Somogyi Néplap, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-22 / 275. szám
1986. november 22., szombat Somogyi-Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Ällilll A HARMADIK címmel kiállítás nyílt a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának anyagából az Ernst Múzeumban. A felső nagy képen: Lengyel Gábor: Vagyunk ... A nevelőotthon életéből című sorozatból. Alatta balra: Rosta József; Arcfénykép. Jobbra: Bánkúti András: Punkok. Alul jobbra: Tamás Katalin; Poszter. Bán Zsuzsa A szabadság órája Szépen magyarul — szépen emberül Tökugyanaz A tök — mármint a sült tök — egyre .inkább kiszorult az utcákról, a terekről, s helyette .benyomul a nyelvbe. De mennyire ízetlenebből! A gépesített, villamos ku- ikoricapattogta,tónál két diáklány állt előttem a sorba, az ő szavaikat hallgattam. — Aztán kiment a trafó a kerületbe, a teremben töksötét lett. Oltári zrí volt, képzelheted. — Nálunk tökugyanaz. Bejött a diri, tökjó fej, egy zseblámpával: hazamehetnek. — Tökszerencsétek volt! — Hát ... Elmen tü-nik a moziba, a Balfácánra. Tökhülye film, tökre tőhögtük magunkat. — Fél kuki lesz, meg egy -csomag pirított tök- mag. — Ide is tökugyanaz! Itt leállt a magnóm: közben megkapták a csemegét (én is a magam nyelvi csemegéjét), így nem élvezhettem tovább elmés csevegésüket. Ha lett volna egy kis időm, s nekik is, tálán együtt is elkalandozhattunk volna a farmernál is divatosabb és kopottabb „fokozószó” szinte regényes múltjában. Kezdetben vala a tökfilkó meg a tökfej, illetve a tökfejű. S hogy miért éppen erről a ko-bakos növényről kapta haszontalan, együgyő, bárgyú, bugyuta, tökéletlen embertársunk a nevét? A tökfilkó kétségkívül a kártyázásból került mintegy kétszáz éve a nyelvünkbe, ahol a piros (szín), a zöld és a makk mellett van tök is, ámbár ezen eltűnődhetnek a lapok forgatói: miért éppen ezt a nevet kapta ez a figura, mikor apró csörgőik vannak rajta (mint a régi udvari bolondokon.) Valójában már ez a kártyabeli tök is félreértés szülötte: német neve ugyanis Schelle, azaz „csörgő”, de a Schel. lé-nek van másik, kevésbé szalonképesen csengő jelentése is, és — tévedésből? — ez lett nálunk kártyaműszóvá csörgő helyett ... „kártyához ültek (a zsiványok) és keményen tökfilkóztak” — olvashatjuk 1817-ben a híres -zsiványakról szóló történetben. (A szláv — végső soron görög — eredetű filkó jelentése: „fiú, legény”, s mint tudjuk, az egyik kártyafigura, a „tök felső” neve.) Ám a tökkelütött. a tökfejű már jóval régebben él nyelvünkben: „Hasonló tökkelütött agya vala Akte- mon nevű Filosofusnak" — olvassuk már 1724-ben. S itt legföljebb csak belejátszott a kártyás szóhasználat („tökkel üti a zöldet”) a kifejezésbe. A dolog nyitját Orczy Lőrinc XVIII. századi verse adja kezünkbe, éppen a rossz diákról írja: Egy könyvből, másikból ír occupatiót, Üres tök fejjel vár két hó vac%tiót... A tökfej bizony üres volt belül, nem volt benne semmi. Az azonosítás alapja pedig az volt, hogy a kivájt, belül üres tökhéjat már igen régóta használták különféle célokra: résziben a vadászás- nál, vadfogásnál, résziben madár.ijesztőnek, de szemet, szájat vágva rá, gyertyát rakva belé, még ijesztgető kísértetnek is. Vadkacsázáskor egy kivágott tökhéjat tett a vadász a fejére, s a vízbe ereszkedve így közelítette meg a vadkacsát. De használták cinkefogásra is az öres, kivájt tökhéjat: a gyengén feltámasztott, belül még' tökmagot tartalmazó csapdába a cinegék bebújtak, s szemecské- lés közben rájuk borult a -„töksötétség”. Ezért írja Csokonai : Ollytól nem is tanúi ok, Kinek kobakja korpavár, S a cinke is tart tőle már. (Egyébként a török eredetű kobak jelentése is: lopótök, amely — mint ismeretes — szintén üres belülről.) Így aztán már könnyű megértenünk a tökrészeg kifejezést is, amelyre csak 1847-ből van adatunk. Igaz ugyan, hogy a részeg ember feje éppen nem üres, hanem nagyon is télé van, de úgy viselkedik mégis, mintha üres tökhéját viselne a nyakán. S ha van tökrészeg, miért ne lőhetne tökjózan is? „Amíg részeg vagyok, ne ' félts semmitől, de ha egyszer tök-józanon látsz, akkor imádkozzál értem ... ” — olvashatjuk a nagyvárosi élet írójánál, Ambrus Zol- ■ tánnál. S ha már volt tökrészeg, tökjózan — ennek a mintájára megszülethetett a tökhülye, a tökmindegy, a tökugyanaz, és a többi. S az is valószínű, hogy a „teljes” jelentésű tökéletesnél. („tökéletes' sötétség borult ránk”) is szerepe volt az új „fokozó szó” elterjedésében. De nem unalmas egy kicsit mindig , tökugyanázt hallani? Szilágyi Ferenc A dombra telepített szőlőt meg a melléje felhúzott pin- cés épületet itt hegynek hívták. Máskor is előfordult, hogy ide biciklizett ki egyedül, ha valami bántotta. De most úgy jött, mint aki soha nem akar visszamenni. Sortra vetkezett, 'kitett egy üveg hűvös bort maga elé az asztalra, kiöblített - egy vastag falú üvegpoharat, és rágyújtott az első cigarettára. Csend volt. Lelátott innen a városra, s eltűnődött azon, mi értelme van az egész életének. A válás óta szüleivel él; megcsinál mindent a ház körül, amit kell, elvégzi a dolgát a munkahelyen is, aztán este fáradtan lefekszik a szobájába. Minden oka meglenne arra, hogy jót aludjon, mégsem sikerül. Mennek az órák, és ő csak gondolkodik. Éjféltájban az anyja megkérdezi, miért mászkál még mindig a konyha meg a szp- bája között, s ő ingerülten azt- feleli, -hogy túl meleg van, meg szomjas; különben is hagyják már békén. Nagyon késő__van, miré dlal- sziik, s alig h-unyja le a szemét, már csörög is az az átkozott vekker... Dagadt szemekkel, káromkodva kel fel, megkezdődött tehát a következő nap, amelyik ugyanolyan értelmetlen, mint a többi. A rosszul sikerült házasságára, a válásra, a fájdalomra nem gondol,* s mégis minden idegsejtjében benne él állandóan. A nap, amikor felesége és az ő legjobb barátja elébe álltak, és megmondták neki „becsületesen”, hogy szeretik egymást és össze akarnak házasodni. A pillanat, amikor ölni szeretett volna, s ehelyett elmosolyodott, és felvonta a vállát: — Ti tudjátok. A tárgyalás a presszóban, amikor a- kettejüknek kiutalt lakást félesége magának kérte, hogy elkezdhesse új életét a másikkal. Emlékszik a hubertus ragacsos ízére, s nem tudom, hányadik pohár után a szédületre. Akkor is mosolygott kicsit, felállt, bedobta a pénzt a wurlitzerbe, és egymás után hatszor hallgatta meg a Mlarinát. — Marina, Marina, Marina, úgy kérlek, hogy légy az enyém ... A pincémőt is ismerte. Félrészegen rámosolygott, amikor arra kérte, hogy menjen haza. Kifizette a számlát, ás akkor ide, ide jött ki egyenesen a „hegyre”. Egy hétig volt kint, mi-re az apja érte jött és hazavitte. Aztfán az élet ment tovább. Végigjárta az összes helyet, ahol ismerősökkel találkozhatott, és ahol inni lehetett, s egyre lelkesebben tárgyalt mindenkivel az alkohol jótékony, feledtető gőzén át... Volt, hogy megismerkedett egy lánnyal, s azt gondolta, talán újra kezdhet mindent. Nem volt olyan, mint az első felesége, de nő volt mégis, aki meghallgatta, ha beszél - neki, aki engedte, hogy megtapogassa, megcsókolja. — Bemutatlak anyámnak — mondta neki egyszer, és tényleg hazavitte, de abban aztán nem volt köszönet. Anyja alig köszönt a lánynak, és olyan csúyán nézett rá, hogy az azt sem tudta zavarában, hová tegye kezét- lábát. Amikor egyedül maradtak, összeveszték ezen. — Mit tudod te, milyen lány ez — mondta az anyja dühösen. — Megint megbízol valakiben, aztán becsap, mint az a k .... feleséged. Ezen a napon is elment a városba, és leitta magát. A lányt nem tudta > többet rávenni, hogy elmenjen hozzájuk. — Félek az anyádtól — mondta. — Nem tudom elképzelni, hogy valaha együtt lakjam vele. Egyszer bemutatták egy elvált asszonynak, akinek két kislánya volt. Velük élt egy szépen berendezett három- szobás lakásban a sápadt, szőke, gömbölyded kis asz- szony. Amikor egyedül maradták, elmesélte, hogyan hagyta el a férje, és ő magára ismert. Megérezte a másik megcsalatottságát, sebzettsé- gét, és könnybe lábadt a szeme. A kis asszony is sírva fakadt, és engedett a csókjainak. Azon az éjszakán egymást átőiéivé aludtak el, és ő úgy érezte, megtalálta újra a boldogságot. Reggöl korán elment, de megbeszélték, hogy este eljön megint. Azon a napon madarat lehetett volna fogatni vele. Délután sokáig időzött a fürdőszobában, megint felvette a legjobb ruháját, és egy nagy doboz bonbonnál, gyönyörű virágcsókorrál csengetett be a szóiké fiatalásszony lakásába. Meglepetésére egy idős, hátrafésült .hajú asszony nyitott ajtót. Látszott, nem szívesen engedi be. — A lányom meg a gyerekek sétálni mentek •— mondta. — Ügy beszéltük meg, hogy ma jövök — felelte zavartan. — A lányom beszélt magáról — mondta az asz- szony —, és megmondom őszintén, nem örülök. — Miiért? — Nézze ezt a lakást, berendezést, mindent, amit itt lát, mi vettük néki. Amikor a férje itthagyfa a két kisgyerekkel, attpl féltünk, megzavarodik. ' Vigyáznunk kell rá. Elég volit neki az az egy csalódás, nincs szükség többre. — De hát miért kellene csalódnia bennem? Miért nem bízik meg bennem? — Nézze, megmondtam. Ö az egyetlen gyerekünk. Mindent, amit ón meg a férjem félreteszünk, rá meg a kisunokákra költünk. Azt akarjuk, hogy többet ne érje baj! Eszébe jutott a saiját anyja, aki elüldözte a lányt. Ügy érezte, csapdában vannak mind a ketten ... Az utóbbi időben,, ha elaludt is, rémálmai voltak. Újra azt álmodta, hogy üldözik, s ő menekül valami sziklás helyen és az üldözői egyre közelebb kerülnék hozzá. Ilyenkor verejtékben úszva, halálra rémülten szokott fölráadnii ... Itt fent a szőlőben azonban nyugalom volt. Ezúttal a szomszédok sem jöttek ki. Csend volt, madárcsi- csergés és béke. Az üvegben egyre apadt a bor, s végre valami kellemes, nemtörődöm hangulat vett erőt rajta. — Végül is — mondta maga elé — talán jdbb így, mintha boldogtalanul élnék Valakivel. A szabadság a legnagyobb dolog a világon Azt teszek, amit akarok. Most is. Senkinek nem kell beszámolnom róla. Teletöltött még egy üveget, rágyújtott megint, és bőkes- séges hangulatban, kicsit kódos szemekké! nézte lent a gyümölcsfák lengedező ágait. Akkor már hangosan beszélt, mintha ült volna vele szemben valaki. — Végül is öregem — mondta a láthatatlan társnak —, a házat úgyis én öröklöm. Minek törjem magam? Az otthonom megvan, a tiszta ruhám, a meleg ételem is. Mintha a másik azt felelte volna, hogy amíg az anyád él, igen. De azután? — Mit azután? Akkor nősülök, amikor akarok. Meglesz a házam, megvan a jó keresetem ... — Amit jórészt eliszol. — Aztán? Kinék mi köze hozzá? — Most senkinek. De ha asszonyt akarsz ... Ezen eltűnődött egy darabig. — Mindenesetre most szabad vagyok, és ennél nagyobb dolog úgysincs a világon. Nem igaz? Mintha eltűnt volna az a társ, aki egy kis időre odatelepedett melléje képzeletben. Mondott még egy-két szót neki, de az nem válaszolt. A . bor már régen a fejébe szállt, de úgy érezte, még mindig kell valami fájdalmat tompítania, még mindig fájt benne valami, s azt akarta, hogy elmúljon. Az apja talált rá másnap reggel. Levágta a kötelet, ordított, és összeterelte a szomszédokat, hátha lehet még segíteni rajta. Békésen feküdt, mégis megközellthetetlenül, elérhetetlenül. A HARMADIK Fiatal fotóművészek kiállítása Iby András NOVEMBER Már kopaszodnak a fák, leveleknek a rőt színe vérzik, börzik a tócsa vize, bár bodoritja a szél. Lenn a kertek alatt már gyásztüzet éget az ősz is, sárga levélkupacok ónszinü füstje kering. Csendesek a temetők; gyertyáink csonkjukig égtek. Rebben a varjúsereg - és feketén tovaszáll. Borzason és komoran a krizantém kákád a síron, szél dúdol rekviemet tar gallyak ágai közt.
