Somogyi Néplap, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-29 / 281. szám
1986. november 29., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Somogyi Néplap _______________________________9 K ilencvenéves gyűjtemény A Mezőgazdasági Múzeum története — Megérkeztél hát, már vártalaik! — mondta aiz öregember. _— Üilj le, pihenj az én tüzemnéJ. „Talán ez a jelkép... Ő a halálszag! Ez hát a végső, a kijózanító! A tudat erre töröl le minden önbecsapást, és visszaihátrál a nulllafofcra — nem a kedélyes, békés-izgága celziusra, hanem a Kelvin-fok abszolút űr-hidegébe. Amit a fizika elő nem tudhat állítani sohasem, de a biológiai moitor igen, ha a szorongó lét fia szorongást játszik.” A tűz mellett ott ült a lány, mosolygó arcában a szürke- türkiz szem ismerős hívoga- tóan nézte, „gyere már” leb- ben a szőke hajáé tor, simult az áttetsző muszliopeplon, alatta izzott a varázstest, az ismerős. S már ott is ült vagy tán feküdt, tisztán, fürdés utáni jóérzésben, ősrégen folyt beszélgetés közepén. Ismert volt minden. A kövek, a kert, ahol málna-, ribiszke-, rózsa- vagy bodzabokrok. Az odanem-nézés hullámzásában, rácsodálko- zással szilárddá szegzett kör- sövény. A mellette fekvő test mellé hullámzása, válla rebbenése, bőrének illata, szája íze. S ismerős önnön! tükörképe, az öregben: mindenkit szeretni akaró, meg- érteni-Ismerni próbáló, bölcsességvágyó önmagában. — S a nagy történet? — kérdezte, nem tudná honnan, miért — a nagy történet, hogyan győzte le a szerelem az önzést? — Szent történet — mondta az öreg komolyan —, de költő története, nem az esett világé! S ez siókat levon értékéből. — Miért? A költő is csak az adottakat, a korábban már sokszorosain történtet emellhétte a fogalmazás szintjére. — Vagy amire vágyott fiam! A valóságot akarta ^vágyaihoz szabni. A valóságban vagy az idő, vagy az önzés megeszi a szerelmet. S ha ritkán megesik, hogy nincs úgy, csodá az! De csodák nincsenék. — Igen? S mi fogja megőrizni az embert embernek, a rnagában-imásikban való sízereflem-csoda hite nélkül? — Nem tudom, fiam, de csodák nélkül kell élned, ment rajtad kívül nincsenek csodák. Becsapod magad, ha készen kapott, megírt csodákra vársz. Az ember mindig maga teremtette a magá csodáit, ha tudsz teremteni, ter emts ... — . Akkor, hát mégis van!!! — Csak annak, „aki a csodát magában hord ja” ... A gondolat bezárult, amikor a lány megszólalt: — Hülyeséget beszéltek! Nem lehet a kettőt elválasztani, szembeállítaná. A szerelem maga az önzés, ez benne a szép; a legőszin- téb'b, a legáMaitibb önzés. — Igazai van — bólogatott az öreg —, s längba^erö körtebotjának parazsával tűzkö- röket írt köréjük. ösiszeta- pasztotta őket. — Igaza van, csák az a szerelem, amikor valaki eljut a végső képletig, s nem érdekli semmi más, csákhogy ő megkapja a másikat, hogy ő kelljen a másiknak. S ezért feláldoz hovatartozást, biztonságot, szeretetet; elad anyát-apát, testvért, gyereket. Csak az önzésnek ez a foka a szerelem, a többi csák játék. A tűzkígyó már az öntudatlanságba fonta a lánnyal, miikor agyába ért a „játék” és az „ugyan hol van ez a kapcsolat, ettől a végső képlettől?” Izmai robbanva dobták - át a tűzön, el a lánytól. Lihegve az önmagára szabott álom-méregtől, gyorsan ütű mellkassal ért földét, a kormos-fehér forró kövek túloldalán. Szalontay Mihály Szerelem• r rr igezo * % (Ami egy álomból megmaradt) — Te még férf i vagy, apóka ! -r- sziszegte a lány, s váltott-villogásű macska- szemmel meredt az öregre. — Mért még irigyelsz minket egymástól. ,Az öreg szemhéjának halvány rebbenése most azt a megbocsátó belső mosolyt jelezte, azt a múlitidejű érzés-parancsot, ami az ő jelen idejű gyengesége. Megérinteni a .másikat, élfogadni, értékelni. — Köszönöm, lányom, társaságodban még száz év múlva is az leszek! De szemed ne tedd össze az enyimmel, mert akarom, nem akarom, szemem megvisel, s elejt, mint öreg vipera rebbenő madarat. A lány ijedten kapta el pillantását. Libbenve felugrott, s futott a bokrokig, az útját álló savényfalig. Utánament. — Minek hoztál ide? — ingerülködött a lány. — Félek tőié! — Ne fél!j, ő ón vagyok, csak őt álmodom; tőlem se félsz, pedig én is foglyul tudóm ejteni szemed, s különben sem hoztalak. Itt voltál. — Ó, te beképzelt — nevetett .gyönyörű erejében —, az más, te rríagad ejted foglyul. S ón csák azt hálálom meg, hogy végre engem is szeret vallaM, a magam foglyul adásában ... Nem ütés voUt — az igazság. S az igazságot még kemény ütés foemájában is jobban állta, mint a bizonytalanságot, a ködösítést, a sejtető sejtetést, Visszament a tűzhöz. — Vásárold meg — mondta az öreg —; akkor a tiéd, rabszolgád lesz. — Nem, azt nem akarom. Ö akarjon egészen, magam ellenére... — S mondod néki? — Hogyan Jehet ezt mondani? Ha mondom, már nem az, nem olyan értékű ... — Varázsold magadnak! Füstszagú, barbár varázslók unokája vagy. Verd köré szerelmed szavakba -szőtt igézett bilincsét. — S ez megköti, a szó? ... ha az érzés nem ... — Érzést, ha igaz, hordozza a szó, ha igaz... Ki tudja, miiből mit ért a másik, s mii az érték annak? Fogd. — S dobta körte-botját, a mozdulattól izzó mágikus parázzsal. A lány a felhalmozott mohatéglák zöld-barna heverő- jén féküdt. Hanyatt, tágra nyitott, könnyező szemekkel. A szoba éjszakai hat-síkjának éledből kék, szűrt fény szivárgott. Körbehűzta a mozdulatlan .test vonalán az élő parázst, susogva, fény nélkül zenélt a hangja: — Most fonjon bűvág ét, ős átkot köréd csöndes szavam: a szárnyaló szárnyú szenvedély. A vágy árama a szerelem, idegeimben iramló indu'llat szüli az átkot, mint vén tölgyfa törzse a zöld mohát. Mostantól kezdve, ha megidézlek, megátkozlak — és megigézlék! Mostantól a húsodban izzó pillanat, ha szerelmet hordoz, engem is hordoz, nemcsak azt. így szól az átok: legyek neked én a szerelem! önző képzeted fogolyként őrizz, s ne tudj tőlem szabadulni sohasem. Égjen hát lényem sejtjeidbe, ott lappangjak tudatod mélyén, tetteidben, bármit tegyél, vélem tedd, sohse magadban! Minden gyönyörödben ott leszek, bárki nyúl hozzád, minden mozdulatra, mi szereimet ígér, én felelek. Szemed rögzítse jól vonásaim, hártyáján ott az arcom, tükrében — bárki néz rád — szemem villanjon, felhangjaim füledbe csendjenek, bőröm illata legyen bőröd illata, ha testedhez érnek — érezd, az enyém hor- zsolódik hozzád. A simogató szél mozgásban is érzékeny ujjaiim lebegjenek pórusaid fölött. Tudatod minden mozdulására rebbenek, minden kérdést tőlem kérdezel, agyad áramkörei — únos-úntaian — hordják a köztünk unalömiból .felmerült mondatot. Szád, önkéntelenül is, frázisaimmal felel. Ha sértenek, agyam pajzsa védjen, ha sértesz, szellemgyorsaságom kérjed, s ha elér a fájdalom, tudd, érezd, enyém is az a fájdalom! így szól az átók: érezd hát hiányom. Akarj — sohase gondolni rám. Hesse- gesd pillád alól árnyamat, füledből tompén csengő hangomat, szívedből lényemet. Ha tudsz, élj békében! Ha tudsz, élj! Ha élsz — őrizz! Őrizni fogsz, minden hiány, minden vergődés, egyetlen lehetséges tartalmaként. így szól az átok: Legyek néked én a szerelem! — Legyél hát átkozott most már velem” ... Aludt, mélyen aludt. A Városliget közepén, a Széchenyiről elnevezett szigeten az 1986-os millenniumi ki állításra 21 n evezetes történelmi épületünket idéző épületcsoportot emelt Alpár Ignác, a neves építész. Nem időtálilóan, rabiitzbói elkészítette a .magyar építészet ezer évét illusztráló, változó stílusú romantikus épület- komplexumát. Ott a román stílusú jaki 'kápolna, a l'ébé- nyi templomot utánzó alaprajzzal, a kölastorudvar, az árkádos kerengő, a pillérek, gyámfcövek motívuma román kori műemlékeink másolataival. A vajdahunyadi várkastély másolata. Későgót a sze- pescsütörtöfchélyi kápolna kissebbített párja. Erkélyével, hatalmas ablakrózsójá.- val, középen a Hunyadiak címer-hiollilőjával, Mátyás és Beatrix reliefjével. A vártorony a segesvári vár apostolok tornyának nevezett magaslata után épült. A másik torony a nehézkes brassói Szent Katalin-ibástya sisakját és toronyílókéit -idézi, a bántfai városháza erkélyéivel ... Alpár Ignác épületei adtak helyet a millenniumi történelmi kiállításnak. -Az épületek a kiállításon olyan sikert arattak, hogy közkívánatra 1900 és 1907 között szilárd állandó jellegű épületekké alakították. Időközben falai közé költözött a Mezőgazdasági Múzeum, amelynek alapításáról egy 1896 júniusában keltezett földművelésügyi miniszteri rendelet intézkedett. 90 éves a Magyar Mezőgazda- sági Múzeum — adja hírül az intézmény új idiőszáki kiállítása, noha mindjárt a tárlat bevezetőjéből megtudjuk, tulajdoniképpen már az 1860-as években szorgalmaztak, s 1869-ben létre is hoztak egy Kertészeti Múzeumot, majd 1871-iben egy Gazdasági Múzeumot. S noha ezek előbb-utóbb megszűntek, a gondolat továbbra is élő völt; legyen múzeuma a hazai gazdálkodásnak. Jó alkalom kínálkozott erre a millenniumi kiállításra összegyűjtött anyag együtt-tartásávál. A Földművelésügyi Minisztérium és a főváros támogatásával aztán 1879-ben megnyílt a múzeum. Majd az átépítés után 1907-ben Ferenc József avatta föl az intézményt. Gyarapodó gyűjtemény, reprezentatív kiállítások, országos és nemzetközi kongresszusok tették egyre ismertebbé nevét és anyagát. A felszabadulást félig rombadöntött épülettel, javarészt megsemmisült gyűjteménnyel érte meg a múT zeurn. Sokáig ' léte is bizonytalan volt. S csak 1950- ben kezdődött meg újjáépítése. Újjászervezték a kiállításokat, s új utakon kezdték meg az agrártudományi kutatást. Azóta is építettek, korszerűsítettek. Bővült a technikai felszereltség, s megnőttek a muzológiai és a tudományos kutatás feladatai is, újszerű kiállítások, állandó és időszaki tárlatok foglalkoznak egy- egy mezőgazdasági ágazat termelési folyamatával. Üj fejezet a kiállításokon a magyar mezőgazdaság szocialista átszervezése. Ismeret- terjesztő előadások diák- és felnőttíoglalikozásak, újszerűén a környezet- és természetvédelemre nevelés teszik népszerűvé, s évek óta a leglátogatottalbbá a Magyar Mezőgazdasági Múzeumot. Nem volt zökkenőmentes az a 90 év, amelyet a múzeum máig megtett. De most is vállalja a feladatát, amit az alapításkor fogalmaztak meg: rendeltetése,hogy a magyar mezőgazdaság sokoldalúságát, eszközeit és termelésének eredményeit szemléltesse a szakemberek, a falvak népe és a mező- gazdaságtól távol élő városi tömegeknek... jó áttekintést adjon a hozzánk érkező külföldi látogatóknak a magyar mezőgazdaság mindenkori állapotáról.” K. M. Balia D. Károly Jarusz Oselca Súlyosan József Attila Balatonszárszón; amikor még visszafordult kockáim súlyosan kivetett magányos csúcsukat élüket odas'ziszegnek a súlyosan húzom a dálbamra poötözött mérföldre előttem várva várt vonatom súlyosan gurulnak hontalan tárgyak meg-meigcsikordí tva gömbölyű halfáinak húzom a síneket kátrányos talpfák mérfölddel mögöttem szikláinak siklatták egeim niannak madlarak hullnak a eszmélő kutyája hová héveredjen riannak súlyosan megfagyótt földre lompos hűségemnek mely hideg küszöbre Nehéz dolog mindenkinek a kedvében járni. Mindig lehet találni valakit, aki nincs megelégedve. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az embereknek általában szeszélyes a természetük. Az egyik lengyel szülészeti klinikán született egy gyerek. Fiúgyerpiek, a súlya 370 dkg. Első pillantásra ez normális dolognak látszik. A klinika személyzetének a figyelmét azonban fölkeltette az a tény, hogy az egyik kisvárosból való tizennyolc éves édesanya eleinte kissé kelletlenül szemlélte az újszülöttet. Az ember azt gonÚJSZÜLÖTT dőlhatta volna, hogy fél ránézni. Amikor aztán mégiscsak elhfltározta magát, félrehúzódott. Aggódó arccal a fal felé fordult az ágyban. Szoptatni persze szoptatta, amikor eljött az ideje, de mindenféle lelkesedés nélkül. Mindez csodálkozást keltett a környezetében. Hiszen az újszülött csak olyan volt, mint a többi. Fiúgyermek, a súlya 370 dkg. Mi nem tetszett neki rajta? Az ápolónők, hogy a gyermekhez édesgessék az anyát, az anya jelenlétében babusgatták az újszülöttet, simogatták a kezecskéit, és gügyögtek hozzá: — Tyutyu-tyutyu ... tyutyu- tyu... Az anyja azonban húzta az orrát, és bánatos hangon ismételgette: — Hát persze... Tyutyu- tyutyu ... És így beszélt a gyermekhez keserű iróniával. Végül a főorvos elhatározta, hogy megfejti, a rejtélyt. Úgy döntött, hogy keresztkérdésekkel sarokba szorítja a fiatalasszonyt. Egyik alkalommal, amikor az édesanya éppen szoptatta az újszülöttet és igencsak kedvetlenül bánt vele, a főorvos hirtelen lecsapott: — Ügy látszik, nincs vele megelégedve? — Eeeee... — nyögte a fiatalasszony. Az orvosnak nem szegte kedvét az érthetetlen felelet, és folytatta: — Nem tetszik önnek? — Eeeee... — kerülte továbbra is a magyarázkodást. — Mondja meg már végre — kérdezte szigorúan a főorvos —, mi nem tetszik magának ezen a csemetén? A fiatalasszony végül ijedtében kibökte: — Az, hogy fehér... Az orvos la szívéhez kapott a csodálkozástól. — Fehér? Akkor hát semmi baj! A fiatalasszony sokáig nem mert a szemébe nézni. Végül kinyögte. — Lehet, hogy semmi baj, de mit fog szólni hozzá Ali? Fordította: Adamecz Kálmán
