Somogyi Néplap, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-01 / 258. szám

1986. november 1., szombat Somogyi Néplap ; III • 11 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ■ Megújulás és hagyomány A nyolcvanas évek holland művészete az Ernst Múzeumban Mai fiatalok, morogja fe­leségének egy távozó öregúr, s ha az 1948 és 1958 között születetteket így nevezhetjük, akkor valóban azok. Hogy azután ,mi a művészetükben a megújulás és a hagyo­mány, s mennyiben több a cím hatásos jelszónál... Ma­ga a katalóguselőszó vallja, hogy ^gyakorlatilag vala­mennyi nemzetközi áramlat­nak van holland képviselője”, s ez keményebb igazság, mint az a tétel, hogy (egy példát választva ki az elem­zésekből) Erik Andrtiesse „mint festő erősen kötődik a 16. és 17. század holland és flamand víirág-festőihez, valamint Vincent van Gogh- hoz, akinek személyiségéit és szoborrá . válhatnak. Csak épp a Nagy Péter tervezte katalógusnak a maga ki­egyensúlyozott fehér-szürke- fékete oldalkompozídióival több köze van a holland ha­gyományhoz — tudniillik a De Stijl csoportjához —, mint a mai internacdonáliís művészet Hbllandiiában mű­ködő képviselőinek. Más a helyzet a Warmoer- straat 139 néven szereplő művészcsoporttal, amely úgy­nevezett Budapesti installá­ciót készített festményekből, rajzokból, szobrokból, hét­köznapi tárgyakból, kötelek­ből, fémekből — és zenéből. Már a bejáratnál oiyan tör­melékkupac fogadja az em­bert — „művészi rendetlen­ségben” . elhelyezve —, hogy egy pillanatiiig úgy érezzük, ismét megkezdő­dött az Ernst Múzeum sok éven át húzódó takarítása. Van ebben a csengő-bongó tohuvabohuban valami na­gyon holland vonás: a szin­te anarch ista lázadás a vo­nalzóval tervezett feliszínű Ton Van Summeren: A művészetek gyűrűje ország tiszta utcái, gondo­zott csatornái, olajozott mű­ködése ellen; valóban, Amszterdam egyes elhanya­golt részeit kivéve Hollan­dia — amennyire mint több ízben ott járt külföldi meg­ismerhettem — annyira rendben van tartva, hogy az a fiatal művészt ilyesféle til­takozásra ösztönzi. Dühöngő ifjúság... De nagyon jól csinálják. Csak hát ebből a műfaj­ból egy idő után nem lehet megélni. És ami ellen lázad­nak, azt mi egyelőre szeret­nénk elérni. Székely András Marlene Dumas: Zsidólány munkásságát' nagyra tartja”, mivel hogy „minden más té­mát kizárva a természetet festi és rajzolja: fákat, virá­gokat és emberi koponyá­kat .. Most fáradozik egy elefántkoponya megszerzé­sén.” Sok sikert hozzá. De nem értékelődik itt túl a téma? Mert a különben igen kiváló Andriesse a nemzetközi mű­tárgypiacon évtizedünk eleje óta felikapott „új-expresszio- nizmus” szellemében fest, két-harmadfél méteres vász­nakra, harsány műanyagfes- tékkel. Piet Dieleman nagy, feke­te, kék, fehér színfoltjai le­nyűgözők; Marlene Dumas drámai, a foltót lendületes ecsettel festménnyé alakító vásznaival; Ton van Sum­meren művészi eszközt tud formálni a festményen meg­jelenő betű képből; Emo Vetkerk több rétegű, plasz­tikus portréi kifejezők, vagy Henik Visch térplasztilkái — akár szövetből, akár vasból — magukkal ragadják a né­zőt szép anyagúkkal és szel­lemes formáikkal. Peer Ve- nernan ifiűvei is meggyőzik a nézőt a maiguk igazáról, tudni!Ilik, hogy a mindenna­pok tárgyai néhány színnel befújva, talapzatra állítva Á belső lázak költője Szilágyi Domokos halálának évfordulóján Tíz esztendeje halt meg Szilágyi Domokos, az erdélyi magyar költészet egyik leg- naigyóbb tehetsége, akinek korán lezárult lírája ma már az egész magyar költé­szet klasszikus értéke, ön­kezével vetett véget életé­nek, személyes és közösségi csalódások után. Pedig ko­rai verseiben az avantgarde jövőbeysugárzó derűje ragyo­gott. Az avantgardisták tech­nikai érdeklődése, .gépi cso­dáktól elragadtatva ámulata ás feltetszett, elsősorban a repülés öröme, az a lelkesítő