Somogyi Néplap, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-29 / 281. szám

1986. november 29., szombat

A ködben tapogatózik a szem. Az ablakkeret éles határt szab a kiftt és a bent világa között. A panorámában most nem gyönyörködhetünk. Sem a színekben, sem a túlpart! hegyek vízre rajzolódó tükörképében. Ezért hát a nyarat idézzük, s hallani" véljük a kikötőbe befutó hajó kürtjeiét. Az ablakban az ősz virágai. Nem beállított festői csendélet, bár ki tudja, nem kerül-e éppen a következő, még üres vászonra a fehérsárga krizantémcsokor.

Valamikor augusztus közepén a fonyódi vasútállomáson mindenki fölfigyelhetett egy barett sapkás férfira. Nemcsak különös öltözéke, hanem viselkedése is vonzotta tekintetünket. Különösen izgatott volt.

Amint összenéztünk, így szólt:

— Mindjárt jön a vonatom, majd írok Párizsból.

És három párizsi postabélyegzővel ellátott képeslapját hamarosan meg is kaptam.

— Sok szeretettel üdvözöllek. Párizs, 1986. szeptember 9. Szikra János.

Centre National d’Art et du Culture Georges Pompidou. Az új párizsi kulturális központ képe a lap túloldalán.

A fonyódi műtermes lakásban az élmény- beszámolót hallgatom. Nemcsak Párizsban járt az ősszel vendéglátóm, hanem lányánál is időzött Hollandiában, ahol közös kiállításon mutatkozott be Szikra János és Szikra Zsuzsa, akinek csak lánykori nevét jegyeztem meg. Nem sokkal a szülői látogatás után született meg az unoka, ő viseli a nagyapa nevét.

— Mit tapasztalhat~ma egy magyar festő Párizsban? — természetesnek tartottam, hogy előbb erről érdeklődjem. A század művészei, ha tehették, Párizsba igyekeztek, ahol új szelek fújtak.

— Párizs ma azt mondhatjuk, nem zárkózott el a világ elől. Minden új törekvésnek megtaláljuk a képviselőit a Szajna-par- *ti városban. A Pompidou-központ képzőművészeti kiállítása az egész kortárs művészetet felöleli. Párizs ma egy magyar festőnek elsősorban tájékoztatást nyújt arról, hogy milyen törekvések vannak a világban. Párizs: iránytű. A művészetek szellemi központja Európából áttevődött Amerikába. Évekkel ezelőtt még találkoztam a párizsi utcákon festőkkel, dolgoztak, most ősszel hatalmas szürke tömeg fogadott.

— Párizs a mostani út során csupán kitérő volt, bár látom egyik vásznán, nem eredménytelenül nézett szét a negyedik alkalommal sem a francia fővárosban. Ennek az aktnak a megfestéséhez Párizs után fogott hozzá. A friss benyomások hatottak Szikra János festészetére.

— Egy hónapot töltöttem Hollandiában. Amszterdamban készültem kiállításra, de mivel ott a Kobra nevű csoport szerepelt éppen...

— Kobra? A különös név mit takar?

— Koppenhága, Brüsszel és Amszterdam nevéből született ez a furcsa név, s egy idős festőkből álló csoportot jelöl. A véletlen úgy hozta, hogy végül is a csoport egyik tagja nyitotta meg Hulstban, a belga határ melletti városkában kiállításomat. Együtt szerepelhettem ott lányommal, Zsuzsával, aki Hollandiában él.

A tulipánok országában, ahogy ezt az országot jellemzik, nagy figyelmet szenteltek a kiállításnak, tanúságot tevőek a különböző újságcikkek. Nem véletlenül, hiszen

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

Somogyi Néplap________________________________7

Ablak a Balatonra

augusztusban felélénkült a két ország, Hollandia és hazánk kulturális kapcsolata. Nálunk járt a holland királynő, Kaposváron fontos zenei események fűződtek a hollandok bemutatkozásához. Élénken figyeltek ránk is ebben az időben Hollandiában.

— Beszélgessünk még egy kicsit az utazásról. A rajztanárnak, a szakfelügyelőnek, s természetesen a festőnek is, miért volt fontos, hogy kitekintsen egy kicsit a világba?

— Harminc évig voltam megyei szakfelügyelő. Pedagógiai munkásságom jelentős része fűződik ezekhez az évekhez. Az elmaradt vizuális szemléletet igyekeztem formálni, alakítani, megváltoztatni Somogy általános és középiskolai rajzoktatásában. Utazásaim hozzájárulták, hogy nézeteimet, törekvéseimet szembesítsem azokkal a friss képzőművészeti törekvésékkel, de a klasszikus hagyományokkal is, amelyek meghatározóak. Nagyon sok képesítés nélküli rajztanárral volt dolgom abban az időben.

— Hadd meséljem el egyik friss élményemet. Diáklány ismerősöm a nyáron Tihanyban beállt abba a körbe, amely egy főiskolást övezett. Az öltként jelentkezőket rajzolta, természetesen nem ingyen. Ez a lány fél nap múltán otthon ceruzát fogott és rajzolni kezdte a család tagjait. Azt hiszem, és ezt magam is tapasztaltam, nagyon fontos, hogy a tanuló ne csak a beállított csendéletet lássa maga előtt a rajzórán, hanem azt is, hogyan oldja meg a feladatot a tanára. Rajzolnak a tanárok a diákok előtt?

— Sajnos, keveset. A rajztanár ne csak magyarázzon. Szavainak a fedezete, hogy maga is rajzol. Rudnay Gyula korrigálás közben ha észrevette, hogy szavai nem érik el a kívánt hatást, leült a hallgató mellé és további magyarázkodás helyett rajzolni kezdett. Az ő tanulmánya szinte „leesett” a rajzlapról. Magam nyolc-tíz alkalommal is telerajzoltam egy óra alatt a táblát.

Szikra János 1964-ben ment nyugdíjba. Azóta csak a festészetnek él. Baja mellett, Vaskúton született. A bajai képzőben ugyan elmélyült hivatásszeretete, de a látáskultúra fejlesztésében nem jeleskedett az intézet. Ellenben a városka kaszinójában gyakran szerepelt Nagy István festőművész. Az ő munkássága keltette föl a fiatal Szikra Jánosban az érdeklődést a festészet iránt.

Nem vette el kedvét a sikertelen első felvételi sem 1943-ban. A Képzőművészeti Főiskolára 1945-ben jutott be. Százharmincnál többen .kezdtek az első évfolyamon, mire végeztek, huszonhármán kaptak diplomát.

— A második évtől Kmetty János volt a mesterem. Ügy éreztem, kedvelt engem. Közelebb álltam mégis Barcsayhoz. Akiket ő arra érdemesnek tartott, azt rajzoltak —: köztük én is —, amit akartak. Osztálytársam volt Nagy László, a költő, egy műteremben dolgoztam Kokas Ignáccal, a bábtervező Koós Ivánnal és Marisa István festőművésszel. Érdekes epizód főiskolai éveimből, hogy három évig jártam mintázni Ferenczy Bénihez is. Érdekelt, amit ő csia másik felén Illyés Gyula portréja. A költő dedikálta ezt a rajzot.

— 1957-ben ismerkedtem meg Illyéssel.

Részlet Illyés Gyula leveléből: „Köszönöm a képet, kedves emlékeink közé tesszük — ez fogja őrizni az idei nyarat, örülök a kiállításra támadt munkakedvének.”

Egy másik levél a mestertől való, Kmetty Jánostól. 1965-ben irta: „Eddigi erechné- nyeid biztatóak; csak dolgozz továbbra is hasonlóképpen.”

Egry Józsefhez is eljutott. Soltra Elemér festőművésszel hajózott át Badacsonyba. A találkozás bármily fájdalmas is volt, hisz Egry már súlyos beteg volt, szavaira nem lehetett nem figyelni. Hogy festészete hatott Szikra Jánosra, ahhoz kétség nem férhet. Ám Szikra meg-megújuló festői világa közelebb áll azoknak a kortársaknak a művészetéhez, akik a csodálatos táji élmények hatása alatt konstruktív szellemben „írják át”, fogalmazzák meg a látványt. Erre szolgáltat példát a festőállványon elhelyezett képe is, amelyet egy korábbi vázlat alapján fest. Szívesen barangol a somogyi pincék között — hát ha még azok Lengyeltótiban vannak! —, sejteti a kép. A részletező vázlat nyomán egy új kép van születőben, a látott témából kiemeli a hangsúlyos elemeket. A látvány rögzítésének frissessége mellett a lényeg kiemelése jellemzi balatoni képeit is.

Amíg új vásznainál időzünk, a vitrinből faragásokat vesz elő. A somogyi pásztorművészet valóságos remekei. A fiatalon elhunyt buzsáki Kara Lajos munkája, Tóth Mihályé, a tabi Nagy Ferencé. Nemcsak sokra becsüli ezeket a tárgyakat, hanem tanáros magyarázata elárulja, hogy sokat tanult a népművészetből is. A komód tetején megannyi cserép, somogyi és más vidékről való. Némelyik egyszínű, de vannak közöttük mértéktartóan díszítettek is. Néha előbukkannak ezek a fenségesen egyszerű tárgyak csendéletein, mert a festő szépnek találta őket és példaadónak. Ezt érzem műtermének falai között is, ahol suttogva beszélnek a régi tárgyak és a festő — az alkotás némának hitt perceiben.

Horányi Barna

nált. Szinte mindent megtanultunk a főiskolán, amit meg lehetett tanulni, mégis amikor ide kerültem a Balaton mellé, azt éreztem, teljesen kezdő vagyok. Elpárolgott belőlem szinte minden, amit magamba szívtam a főiskolán.

— Nyilván nem azért választotta a tanári állást a főiskola után, mert — ahogy az imént mondta — elpárolgott minden, amit tanult. Más Oka lehetett.

— Romokban hevert az ország. Egy évig a főiskolán még tanársegédeskedtem. Ingyen hozzájuthattam ezért a fűtött műteremhez. Igaz, a modell didergett, mert azért annyira nem volt meleg. Egy farsangi bálon aztán megismerkedtem azzal a lánnyal, aki ma a feleségem, Kelemen Zsuzsával'. Meghívott hozzájuk, Fonyódra, hogy ott is készítsek néhány rajzot, fessek kedvemre. 1951-ben láttam meg először a Balatont. Mennyire más vidék ez — fedeztem föl —, mint a bajai Sugovica-part! Még abban az évben összeházasodtunk.

A fiatal házasok Marcaliban telepedtek

le. Szikra János tanított, majd megbízták a szakfelügyelettel is. A festészet még távoli remény. Tej, liszt, zsír kellett. 1952-ben a marcali iskolaigazgató azzal örvendeztette meg kollégáit, hogy mindenki kapott egy féltalpra való bőrt...

1968-ban telepedett le véglegesen a Balaton szerelmese, Szikra János Fonyódon Festőként szemelte ki azt a telket ahol megépült műtermes lakása. 1984-ben vált meg a tanári állástól; nyugdíjba vonult a pedagógus, de nem ment nyugdíjba a festő. Azóta fölszabadultabban festhet. Első kiállítását még Marcaliban rendezték meg, 1954- ben. A tantestület biztatására vállalta az első hivatalos szereplést. Talán nem nézték el neki, hogy csak a színielőadások díszleteit festi, tucatszámra készíti az iskolának a szemléltetőeszközöket. Kár így elapróznia magát — fordulhatott meg a baráti közösség tagjainak a fejében. Azóta több egyéni kiállítást, többek között Budapesten és külföldön, rendezett műveiből.

— Azt hallottam, hogy szakfelügyelőként a megyét járva, megteltek a pedagóguslakások Szikra-képekkel.

— Adtam ajándékba nem egyet. Sokszor egy-egy festménnyel viszonoztam a vendégszeretetet. Néhány tanári szoba falán is föl- fedezhetők alkotásaim. Néhányan vásároltak tőlem.

A rajzlap egyik oldalán nádtetős hajlék,