette, a megajándékozott gyerekek alázatosan mosolyogtak és megették még a csutkát is a magokkal együtt, majd készségesen elismerték, hogy ő a legjobb kapus, de ha centert akart játszani, az ellen sem emeltek kifogást, és ő elhitte nekik, hogy így van rendjén, föl sem merült benne, hogy kiváltságos helyzetét nem magának köszönheti, és a tanítók is — az álnokok — milyen készségesen méltányolták az ő úrigyerek-vol- tát! elsőtől negyedikig mindig az első padba — a díszhelyre — ültették, tenyerest csak elvétve kapott, ha hely- telenkedett, egy-két kisebb pofonnal megúszta, és sohasem volt kitűnőnél gyengébb a bizonyítványa, most aztán mindenki ellene van — igaz, a tanítók csak kényszerből, mert most is ő az iskola legjobb tanulója, ezt az egyet senki sem vitathatja el tőle, de azért most mégsem kitűnő, egy-két négyest beleírtak a félévi bizonyítványba: a dolgozatok külalakjáért kapott négyest és tornából: az írása kétségtelen, lehetne szebb is, de tornából?! amikor sohasincs tornaóra! nézd, mondta a mama, meg kell értened >a tanító nénit, óeked most nem adhat tiszta jelest (miért nem?!), énekből, rajzból sem tartottak órákat, de rajzból mégsem -kaphatott négyest, mert az már égbekiáltó igazságtalanság lett volna, hiszen mindenki tudta, hogy amikor az osztályt dekorálták, még a tanító néni sem tudott Sztálint és Rákosit rajzolni, neki meg fél órára sem volt szüksége ahhoz, hogy lerajzolja őket, pedig Rákosinak háromszor, négyszer is nekiveselkedett, Sztálinnal annál könnyebben boldogult: meredek homlok, sűrű, hátrafésült haj, tömött bajusz —, énekből sém kaphatott négyest, hiszen ő énekelte a szólót a Sztálin-kan- tátában, amikor a szobrát avatták a tűzoditószertár előitt, pedig akkor már túlesett az első megpróbáltatásokon, amelyek rádöbbentették, hogy az úrigyerek-voltával járó kiváltságait — például a vezéri szerepet az osztályban — csakis a szalámis kenyérnek és a bőkezűen osztott gyümölcsnek köszönhette, miután ezekből a javakból kifogyott, a leghűségesebbnek vélt vazallusai is elpártoltak tőle, dermedten, értetlenül állt előttük és szemét el-el kapta a sunyi tekintetek elől, megpróbált új híveket szerezni, de nem sikerült, akiket félrevont négyszemközti beszélgetésre, álnokul bólogattak a szavaira, azután együtt üvöltöttek a többiekkel, amikor a csúfolódó kórus fölharsant, mert egy idő után csúfolni kezdték, majd egyre gyakrabban, s most már lépten-nyomon, tízpercben, hazafelé menet, tanulmányi kiránduláson, futball-mérkőzés szünetében: valaki elkezdte, csatlakozott hozzá egy másik, egy harmadik, egy negyedik, a tizedik, újabb és újabb csúf neveket aggattak rá, és zengett az iskolaudvar a csúfneveitől: kezdetben a dühtől elvakultan rontott rájuk, nem bánta, hogy agyba-főbe verik, rugdossák, arcát porba nyomják, de egyszercsak megérkezett az a szó, az a rettenetes, amit ünnepségeken olyan sokszor emlegettek a szónokok, és ő tudta, hogy akikre vonatkozik, elvetemül tebbek a pokolbeli sátánnál, meghűlt benne a vér és megbénította a félelem, amikor egy napon ezzel a szóval verték fejbe, és ezután csak ezt üvöltötte a csúfolódó kórus, de erre már nem bírt önérzetes választ adni, nem rohant kivörösödött fejjel a gyalázkodók sűrűjének, hogy sajgó tagokkal, tépett inggel ugyan, de mégis valami csekély elégtétel érzéssel — hogy ő azért nem hagyta Bencze József ANYÁM Anyám, mikor méhedben éltem, Anyám csak lassan lépdel, lábaid helyettem jártak; nem is megy már, csak úgy térdel, kezeid voltak kezeim. fia által megváltatlan Imádkozott érettem a véred éldegél már nagyon halkan. magát, s a túlerővel is felvette a harcot — vánszorogjon el a verekedés színhelyéről, ez a szó megtörte az ellenállását, szétmorzsolta benne a dacot, megadásra kényszerítette, gyáván, tehetetlenül állt a vigyorgó pofák előtt, a szeméből könnyek potyogtak, bőgött, mint egy óvodás gyerek és legszívesebben térdre borult