Somogyi Néplap, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-01 / 258. szám

1986. november 1., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS 8 _______________________________Somogyi Néplap_____________ S zűcs Mariann A VESZTESÉG — Majd az isten mögse- gít. Horatius, Berzsenyi költészetének ihletöje sán meggyilkolják Julius. Anyánk temetése előtt még mindannyiunknak megvolt a dolga, öcsém a rokonsággal, apám az étellel foglalkozott, én a szertartás körüli herce­hurcát intéztem. Aztán min­dennek vége szakadt, mikor utolsó ángyikánk is elbúcsú­zott. Mi hárman ott ültünk a vacsora romjai mellett. Magunk elé bámultunk. Mintha őt vártuk volna most is, hogy szedje le az asztalt, hogy a sürgölődés köziben százszor is megkér­dezze: „ízlett-e, fiam?”. Mintha csak a köténye su-_ hogását vártuk volna. Lopva apám szemébe néz­tem. Máskor huncutság fész­kelt barna pillantásában. Szerette anyánkat ugratni, s velünk, hogy felnőttünk, sokszor évődött. Most üre­sen, sötéten nézett az asztal alá. — Felgyógyul anyám. Biz­tos! — mondtam neki leg­utóbb, amikor a kórházból kijövet az állomásra értünk. — Remélőm — bólintott, aztán nagysokára hozzátette: — Ha van isten, hát mög- hallgat. — Az orvosok bíznak a felgyógyulásában — motyog­tam, és bátorítólag megszo­rítottam csontos karját. — Eh, az orvosok — le­gyintett. — Az embör mög- érzi a végit. Csak isten se­gíthet; hát most az egyször tögyön neköm is valamit! Sose beszélt róla, de igaz keresztyén módjára élte az életét. Fiatalabb korában csak az év végi hálaadáso­kon vett részt, cselédként nem maradt máskor ideje, de aztán, hogy telteik fölötte az évek, egyre sűrűbben, sáto­ros ünnepekkor is eljárt a templomba. Ahogy én őt is­mertem, á tízparancsolatot tisztességgel betartotta, a szentségből is kivette a ré­szét. De ami számomra és környezetében is tiszteletet parancsolt, az az embersé­ge volt, amely nem mérhető semmiféle írott vagy íratlan törvénnyel. Tiszta volt, mint a hegyi kristály, s a nehéz időkben olyan kemény is. Tisztességét, emberségét nem önmagában hitte, hanem is­tenében. Bízott, és hitt. Min­ket nem erőltetett hl vére, de saját magát abból építette. (Istenével békében élt, míg anyámat nem kellett a kór­házba vinni. Talán akkor fordulhatott mindenható se­gítségért. Csak legyintett, amikor öcsém vagy én el­magyaráztuk neki a diagnó­zist, a várható állapotot. A műtét sikerült, a rákos da­ganatot eltávolították; hát ugyan mit akartunk még a tudománytól ?! Csak tüdő- gyulladást ne kapjon, mert azt nem vészeli át egy ilyen idős szervezet! Mindenre, kiváltképp a lehetetlenre bíz­tuk, hogy anyánk felgyógyul. Apánk sokszor leintett minket, ha fejtegetni kezd­tük az orvosi véleményeket. Kint föltámadt a szél. A hétórási vonat zakatolását olyan közelinek lehetett hal­lani, mintha a fészerből jön­ne. öcsém a füttyszóra las­san megmozdult, aztán le­ballagott a pincébe, hogy bort hozzon föl. — A hétórási — mondta lassan apám. — Döme só­gorék tízre mán hazaérkez­nek. — Leszedem az asztalt — mondtam zavartan, mert Dö­me sógorék igazán nem ér­dekeltek, hogy mikor érkez­nek haza vagy mikor van csatlakozásuk. Egyébként sem szerettem a temetése­ken összecsődült rokonsá­got. A részvételnél nagyobb bennük a kíváncsiság, hogy mekkora parádét fizet az ember, milyen hosszan be­szél a pap, milyen a kopor­só; s a virrasztáskor megbe­szélni, hogy kivel mi van. — Aztán mikor mégy ha­za? — Holnap a reggeli gyors­sal, apám, de Sanyi... — Ne aggódj, fiam, min­dön röndben lösz — hárítot­ta el igyekezetemet, majd a pipájával küszködött. öcsém, mikorra letöröltem az asztalt, visszatért a bor­ral. Töltött. Keze enyhén re­megett. Biztos voltam ben­ne, hogy lent a pincében még külön is meghúzta a bort. Poharaink aranylottak a kitöltött italtól. Apánk lassú mozdulattal megemel­te, gyöngéden visszaejtette az asztalra, talpa enyhén koccant. — Egészségötökre! Mi bólintottunk, aztán su­ta mozdulattal kuttyogtattuk le torkunkon az italt. Mind a hármunkból hiányzott va­lami. Biztonság, anyánk nagyköténye, érdesen simo­Hazamegyek. Egy ismeret- ■ len férfi vár az ajtó előtt. — Jó napot kívánok! — és kalapot emel. — Zarkó Kalinkovhoz van szeren­csém? — Személyesen! — erősí­tem meg. — Nagyon örülök! — és kezet nyújt. — Tudomásom­ra jutott, hogy el akarja venni a volt feleségemet, és feltétlenül találkozni akar­tam önnel az esküvő előtt. — Kérem! — és savanyú képet vágok. — Azért jött ugye, hogy eltérítsen a szán­dékomtól, és elmesélje, mi­lyen kibírhatatlan az asz- szony, és hogy milyen na­gyot hibázok, ha elveszem? — Ellenkezőleg, vegye csak el nyugodtan! — gesztikulál lelkesen az ismeretlen. — Csak előbb tisztázzunk egy igen fontos kérdést! gató tenyere, hiányzott a je­lenléte. Öcsém szép hangján egy virágénekbe kezdett. Apám döcögve dúdolta utána. Én a poharamat 'babráltam. Igen, holnap visszautazom Pestre, távol, ugyanúgy, mint eddig, messze anyánktól. Ne­kem biztos, hogy könnyebb lesz elviselnem a hiányát, mert már húsz éve vagyok hazalátogató, anyám vendé­ge. — Most azt éneköld, fi­am, hogy „Ellopták a szí­vemet jól érzöm ...” — dünnyögte apám. A hangja szomorú volt és száraz. öcsém olaszos baritonján indította a dalt. Az ember szíve szinte ráült erre a cso­dás hangra, s úgy röpült vele. Apám kezében a pohár hirtelen szétmorzsolódott. Az üveg pattogását alig lehetett hallani, csak a tenyeréből csöppenő vért láttam és a pirosra festett szilánkokat. Kirohantam a konyhába, hogy rongyot keressek, gézt, ultraszeptilt, szinte feltúrtam a gyógyszeres szekrényt. — Hagyd el! Én töttern. — Már itt is vagyok, nincs semmi baj, apám. Egy kis karcolás, mindjárt rendben lesz — Mérgemben töttern — kezdte megadóan apám. — Anyátokat kértem a terem- tőtül. Ne vögye el tűlem! Inkább én mönjek elíbb el, ne ű! Gondútam, böcsülettel az egész életömért ennyit kérhetek. Csak ennyit akar­tam kérni! Most mán biz­tos, hogy néköm nincs iste­nem. Ha lőtt vóna, segítött vóna. De mindegy! Sanyi-, kám, éneköld azt, hogy ... A dalra már nem emlék­szem, csak a fájdalmára, anyánk okozta veszteségére. De valójában anyánk okoz­ta veszteség volt azt? — Ki vele! — mosolygok rá szolgálatkészen. — Azt szeretném tudni, hogy a házastársi együttélés során ön papucsként fog vi­selkedni vagy sem? — néz rám fürkésző tekintettel. — Tessék? — fortyanok fel. — Minek tart engem? — ... és hogy felviszi-e a szenet a pincébql? — és le nem veszi rólam a te­kintetét. — Szó sincs róla! Ez nem férfinak való! — Vagy talán beadja a derekát, és a piacra fog jár­ni vásárolni? — erősködik. — És szatyrokkal megrakod­va tér haza? — Honnan veszi a bátor­ságot, hogy ilyen hangon be­széljen velem? — Alig tu­dom türtőztetni magam. — Hasogatja a fülem ez a sok ostobaság! Berzsenyi Dániel halálá­nak 150., születésének 210. évfordulóját ünnepeljük az idén. Ezzel kapcsolatban méltó megemlékeznünk az ő mesteréről, Horatiusról 'is, akinél többet senki idegen nem adott a magyar iroda­lomnak. Két évtizeddel időszámítá­sunk kezdete előtt egy könyvtekercs jelent meg Ró­ma könyvpiacán, s az „örök városiban” egyszerre erről beszélt minden művelt ró­mai, a világ urának, a ha­talmas Augustus császárnak környezete éppúgy, mint a hetaeráknak virágzó1 társa­dalma. Fiúk és lányók olva- dozó gyönyörűséggel forgat­ták a múzsák papjának új­szerű verseit. Maga a. 42 éves költő nyugodtan pöha- raizgatott tovább az ő barát­jával és pártfogójával Mae- cenássizal. Annyira biztos volt a sikerben, hogy köny­ve utolsó költeményében már előre ércnél maradan­dóbb emléknek (momentum 'acre peren rmus) nevezte munkáját, s megjósolta ma­gának a halhatatlan költői hírnevet: „non omnis mo- riar” — nem halok meg egészen. Felforgatott a nagy századok érckeze min­dent, még a dallamos lingua Latina is lekerült az emberi ajkakról, csak Quintus Ho­ratius Flaecus nem halt meg egészen. Pergessük le a horatiusi képsorozatot, vajon kit és mit takar a kétezer éves betűkripta. A legrégibb képek Dél- Itáliának egy Venusia nevű kis telepére visznek bennün­ket, ott született költőnk i. e. 65. dec. 8-án. Egy sze­rény vagyonkájú fölszabadí­tott rabszolga volt az édes­apja, aki egyetlen életcéljá­nak fia nevelését tekintette, ezért Rómába költöztek, s fiát a híres Orbilius iskolá­jába adta, ahol nem egyszer ki is kaptak a szigorú mes­tertől, ha nem tudták elmon­dani Livius Andronicus ver­seit. Talán ezért borzadt meg később arra a gondolatra, hogy majd az ő verseit is az iskolás gyerekék tanítá­sára fogják használni, mint ahogy nemsokára halála után úgy is történt. A római grammatikai ta­nulmányok befejezése után édesapja meghozza a legna­gyobb anyagi áldozatot is, és Athénba küldi a 20 éves if­jút a legmagasabb filozófiai ismeretek megszerzésére. De nem sokáig szívhatja magá­ba az akadémia bölcseletét, mert otthon Rómában nagy esemény kavarja fel a rövid nyugalmat: 44 március idu­— Jól van, jól van, ne iz­gassa magát! — nyugtatgat. — Tudja-e, hogy én hét esztendőn keresztül álltam ellen ezeknek a dolgoknak? Igaz, hogy válás lett a vé­ge, de nem adtam meg ma­gam! Csak azt szerettem vol­na tudni, nem egy olyan tu- tyi-mutyit talált-e magának az asszony, aki könnyed lé­lekkel romba dönti vérrel- verejtékkel védett hadállá­saimat? — A$ isten szerelmére, mi­nek tart engem? — és ba­rátságosan megveregetem a vállát. — Az ön elvei az én elveim is! Legyen nyugodt, az asszony nem is fogja ész­revenni, hogy új férje van! — Nagyon köszönöm! — megszorítja a kezem, bátorí­tóan rám néz, és távozik ... Fordította: Adamecz Kálmán Caesart, aki a romlott, laza köztársaság romjain egy új egységes birodalmat akart szervezni. Antonius elől Athénba menekül a zsarmok- ölő Brutus. Hívó szavára Horatius is felcsap a köz­társaság katonájának, s olyan gyorsan* emelkedik a katonai pályán, hogy 42-ben, amikor Philippi síkján összecsap a két sereg, a 23 éves fiatalember már tribu- nusi rangban egy légió pa­rancsnoka. A vesztett csatá­ból pajzsát is eldobván fu­tással menti meg ifjú életét. Augustus amnesztiájára visszatér Rómába, s megkez­dődik életének második sza­kasza. Édesapjáról valami kis örökségféle maradhatott rá, s ezen egy kis innoki ál­lást vásárol magának. Majd szatírákat kezd írni. Hama­rosan feltűnik velük, barát­ságába fogadja az akkor már híres Vergilius és Varius, sőt elviszik az irodalom leg­nagyobb barátjához, Augus­tus hatalmas jobbkezéhez, Maecenashoz is. Az etruszk királyok sarja és Horatius csakhamar elválaszthatatlan jó barátok lesznek. Ez a ba­rátság ragyogja be sugarai­val anyagi és szellemi érte­lemben egyaránt a költő hát­ralévő életét, Maecenas a megélhetés gondját is levet­te a szegény költő vállairól, egy szép kis birtokot aján­dékozott neki nem messze Rómától. Maecenas révén csakhamar benső barátságba került Augustussal is. Horatius, az aurae medi- ocritas hirdetője Augustus- sza)l szemben is megtalálja az arany középutat: nem lesz bélőle sem welszi bárd, sem udvari talpnyaló. Maecenas halálát nem bír­ta túlélni, követte őt a te­metőbe. Oly gyorsan jött ér­te a halál i. e. 8-ban., hogy csak szóbeli végrendeletet tudott csinálni, örökösök hí­ján Augustusra hagyta min­den vagyonát. Horatius költői pályája 24 éves korában indult, szatí­rákat írt kedélyes csevegés formájában; „ridente d'icere verum” — nevetve mondta meg az igazat. Közben ami­kor erre alkalom nyílt, nem mulasztotta el kifejteni az ő bölcs életelveit a sorsukkal folyton elégedetlenkedő em­bertársaiknak. Az örökké pa­naszkodó borúlátásnak a vi­lágirodalom egyik legsikerül­tebb rajzát adta a híres el­ső szatírában. 17 epodusa közül a leghíresebb a „Bea­tus lile, qui procul nego- tiis”... (Boldog az, alki tá­vol él a gondoktól) kezdetű. Horatius 3 5-óv es korában ta­lálta meg végre önmagában az igazi költőt, amikor hozzá­nyúlt a- csodálatos zengésű lesbosi lanthoz. 500 éves melódiák csaptak föl a hú­rokon, amelyekkel valamikor híres költők simogatták a görög füléket. És» a diadal­mas új énekék nagy része mögül mindig élőmosolyog az alacsony termetű lantos rokonszenves arca. A költőt főleg két gondo­lat foglalkoztatta: az élet és halál problémája. S bárhová tekintett, mindenünnen a sá­padt halál, a „padlida ,mors” meredt feléje. Az életben pedig — ezt vallotta — leg­helyesebb az arany középút. Az erről szóló híres költe­ményét Kodály Zoltán dalba öntötte. Azután félretette Melpo­mene lírai lantját, csakhogy most epistula levélformát adott neki. A három utolsó hatalmas epistula Horatius irodalmi nézeteinek a fogla­lata, s köztük az utolsó köl­tői levél a világirodalom leg­szebb tankölteménye,- amely nálunk Arany Jánosból csal­ta ki Vojtina Ars poeticáját. Közben Augustus kívánságá­ra újra kezébe vette az éol latttot is — akkor írta meg a Carmen saecularét, a szá­zados ünnep gyönyörű him­nuszát, amely i. e. 17. júni­us 3-án 27 fiú és 27 lány aj­káról szállt az ég felé az istenek áldását kérve Ró­mára. Horatius életműve — a költő halála után — mint eleven művészi erő hatott -minden népre. A nagy szel­lemek közül csak Petrarca, Dante, Möllere, Rousseau, Goethe és Schiller nevét említjük, a sok közül, aki mesterének tekintette és ta­nult tőle. Hazánkban a XVI. században jelentkezett Hora­tius közvetlen hatása. A kö­vetkező évszázadokig alig volt magyar költő, aki ne szedett volna egy-két mor­zsát a gazdag horatiusi asz­talról. A XIX. század ele­jén pedig olyan Horatius- kultusz virágzott ki az elpa- nentált magyar nyelven, amely párját ritkítja a vi­lágirodalomban. Virág Bene­dek és Berzsenyi Dániel egész életét neki szentelte. Petőfi egy időben állan­dóan a zsebében hordtai Ho­ratius könyvét, Arany János fordított belőle, Deák Ferenc még a .hálálos ágyán is ol­vasgatta, Gyulai Pál egy ra­gyogó ódában sűrítette össze a horatiusi reminiszcenciá­kat. S nemcsak a köiltők ta­nultak tőle, hanem minden­ki, aki iskolába járt. Pap Antal nyugalmazott gimnáziumi tanár Katona Judit Az ősz révésze inf­Zöld varsóit a város vízre rakja, bőgőnyakú hajó már egy se jár itt, idő hínárja fogja őket. Roncsuk fölött a Tisza szörnyű torka ásít. Ladik se indul nehéz őszi ködben, csak csillag csobban néha messze, távol: az ősz révésze tüzet rak, de senki sem jelez vissza az éjszakából. Füzek nyögése hallik, fut a vízen halott virágok, gallyak semmi-teste, virraszt a csönd, a föl-fölbukó álom s a zöld varsák a mélybe leeresztve.------------------,------------------------------------------------------------­-------------------------­K osztov Férfiak beszélgetnek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents