Somogyi Néplap, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-15 / 269. szám
1986. november 15., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A cenzúra. ina; Dr. Goitein Gabor. Előadták ■ Bök Mancik0 és Szemere Károly, j A mai esemenvek Rém gyorsan leperegnek, Sok az trnivaljja A szegény riporternek. — Ezért a bölcs cenzúrának Az » legfőbb gondja, Hogy imivalójának A telét el ne mondja. Kaposvár városában Semmi sem megyen rendben. Itt Van pétch'na* okáért,.. — Elég, maradjon csendben! Pom peius ]eruzsálemben ketehajú fiatalember. — És tiltakozzon ön is, üigyivéd úr. Hiszen már első írásaiban is bizonyította: ízig-vérig újságíró, sőt még inkább íróalkat. — Nos, nem tiltakozom — vágta el szelíd nézésével a vitát az ügyvéd. Fiatalon a Somogyvármegye című napiújság munkatársa lettem. Közírói ambícióim, ami egy mai ügyvédnek talán érthetetlen, inkább vonzottak a közélet felé, mintsem hogy az. akkor divatos és gyors ügyvédi meggazdagodás, vagy a kispolgári kényelem fi liszterút jónak számomra visszataszító ösvényét válasszam. Az elnök fölemelte a hangját. Maga önostorzó kritikusságával, szerénységével inkább egy mércéjét magasra emelő esztétához hasonlított, mintsem sokszínű életei élő újságíróhoz. — Elnök úr, ha arra céloz-, hogy mindig is bátorkodtam kiállni saját véleményem mellett, és sosem a néppel intrikózó hatalmasságok fullajtárja voltam, akkor dicséretnek számítom ,e kijelentését. 1910-ben sokan megnevettek, amikor — az általam igen nagyra becsült — Göndör Ferenc szerkesztette Somogyi Naplóban (milyen kár, hogy tiszavirágéletű volt ez az újság) bizony le mertem írni: „Én is szerkesztettem már tejgazdasági szaklapot, amikor a mezőgazdasági múzeum falitábláiból ismertem csak a tejgazdaság fejlődését és a Pallas-lexi- kónból olvastam el a sajtkészítés mikéntjét.. Az asztalnál ülők mosolyogva néztek az ügyvédre. A köpcösből kibújt ai kérdés; — Hogy bírta a népszerűsége ezt a tőrdöfést? — Általában — anélkül, hogy akartam volna — népszerű voltam, írtaim és vitáztam, olvastam és előadtam, pereskedtem és kibékültem, de a magam által szabott útról nem tértem le. A világháború idején sűrűsödtek vezéreikkeim, glosszáim, vitázó szándékú ismertetőim. Érdekes alkalom volt, amikor 1917-ben „Háborús Eleven Újság” címmel estélyt rendeztünk Kaposváron a háborúban elesett, katonák családjai javára. Másnap minden tiltakozásunk ellenére — az alábbi sorban méltattak bennünket: „A szövegírók köziül egyaránt bámulatra méltót teremtettek." — Az őszirózsás forradalom kaposvári zászlóvivője volt — folytatta szokásos kötözködését a kis köpcös. — Hogyhogy nem érezte a megtorláskor Héjjas Iván kemény kezét? — P.á Mordul ásómban hisz? Rosz- szui ismer! Tartottam magamat az 1918-as októberi önmagamhoz. Mini a kaposvári pártok megnyitó értekezletén elmondtam, a demokratikus rend megszilárdulása, a gazdaság egyensúllyá az én hitem, nem pedig a korszaknak nem megfelelő indulatos harci továbbvitel. Demokrata programom akkor ismert emberré tett, majd a kaposvári nemzeti tanács egyik elnöke lettem. Ám 1919 márciusa a Somogyvármegyé- vel együtt elsöpört, így hát később nem kellett számot, adnom korábbi tetteimért. Noha sokáig az orrom alá dörgölték, hogy nemcsak 1918- ban ostoroztam az elvtelenséget, hanem már 1912-ben is gúnyverssel rukkoltam ki az Eleven Újságban. A hírlapok vármegyét kiszolgáló szerepét karikíroztam ki. A fiatal férfi fölállt az asztaltól és az őszhajú ügyvédhez sétált: — Kérem, meséljen Móra Ferencről Mondja el, hogyan jött maga miatt Kaposvárra az országosan ismer, népszerű író? Meséljen, kérem meséljen! — Márpedig ne akarjon sokat! — Ezt úgy felelte az ügyvéd, mint aki örömmel gondol "vissza azokra az évékre, de talán fél megosztani az emlékeit. Félti azt a gondatlanul kezelő jelenkortól. — Ezt nem nekem köszönhette a város. Tizenkét éves lehetett a lányom, amikor a Világ folyóiratból .^<á5£££2^ D* GOITEIN GÁBOR KÉT KERÍTÉS KÖZÖTT *7 UÖäJÖi MO?* > ä K«C iS «4 *7 Hült«. «80« tOíM* ÜK5S t»)!0it* UJ.SOKÖGY ÍUBÍS* KAPOSVÁR először fölolvasta/m Móra vadember-cikkét, a „Legendák az uno- kámrór’-t. A kislány nem tudta megállni, hogy pár szóval meg ne köszönje azt a melegséget, amit a cikk benne is fakasztott. A postafordulta pedig apróbetűs levélkét hozott. Ezzel Móra haláláig tartó barátság kezdődött; számos találkozóval, nyaralással, kaposvári előadással, értékes levélváltással. Legtöbbje ma is megvan a birtokomban. Egyetlen megjelent könyvem előszavát is ő írta. — Az egyik fia Mórából doktorált? — Mind a két fiam doktorált. Talán azért, hogy doktorként ölje meg őket a gyűlölködő fasizmus. Palit Ukrajnában aknára hajtották a ‘keretlegények, Gyuri pedig egy német haláltábor felszabadításának másnapján halt meg, csonttá lefagyva. Az ügyvéd leült, arcát a fal felé fordította. Látszott, hogy nem sír, mert erősebb a fájdalma annál. A fiatal férfi is elfordította az arcát. Az asztalhoz ment, előhúzott egy zöldborítójú füzetet. „Független ügyvéd” — harsogta a lap címe. Az ötödik oldalra lapozott, majd odadobta a köpcös férfinak. A fasizá- lódó Magyarországon egy zsidó ügyvéd halk szava nagyon elveszik a haragos zsivalyhan, de bátorsága így is, éppen, ezért csodával határos. A köpcös már fennhangon olvasta- a befejezést: „Ahogy egyetlen ember sem lehet független, aki emberi társadalomban és nem légüres búra alatt él, ... de azért mindent meg kell tennie, hogy a legnagyobb függetlensége! megközelítse. És semmit sem szabad megtennie, ami az emberileg lehető és már meglévő függetlenségből tör le egy darabot." Az elnök később megkérdezte: — És mi történt magával' negyvenöt után ? — Amit az életrajzom ír. „A felszabadulás után a Kaposvári Ügyvéd) Kamara elnöke. A kamara megszűnése után a helyi bizottság ügyvezetője, majd közjegyzőként dolgozott.' A legnagyobb csöndben éltem feleségemmel. A bizottság rövid időre vonult vissza, majd hamarosan kihirdette ítéletét. Goitein Gábor, volt kaposvári ügyvéd, újságíró, a szépet remélőik, a könyvbarátok, a törekvő Okos ifjak emlékezetében maradjon fenn' mindörökre... Aznap kissé fáradtan ébredt. Valami különös álma volt. Egy bizottság előtt állt, még a dátumra is emlékezett: 1963. november 11. Hiszen ez a mai nap — gondolta fur- csállva. Mint ahogy az is szokatlannak tetszett, hogy az álom végén egy kopottruhás férfi tálcán üdítőket kínált, de a parányi szobában, ahol csendesen ketyegtek az évszázad órái, már nem volt senki. Békés József P>: Találni sem lehetett volna annál kisebb szobát. A három férfi összenézett, majd a legmagasabb, égy keszegformájú férfi ujjelőjét igazítva utasította' a hivatalszolgát: — Kérjük az ügyvédet! — Miféle ember? — kérdezte egy pocakos, alacsony férfi, aki tiszteletet parancsoló, magas, támlás széken ült. — Ügyvéd! — mondta az ellenkezői szélen lülő fiatalember. — Persze magának rokonszenves? — válaszolta gúnyosan a köpcös. család sarjaként látta meg a napvilágot? — Ügy van, uram. Apám, Goitein Benedek időimilláomos volt. Órás kisiparos lévén százszámra ketyegtek kereskedésében — a Kossuth tér sarkán — az időmérő szerkezetek. Hetedik gyerek lévén másodszor is gazdag voltam. Fivéreim levetett ruhái nálam kötöttek ki, így nekem két—három darab cipőm, ingem is volt, míg nekik csak egy jutott. Igaz, a művészi és úri barátságairól ismert Goitein Mór, mindenki Misi bácsija nemegyszer családunk hóna alá nyúlt, de mi a kereskedők középszerű életét, éltük. Mindennapi pénzhiányunkat a Goethét és Schillert olvasó édesanyánk szeretete pótolta. — Maradjunk a tárgynál — mondta megjúhászodva a magas széken ülő ember. — ön Kaposváron az állami főgimnáziumban jeles eredménnyel végzett, majd a Kecskeméti Jogakadémián, később a Kolozsvári Tudományegyetemen fottytatott tanulmányokat. Ott doktori, mad 191il-ben Budapesten ügyvédi diplomát szerzett. Remek előremenetel. Miért fogott kezébe mégis tollat? — Tiltakozom! — ugrott fel a fe— Az — mondta bátran a másik. — Több ember életét élte, s mindegyikre büszke lehet. — Most majd elválik — intette őket csendre az elnök. Az ősz hajú férfi fáradtan lépett a szobába. A hivatalszolga előre- jött az asztalig, úgy jelentette: — Goitein Gábor, volt kaposvári ügyvéd az Emberi Emlékezet Megítélő Bizottság előtt megjelent. — Elmehet — utasította keményen a' hivatalszolgát az elnök. — Fél óra múlva gondoskodjon frissítő italokról, s feleljen személyével: minket most senki ne zavarjon. Amint behúzta az ajtót, a szélen ülő fiatalember fölállt és széket húzott oda az ügyvédnek. — Kérem, foglaljon helyet. Szeretnénk, hg: kényelmesen zajlana le a beszélgetés. — Jóbb, ha leül — mondta nyeglén a kis pocakos —, nem végzünk gyorsan. — Mielőtt az urak kérdéseket tennének föl nekem, ho,gy életem sorét elbeszéljem, s cselekedeteimet az önök alapos ítéletére bízzam, elöljáróban hadd beszéljek el valamit. Legyen példabeszéd, ha gúnyát kell adni rá. Tacitus, a kiváló római író mesélte, hogy amikor Cnae- ius Pompeius elfoglalta Jeruzsálemet, kíváncsian rohant a templomba, hogy a zsidók istenét, akiről annyit hallott, meglássa. De ő és kísérői félig riadtan, félig csalódva nézitek körül, mert a szentély közepén, ahol a mások templomában bálványok álltak, ők sehol sem lelték a mindennél ékesebb istenszobrot, csak nagy, titokzatos ürességet találtak. Erre aztán szinte megverten kullogtak vissza katonai szállásukra. Hát uraim, önök is így járnak, ha bennem az igazság rettenthetetlen bajnokát, a zseniális ügyvédet vagy a tollforgatók szeplőtlen szobrát keresik. Mindennapi életem színtelen története el fog nyomni néhány ásítást az ajkukon ... — Goitein ügyvéd, kérem bízza ránk ennek eldöntését. Az elnök érzelem nélkül szólt, de a kicsi köpcös ettől erőre kapott. — Ugye ön gazdag kereskedő