volna előttük, hogy hagyják abba, a tenyerét a fülére szorította, de akkor Lőrincz Béla, a legerősebb, a legnagyobb verekedő vezetésével megrohanták, hogy lefeszítsék a kezét és közben ütöttek, rúgtak és a fülébe ordították azt a szót, hogy ... a tanítónő a fiú nagyapjáról beszélt, aki ebben az iskolában, ebben az olajszagú teremben negyven évig tanította a falusi gyerekeket, a mostaniak apáit, nagyapáit, ezzel akarta meghatni az immár foltos cipőjű, szakadt ingű úrigyerek ellen feneke- dő osztályt, a fiú tudatáig nem jutottak el a mondatai, ő csak a szavaira ügyelt, amíg el nem ernyedt benne a feszültség, s nem ölelte magához a jótékony fáradtság, azután már hangokat sem hallott, pillanatról pillanatra nőtt benne a jóleső zsibbadás, a lábát jólesően kinyújtóztatta a pad alatf, egyre jobban érezte magát, senki sem volt már az osztályban, csak ő és a tanítónő, meg két csúcsos süvegű ördögfiú: a tanítónő beszélt, nem vette észre, hogy nincsen hangja. és a két ördögfiút sem vette észre, pedig azok melléje léptek, leguggoltak és fölfelé tekintgettek a szoknyája alá, a fiú tudta, hogy a tanítónő apáca volt, most is nehéz, csaknem bokáig érő fekete szoknyát viselt, az ördögfiúk lehasaltak a padlóra, úgy próbáltak a szoknyája alá nézni, de sehogysem sikerült nekik, a fiút mulattatta az erőlködésük, látszott rajtuk, hogy dühösek, amiért az orrukat folyton beverik a tanítónő otromba cipőjébe, ekkor az egyik hirtelen odakapott a szoknyához és egy erős rántással fölhúzta, a tanítónő meg tovább beszélt, nem vette észre, hogy világosabp lett a tanterem. A lulfizetett újságíró-gyakornok volt majdnem huszonöt évvel ezelőtt a munkásosztály egyik klasszikus, bár rnár akkor szegény fellegvárában. Hatan nyűtték a taposómalmot a világot jelentő hasábokon a hetente kétezer példányos „faliújság” szerkesztőségében Kézközeiben kiszolgáltatva kenyéradó hatalmasságoknak, az üzem négy fala közé zárva, a korai elszürkülés napi esélyeivel. Ezért is sűrűn kellett követnie meglett és megviselt kollégáit Angyalföld, Űjpest és Óbuda eldugott kiskocsmáiba, hogy az akkor még tizenhárom forintos szemelt rizlingbe fojtsák a zsenialitás meg nem értése miatti elkeseredettségüket. Abban az évben, decemberben új munkatárs érkezett. Végzettségre magyar— latin szakos tanár, jeles TIT-előadó, jó somogyi ivadék: Cicero. Váratlan elhatározással és némi protekcióval módosított pályát.- Világfistílusa, hanyag eleganciája, lezser nagyvonalúsága felrázta a realitások földhöz ragadt foglyait. Mivel — akárcsak Joszif Viszárionovics — december 21-én tartotta születésnapját, másnap, hajnal felé a Vasmacskában azon vette észre magát a társaság, hogy egy vasuk sem maradt. Sőt: a tántorítha- tatlanul kommersz rumban dolgozó fő- szerkesztő, az egykori falujáró és Ovidius bohókás barátja: Cicero az ajándékpénzt is elitta. „Legalább fenyőfát kéne szerezni” — jegyezte meg józanságra intő módon az újdonsült kollega. A frontharcos főszerkesztő ekkor a fejéhez kapott: tegnap hallotta a pártbizottságon, hogy az egyik Budapesthez közeli nagy beruházáson, az erdők alján, ahol a vállalat szerelői is dolgoznak, filléres akcióban lehet karácsonyfához jutni. „Ki kell menni! Szerzünk!” — adta ki a parancsot Cicero. Az ötlet feletti örömöt újabb körök követték az agglegény kulturális rovatvezető lakásán. Késő délutánig. Akkor már többen azon a véleményen voltak: tényleg el kéne-indulni fáért. Mert ha üres zsebbel és kézzel mennek haza, menthetetlen a botrány. Mivel a körülményekhez képest ő volt a legjózanabb (titokban aludt két órát) közfelkiáltással kapta a feladatot: vezesse Cicero agyonhasznált, lapos Wartburgját, s vigye őt is magával, bár tagadhatatlanul mély nyomokat hagyott rajta a születésnapi éjszaka. Jól ismerte a helyszínt, korábban riportsorozatot írt az ott dolgozó, hősiesen helytálló munkásokról, a beruházás új miniszteri biztosa pedig távoli rokona volt Tab környékéről, ha nem is tartották a kapcsolatot. Már sötét volt mikor elhagyták a fővárost. Friss porhó ragadt a kerekek gumijára, csúszóssá vált az út, lelassultak, mint a Göncöl-szekér. Vad komondorok futottak vicsorogva mellettük, amint átaraszoltak a kihaltnak látszó falvakon. Cicero halványsárga arccal, kimerültén szunyókált mellette, mint akiből elszállt' az élet. Félóra múlva feltűnt a szerelés alatt álló, de már termelő erőmű, elől a barakképületek sora, távolabb az óriáskazánok fekete árnya. A portás, nagydarab bekecses kun ember kutyával, a háta mögött a szatmári szilva illatával nézett be a kocsiba. — Mi járatban az urak? — Fenyőért jöttünk. Tudja, az újságtól. A múlt héten jártam itt... — Rég elvittek kérem minden fát — válaszolta a zord bekecses —, ha csak nem akarnak az erdőben frisset vágni És nincs itt már senki, hazautaztak az emberek az ünnepekre. Ekkor ébredt Cicero a mellette lévő ülésen és példás lélekjelenléttel, rutinos TIT-előadóként szemrebbenés nélkül jelentette ki: — En itt kérem ma este ismeretterjesztő előadást fogok tartani a szállás lakóinak. A bekecses lemerevedett. Belebámult Cicero fellengzős arcába és csak legyintett: — Menjenek. Menjenek szépen, ahova akarnak. ■ A szerelők szálláséin egyetlen ablakból szivárgott ki fény. Kopogás nélkül nyitottak be az alacsony szobába. A kis vaskályhában puhafa pattogott, szorult meleg áradt szét, az ágyak bevetve, de üresen nyújtózkodtak, csupán kettő \ búcsús-asztal, rajtuk: színes papír, v ta, ragasztó, olló, miegymás. Két böl forma parasztember volt iszonyú fon munkában, s szemmel láthatóan igen vezték azt, amit csináltak. Az egyik, i közben üresen rágta büdös pipáját szolt faragott, a másik ormótlan b kancsát lógatva le egy faládáról a pá torokéhoz hasonló furkósbotot smir, zett. Az összekötő ajtón át észrevetl hogy az elsötétített szomszédos helyisi ben van még valaki. Keszeg, kissé su pillantású, bajuszos férfi állt az abl nál, kezében távcsővel. Az emeletes t binaház üvegfalán át jól lehetett láth miniszteri biztos minden mozdulatát, „rokon” ötven körüli, lomhán elhíz száraz ember volt, özvegy édesanyjá lakott a fővárosban, de csak karácsi napján, az utolsó órában hagyta el erőművet. Gondolataiba merülve sé le-föl a műszerfal előitt, néha bejegy; valamit a noteszába, majd leült és vt milyen műszaki folyóiratot olvasott. A jászolt faragó kajla bajszú felk ta fejét: — Hát kendek? Mit óhajtanak? Cicero még mindig nem tisztult ki hivatali felhanggal hadarta: — Ismeretterjesztő előadást fogók t tani itt! — Aztán miről, ha szabad érdekl nőm? — Amiről akarnak. Hadrianus csás hadjáratairól, kis Pipin tündökléséről nyomorúságáról vagy a középkori va sós költészetről... — Hm, hm mormogott a másik, a kancsos. — Inkább azt mondja meg:: kor kapunk órabéremelést és miért r jár nekünk viharkabát? Tóth Mihály fafaragó, a Népművészet mestere annak a nemzedéknek volt a tagja, amely örökül adhatta még a ma nemzedékének az eredeti pásztorművészet hagyományait. Elment. Hetvenöt évesen hullott ki kezéből a mindig kézmeleg bizsok, amit oly ügyesen forgatott. Fában, csontban hagyta ránk örökségét, faragásait, amelyek oly jellegzetesek. Munkásságát több alkalommal ismerték el Kapo- li-díjjal. „Mihályságos” famíliának nevezte családját: nemcsak nevét örökölte apjától, hanem mesterségét, a konda őrzését is. Később a pásztoréletben lelte örömét. Faragásaihoz e világban merített témát. (Ősei közt találjuk a nevezetes somogyi betyárt is, Patkó Jancsit. Vörösakó, Kopárpuszta, Nagyrinya, Böhönye s végül Lászlómajor voltak életállomásai. Faragásainak szélesebb világot kerített, magát a pásztoréletet. Tehetségét szívesen és örömmel osztotta meg a fiatalabb nemzedékkel. A fát tisztelni, a faragást becsülni tanította őket, ahová és akárhányszor meghívták. Elment Tóth Mihály. De megőrzik művészetét faragásai.