érzés, hogy a gépi civilizáció végre meg fogja szüntetni a távolságot nemzetek, kultú­rák és emberék .között. Az avantgarde nyugtalansága — nemcsak a szabad forma, a vakmerő szóképék, hanem mindenekelőtt a lázas és nyugtalan költői érdeklődés, vállalkozó kedv és Szenve­dély új jelenségnek tetszett a romániai magyar költészet­ben a hatvanas évek elején. A jövőt birtokba venni vágyó szenvedély mindazon­által csupán ellentmondásos érzés lehetett. A személyes sors nehéz élményei s a kö­zösségi történelem semmivel sem könnyebb tapasztalata szüntelenül beárnyékolták az ódáikat és himnuszokat. Szilágyi Domokos költésze­tét mindinkább korunk tra­gikus felismerései szőtték át, verseinek poétikájára, nyel­vére a nehéz küzdelmek át­élése, a belső vívódások drá­mája nehezedett. Ellentmon­dásos érzések küzdelméből alkotott költői szintézist. Az egymásnak feszülő indulato’-- ból próbált rendet teremteni. Azt a művészi igényt és po­étikát érvényesítette, amelyet hagyományosan Bartók Béla neve jelez. Az avantgarde is kitörési kísérlet volt Szilágyi szá­mára: a1 hagyományos eszté­tikai elvek, szépségeszmé- nyek feladásával próbált új közösségi művészetet terem­teni. Valójában új költői ma­gatartást, amely a hagyomá­nyos esztétikummal radiká­lisan szakítva kereste a köl­tészet már mai hivatását. BIRTALAN FERENC És jönnek az indiánok Ahol gyerek van, előbb- utóbb megjelennék aiz Indiá­nok. Ez nem közmondás. Amolyan népi bölcsesség. Szerénységem tiltakozik, mégis ki kell mondanom: tőlem ered. S hogy mennyi­re igaz, íme a történet. A gyanútlan atya (láss en­gem) bemegy a könyvesbolt­ba, nézeget ezt azt, és meg­látja A KÖNYVET. Melyi­ket? A Nagy Indiánkönyvet. Mást nem is lát, mert fel­rémlik előtte hajdanvolt gyerekkora. Arra gondol, el­érkezett a pillanat, és eszé­be sem jut, nem a pillanat, új korszak érkezett el. Az in­diánkorszak. Balázs, ki a könyvekkel addig is nagy barátságban vol,t, örömmel bontogatta a karácsonyi csomagokat. Ke­zébe került a vaskos, nagy csomag, benne Vadölő és Csingacsguk története. A tolldíszes, sasorrú-sasszemű indián első látásra megbabo­názta, elkápráztatta. A téli szünet hátralévő részében, már jelentkeztek a tünetek. Elsőként a név- változtatás. Sápadt arcú gyer­mekünk felvette a Til Lata, magyarul Véres Kéz nevet. Szűkszavú lett (ami nem lett volna baj), célratörő, és úgy osont ide-oda wigwamunk­ban, mint Tavaszi szellő a prérln. Hamar megszoktuk, hogy a konyha vagy a fürdőszoba irányából coyate-nevetés, bö- lénybőgés hallatszik, s időn­ként föltűnik előszobánkban egy-egy grizzly is. Máig cso­dálkozom, hogy az . esti tá­bortüzeket sikerük elkerülni, s így törzsünk tagjai nem tértek meg idő előtt az örök vadászmezőkre. Maradt a reménység: el­fogynak a mohikánok (az utolsó is), Bőrharisnya nyug­díjba megy, és visszatér a rendes kerékvágásba minden a hadi ösvényről. Maradt, mármint a reménység, mert Til Lata minden spórolt pén­ze indiánkönyvvé változott. Az öregek Tanácsának mindkét tagja tanácstalanul sodródott rézbőrűvé vált gyermeke kenujában. Til La­ta édesanyja, Lassú Őz (aki a féleségem) s jómagam, a Nagy Kiöregedett Indiánfő- nölk, éltük egyszerű, szürke hétköznapjainkat. Esténként körbeültük a dohányzóasz­ta! t, elmélázva • a régi idő­kön, de semmi okosait nem tudtunk kitalálni. — Manitou! Manitou! Mi­ért versz minket? Bevallóim, ha indiániköny- vet látok, hideg fut végig a hátamon, szemem előtt meg­jelenik a Saiklás Hegység, álmaimon bölénycsordák gá­zolnak keresztül. Röviden: indiánózisiba estem. Ám min­den elmúlik egyszer. Van ami hirtelen, mint a nyári zápor. Az indiános idő a hosszú, véget nem érő őszi esőzésekre emlékeztetett. De egyszer az is véget ért. A nyári üdvözlőlap még így érkezett Balázsnak: Birtalan Balázs (Til Lata) „Ezen a fán nem szól a pacsirta. Ezt a levélét apacs írta.” ölel: Szakállas Apacs (Verbőczy Antal) És jött új karácsony. Cs'aládtagók, barátok, is­merősök szigorú figyelmezte­tést kaptak: Bármit, csak indiános könyvet ne! Tudva, a Nagy Kiöregedett Indián­főnök nem ismeri a tréfát, békés ünnepek elé néztünk. Játékboltokban bóklászva ráakadtam egy varázslatos dobozra. Egy bűvészdobozra. Ez kell nekem! Akarom mondani Til Latának, vagy­is Balázsnak (még nem vol­tam teljesen gyógyult), s vit­tem. Balázs örömmel bontogat­ta a karácsonyi csomagokat, kezébe került a vaskos nagy csomag, benne a bűvész­doboz ... Uff, én beszéltem! Szilágyi Domokos nem „szép” és „formás” verseket akart írni, nem „vallásos lí­rára” törekedett, hanem ar­ra’ hogy minél pontosabban fogalmazza meg személyes, egyszersmind közösségi hely­zetét, közérzetét, s minél pontosabban írja le magá­nak a költészetnek megvál­tozott szerepét, alakuló lehe­tőségeit. Nem szóképekkel, metaforákkal és jelzőkkel akart hatást elérni, hanem szerkezeteivel, amelyekben az „idegen” szövegnek ép­pen olyan helye és szerepe lehet, mint a saját invenció­nak. A moralista igény a költé­szet _ mint emberi tevé­kenység s mint társadalmi feladat — áthangolását ígér­te: a lírát akarta közeiebb vinni a köznapi léthez, visz- szavívni készült a költő régi szerepét. Az iróniával védett morál azonban, úgy tetszik, védtelennek bizonyult a lé- lék eredendő szorongásával szemben, amelyet újra meg újra felidéztek a nemzetiségi létben szerzett súlyos tapasz­talatok. Az ironikus mora­lista nagy vállalkozásokba fogott, a szkeptikus bölcselő azonban mind többet s mind keservesebben vívódott a halál vagy az elnémulás kí­sérteiéivel. Ahogy megsokasodtak a búcsúversek, a rekviemek, a siratok, úgy vált mind zen­Szilágyi Domokos portréja gőbbé és dallamosabbá a nyelv és a forma. Szilágyi Domokos, aki korábban a költészet hagyományos dí­szeitől búcsúzott, most a vi­lágtól s az élettől búcsúzva olyan zengéssel kéltette új életre ezeket a díszekét, a kölíőiséget, a muzsikát, mint korábban talán söha. Szilá­gyi Domokos a régi magyar költészet vagy a nyugatos líra elégikus&n fájdalmas hangzását szólaltatta meg tiszta és telt zenei hango­kon. Kereste az egyszerűsé­get, személyes és történelmi sorsának hálójából azonban nem bírt szabadulni, önma­gát dobta oda áldozatul, s a személyes tragédia, mint annyi nagy költőnk esetében, nála is a létrehozott életmű saerves része lett. Pomogáts Béla Szilágyi Domokos versei KIÁLLÍTÁSON Ki szűknek érzi a (mindenséget: teremt. így szokik a íöld a rendhez, Földhöz a Rend. Bolond festő, hát ilyen fénytelen- színtelen a világ? Ezért eúrolták-csiszolták évszázakodon át? Hát igen: add azt, ami van, ahogy van, hallihó nélkül, mellveretlenül: mert minden többet jelent, mint ami, hisz semmi sincs egyedül. Bolond festő, te jól tudod, hogy nincs, sosincs közöny, hogy Napok égnek jninden szemben, minden utcakövön, s csakugyan ilyen szürke, seszínü ez a mégis-derűs ég! Ideje, hogy a világ megtanulja: mi az egyszerűség. Ki szűknek 'érzi a mindenséget': teremt. így szokik a föld ,a rendhez, Földhöz a Rend. RAB Egy gép rabja vagyok. Egy írógépé. Rababb, mint kurtavasban a rab. Taposnám, kalapáccsal zúznám, péppé. De nem szabad. Ú, mennyi mindent megutáltam, csak amiatt, mivel tilos. Robbanásig feszült gőzmozdony — álltam: nincs indulás: a szemafor piros. Nincs kinek és nincs mit szemrehánynom. Végső soron magam rabja vagyok. S tán nincs is szemafor, mert vakvágányon állok — már a remény is elfogyott, az indulásé. Miért? hova? Merre? és meddig, meddig, uramistenem? Mindegy már. Nincs a terűnek se terhe, és nem segítsz, nem segíthetsz, te nem. Hát járom, mert járnom kell, míg lehet, az utat, melyen hajdan elindultam, s káromlom az összes isteneket —1 ennyi az enyém — rabbá-szabadultam.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents