Somogyi Néplap, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-01 / 258. szám

1986. november 1., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK A MI „CSODÁINK” Sotean panaszolják, hogy öregszik az ország népessé­ge, egyre több a nyugdíjas. Különösen nagy gond a 80 év fölöttiek, a magatehetet­len emberek éllátása. Sokan az öregek otthonába köl­töznek vagy gyerekeiktől várják a segítséget, mások szociális támogatásra szorul­birtokról a másikra. Pest megyébe kerültünk Apaj- pusztára; ott 15 éves gyerek­ként fél konvencióval cse­lédnek álltam. Közben apá­mat elvitték a frontra. Nem­sokára megkaptuk az értesí­tést, hagy hősi haléit halt. Heten voltunk testvérék; a legidősebb a fronton. Nap­pal dolgoztam, éjjel meg le­velet írtam, csomagot pakol­tam a bátyámnak. Apatjpusz- tán hiába kértem egész kon­venciót. Visszaköltöztünk So­mogyba, Ötvöskónyiiba. 300 orosz hadifogoly dolgozott a gazdaságban, oroszul kezd­tem tanulni. A foglyok éhez­tek, csak vizet kaptak ke­nyérhéjjal meg zöld uborká­val. Megsajnáltam őket; le­vágtam nekik egy üszőt, a gazdának meg azt mondtam, hogy beteg volt, nem alkart enni . .. Az élelem olyan ke­vés volt, hogy amikor anyám mondta a főjegyzőnek, hogy nem tud mit adn'i a gyere­keknek, azt válaszolta: „Most már zöldell a fa, küldje őket legelni.” nak. Az öregedés tény, ame­lyen változtatni nemigen Le­het, annak pedig örülnünk kell, hogy az emberi élet ha­tárai így kitolódnak. Viszont nem mindegy, bogy ezek az emberek hogyan óLnék, te­vékenykednek. Körülbelül öt éve, hogy Kaposújlakon a Petőfi utca lakói levették a sapkájukat, amikor a szélső házihelyek mellett elsétáltak. Az egyik telken ugyanis néhanapján megjelent egy idős házas­pár. Tett-vett, irtotta a gazt, kapálhatott. Akkor még sen­ki sem gondolt valami külö­nös eseményre. De amikor egy teherautó lebontott egy halom 'kavicsot, kezdett gya­nús lenni a dolog. Talán az unokák építkeznek itt? — kérdezték egymástól. Hama­rosan megtudták, hogy az öregek akarnak hozzákezde­ni a nagy munkához. Akkor már fejcsóválva mentek to­vább. Honnan lenne Derdák Istvánnak és feleségének, Kiss Rozáliának annyi pén­ze, hagy kifizesse a kőmű­vest, az ácsot és a többi munkást? Nem is volt. Rövidesen meglátták Pista bácsit és Rózsi nénit — eny- nyit már megtudtak róluk —, amint ásta az alapot, be­tonozott, falazott minden se­gítség nélkül. Igencsak el­csodálkoztak, amikor a két vézna öreg — ketten sem nyomnak száz kilót — kö­télen engedte le a mázsás kútgyűrűket vagy meglátták Pista bácsit jellegzetes, sli­des, szürke sapkájában a te­tőn egyensúlyozni. Akkor már mindenki szurkolt ne­kik, hogy sikerüljön. Körülbelül három év alatt elkészült a kétszobás ház, amelynek minden tégláját ők tették helyére, segítség nélkül. 84 éves emberekről van szó, s az eset egy ki­esd* nehezen hihető. A be­szélgetés során azonban ki­derült, hogy ez csak egyik állomása a göröngyös édetút- nafc; számukra nem is volt akkora szenzáció, mint a kívülállóknak. — 1902-ben születtem Já- kóban — mondta Pista bá­csi. — Apám gazdasági cse­léd volt, vándoroltunk egyik Közben vége lett a hábo­rúnak. A Tanácsköztársa­ság leverése után jöttek a fehérek. — Éppen a párttitkámál voltam, s két puskát is ta­láltak nála. Rám fogták, hogy az egyik az enyiém. Be­vitték Nagyatádra, ott tar­tottak három hétig, ütöttek, vertek. A falra ki volt rak­va egy plakát: egy kom­munistát ábrázdlt letiporva, folyt a vére. Azt mondták, hogy ez a minta, éhhez iga­zítanak engem is. Minden harmadik nap adtak egy ke­veset enni, minden harma­dik nap meg is verték. Nem­esük engem, a többit is. A főbíró szolgálója mentett meg az éhhaláltól. Lopott a kertből, paprikát, meg egy kis kenyérhajat dugott be a lyukon, ha lőhetett. Az egyik vallatáskor, amikor a csendőr százados a háta­mon taposott, valahogyan le­löktem magamról, nekiesett az asztalnak és eltörte a lá­bát. Azt mondta: „Hagyjátok azt a kutyát, majd holnap reggel elbánok vele!” Dlvit­ték a kórházba, nem tudott visszajönni. A főbíróihoz vit­tek kihallgatásra. Bűnösnek mondott, mert szembeszáll- taim a karhátalommal. Há­romévi börtönbüntetést sza­bott rám, felfüggesztve, mert fiatalkorú vpltam. Derdák István a feleségé­vel 1921-ben, Kutason egy lakodalomban ismerkedett meg. Nemsokára össze is házasodtak. — Nagybajomban szület­tem — mondta Rózsi néni. — Az én szüleim is cselé­dek voltak; az egyik évben itt, a másikban ott voltunk. Tizenhárom éves koromban már egész nyáron kapáltam, cukorrépát egyeltem. Attól kezdve aztán a munka volt az életem. Amikor a hato­dik, utolsó gyerekkel voltam várandós és Csökölyből be- gyalogdltam Kaposvárra a kórházba, a nővérek vesze­kedtek, hogy melyikükhöz kerüljek, mert tudták, hogy én az utolsó pillanatig segí­tek nekik... Nehéz élet volt akkoriban. Egyik helyről költöztek a másikra, és mindig kettőjük­nek kellett fölépíteni a há­zat. — Az is bizonytalan volt, hogy a miénk marad-e. Pál- majorban például 1925-ben úgy kaptunk telket, hogy a nagybirtokosoknak vagyon- váltság címén le kellett ad­ni egy rész földet. — Nehéz volt munkát ta­lálni. Beköltöztünk Kapos­várira, mert itt kaptam mun­kát Schlesinger Jakab tégla­gyárában — vette át a szót Pista bácsi. — 2000 téglát kéllett naponta készíteni, ab­ból épült a kaposvári tüzér­laktanya is. Nem sokáig ma­radhattam, mert elbocsátot­tak. Kénytelenek voltunk visszaköltözni Gsökölybe. Ki­lenc évig dolgoztam a pa­rasztoknál, suszterkodtam, voltam hentes és mészáros, kőműves és kályhás, szóval minden, ami kéllett. Engem mindig azért büntették meg, mert dolgoztam. Igaz, kon- tárkodtam, de hát munka­nélküliség volt, a gyerekek­nek meg kellett a kenyér. Megegyeztem a suszterral is, hogy két év alatt felszaba­dít egy mázsa kukoricáért, egy mázsa búzáért meg egy mázsa rozsért. De nem si­került összeszedni. A cipész- ségből nem lett semmi. A hentesnek tíz százalékért dolgoztam; kaptam egy. kis maradók húst néha, meg egy vödör vért, azt sütötte meg az asszony & gyerekeknek. — A háborút Kiskorpádon éltük át, a gyerekek miatt nem vittek ,ki a frontra. 1945- ben először a Szociáldemok­rata Pártba, majd a Kom­munista Pártba léptem be. A párttitkárral' együtt jártunk be később is Kiskorpádról a gyűlésekre. Nem sokáig maradtunk Kiskorpádon. 1948-ban egy jégverés elvitte az egész ter­mést, és nem volt ennivaló. — Ügy döntöttünk, hogy Pestre költözünk. Pesten ab­ból éltünk, hogy vásároltunk üres telkeket, és azokra há­zat építettünk. Nem nagyot, csak amolyan magunkfajtá­nak valót. Mindig csak ket­ten dolgoztunk, segítségünk nem vált, pedig már bete­gék voltunk. Ha élfáradtam, leültem egy kicsit a fal tö­vébe. Lassan mentünk vala­mire. Kőműveskedtem válla­latnál is; mindig azt bízták rám, amit már senki nem tudott megcsinálni. A felesé­gem meg Törökbálinton dol­gozott egy gyárban, de mér­gező anyagokkal dolgoztak, nem lehetett sokáig csinálni. — Közben lassan felnőt­tek a gyerekek, nyugdíjba mentem. Ügy éreztük, So­mogyiban születtünk, öreg karunkra visszajövünk ide. 1967-ben Kaposvárra költöz­tünk. De hát sók a gyerek, unoka és mindegyiknek kell egy lakás. Úgy hagy amit építettünk, mind adahagytuk nékik. Legutóbb Kaposfőn maradt egy ház a lányom­nak. Ezt ’ már szeretnénk megtartani, itt akarunk ma­radni Újlakon. — Azt hallottam, még egy éve is bejárt dolgozná Ka­posvárra. — A cukorgyárban dolgoz­tam; tal'icskáztam meg elvé­geztem azt, amit mondtak. — Nem maradhat nyugton — mondta Rózsi néni. — A múltkor is elment a vásár­ba. Látom, jön haza, de nem egyedül, vezet egy borjút maga ültén. Azt mondja, volt nála annyi pénz, hát meg­vette. — A nyugdíjunk 3800 fo­rint, a tanácsra se számíthat állandóan az ember, inkább magunk megcsináljuk, amit tudunk. Mostanában gyakran hall olyan híreket az ember, hogy a Kaukázusban 110 évig élt egy pásztor vagy hogy egy 90 éves töröknek .gyere­ke született. Az ilyen kurió­zumokon talán csodálkozunk. De a mi kis „csodáinkat” becsüljük meg jobban. Fehér László Csicsót nem kell temetni saját házat akart, elment in­nen. A mi korunk beliek persze maradtak. De meddig élünk mi még? Később rá­jöttek: hiba volt korlátozni a faluban az építkezést, de akkorra már megkezdődött az elvándorlás, megszűnt az iskola, a mozi helyén évek óta raktár van. Mi is ma­gunk vagyunk, a lányunk Barcsra ment férjhez. Tiszta, rendes falu ez, de kötéllel senkit nem lehet itt tartani. A falugyűlésen elhatároztuk, rendbe tesszük a mozit, még ha harmincán nézzük is a filmet. Volt olyan elképzelés, hogy visszakerül az iskola. De nyolc gyereknek mi­nek? Csurgóra jó a közleke­dés. A nagyközségből ellát­ják azt a tizenkilenc öreget is, aki már nem tud gondos­kodni magáról. Hetenként egyszer rendel az orvos ná­lunk, van boltunk. Ha meg valami nagyobb dolog kell, beutazunk Kanizsára, Csur­góra. Sok embernek van már autója. Varga János azt mondja, nincs fiatal a faluban. Hát olyan húsz év körüli nem­igen, de a harmincasok meg­telepedtek itt. Miskolcról jöttek Bordásék. Nagykani­zsáról Vargáék, Franz Árpád erdész is fiatal. A férfiak naphosszait távol vannak, de esténként sor kerül egy-egy jóízű beszélgetésre. Varga Károly a Balatoni Halgazdaság kirendeltségé­nek a vezetője, ahogy itt mondják, a „Halas Karcsi”. A szentai tavak mellett ta­lálunk rá, hajnal óta tart a lehalászás. Három csicsói ha­lász is segédkezik. Olyan a falu utcája, mint­ha most végigseperték volna. Rendezett udvarok, takaros házak sorakoznak egymás mellett. A somogycsicsóiak azt mondják: a faluban nemcsak egy utca van, ha­nem még egy negyed is, hét házzal. Büszke ugyan nem lehet rá az ember, mert ez a hét ház sem új, az utca meg olyan befejezetlen, de mégiscsak utca. A falu végén száraz por fedi az utat, távolabbról az erdő nyúlik be a házak kö­zé; hírnökei, a' csenevész kis fák, elszórtan állnak. Há­rom ház egymás mellett, az egyikből nemrég költözött el az idős házaspár Kanizsára. Árulják a kis fenyvessel kö­rülvett szép otthont, három- százezret kérnek érte. Majd a nyakukon marad. Kinek kell itt ennyiért ház? Koczor József véleménye ez, aki • a legszélső porta tulajdonosa. Hatvanban vette a magáét harmincezerért; ha el akar­na menni innen, alig kapna érte többet. Ez már nem Csicsó, ez a három ház — mondja. — Csurgó-Kishomok a neve. Nézze, a falu alig százötven méter innen! Régen, mikor még volt tanács a faluban, adót sem fizethettünk hely­ben, mindenért Csurgóra kel­lett utaznunk. Magam Csi- csópusztán születtem, ott cselédeskedtem. Nem volt valami fényes hely. Gondol­tam, mégiscsak emberek kö­zött leszek, bejöttem hát ide, a falu mellé, de bár ne tet­tem volna. Megesznek ben­nünket a vadak. A múltkor is három vaddisznó kocát és huszonhárom malacot szám­láltam meg a kert végében, ahogy szorgalmasan túrták a földemet. Riasztásul tartok három jóravaló kutyát, de ezektől meg ember nem jön erre, leszednék róla a nadrá­got. A kutyák most csendben vannak; kushadnak a kerítés mögött, zöldes szemükben alattomos fény. Koczorék hét gyereket neveltek. Egy még itthon van, de annak is Csurgón keresnek lakhe­lyet. Az öregek arra gondol­nak, eladják a házat, mert mi lesz, ha orvos kell, ha mozdulni sem bírnak már? Kétszázan laknak ma Csi- csóban, főleg öregek. Vala­mikor hetvenen indultak el nyáron kaszálni, most szinte nincs érdemes ember a falu­ban. Melles János halász­mester (övé a hetedik ház a „negyedutcában”) azt mond­ja: rossz az arány a falu­ban, negyvenkét özvegyasz- szonyra két özvegyember jut. Attól meg mi várható? Varga János Csicsóban a falugazda. Telepvezető volta téeszben, két éve nyugdíjas. Magas, szíjas ember, látoga­tásunkkor épp pihent egy kicsit. A Varga porta udva­rán hatalmas szomorúfűz, a gazdasági épületek még a századelőn készültek. A ve­tőgép helyén most a kocsi áll, a színben takarmány — Tíz éve kerültem ide. Azt mondta a főnököm, két hónapra vállaljam a veze­tést, mert nincs más — mondja Varga Károly, Ez lett belőle. Hét éve kaptuk meg a szolgálati lakást Csi­csóban; jól érezzük magun­kat. Az asszony nagy állat­bolond, a lányaim meg él­vezik a szabadságot. Nem ér­zem, hogy hátrányosabb helyzetben lennék, mint a városiak. Talán ha a gyere­kek nagyobbak lesznek, vál­toztatunk. Ahol elégedett az halmozódik, az istállóból hiányoznak a lovak. — Régen 150 tehén ment a csordással a legelőre, most jó, ha ötven — mondja. — A mai fiatalokat nem érdek­li az állattartás Mi annak idején kiszorítottunk tizen­hat munkás órát a napból, a mostani ifjúság meg a nyolc­ból csinál hatot, mégis fá­radt. Volt itt iskola is, mozi is. A hatvanas években nem adtak építési engedélyt; aki ember, ott az otthona, minek a jóból rosszabbá menni? A falugazda azt mondja; Csicsót nem kell még elte­metni. Azon törik a fejüket, hogy a régi tanácsházban le­hetne valami munkalehető­séget kialakítani, olyat, ami a fiatalokat is érdekli. Mert házat építeni falun könnyen lehet, s ha kötni tudják Csi- csóhoz az ifjúságot, megint gyarapodhat a népesség. Klie Ágnes

Next

/
Thumbnails
Contents