Somogyi Néplap, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-04 / 234. szám
1986. október 4., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS Egy lány meg egy fiú A z utcán ismerkedtek meg. A lány fagylaltot vett, s mögötte állt a fiú. Megszólította. Aztán sétáltak, beszélgettek, nézegették a kirakatokat, vettek borítékos sorsjegyet. A lány tíz forintot nyert, a fiú nem nyert semmit. Aztán a lány sem nyert semmit a tíz forintért. Nevettek. „Hülyeség az egész” — mondta a fiú. „Azért jó az a pillanatnyi izgalom” — mondta a lány. „Igen, az jó” — mondta a fiú. Másfél óra múlva már fent volt a lány a fiú lakásán, és két óra múlva már szótlanul feküdtek egymás mellett. Mint két idegen a strandon, aki véletlenül egymás mellé terítette le a gyékényét. — Iszol sört? — kérdezte a fiú. — Nem szeretem — mondta a lány. — Akkor konyakot. Van az is. Apámék feltankoltak, mielőtt lementek a Balatonhoz. — Te miért nem mentél? — Majd egy hét múlva — mondta a fiú; — akkor veszem ki a szabadságom. De csak pár napra megyek le, aztán kirepülök Finnországba. Régóta gyűjtök rá, izgat az az ország. — Biztosan érlekes lesz ... — mondta eltűnődve a lány. — Biztosan... — mondta a fiú. Később a lány azt ajánlotta, hogy főz kávét, ha van itthon. — Van — mondta a fiú —; megtalálsz mindent a konyhában. A lány leszállt a heverő- ről, a ruháját kereste, hogy felöltözzön. „Jó alakja van — nézte a fiú —; egy kicsit lehetne tettebb is, de azért jó. Szépek a mellei, kemények, rugalmasak.” — Fordulj el — nézett hátra a lány. — Miért? — csodálkozott a fiú. — Csak. Nagyon kérlek... — Oké — mondta a fiú, és elfordult. A lány gyorsan felöltözött, és kiment a konyhába. Ügy látszik, golyós egy kicsit — gondolta a fiú —; most adja itt a szemérmest...” Nyújtózkodott, majd rágyújtott egy cigarettára. Nem volt elégedett önmagával. Talán nem is volt jó a lánynak. Na és? Mit számít az? Még egy félóra, és tapintatosan elküldi. „Hívni foglak telefonon.” — mondja majd neki, és nem hívja. Egyszeri kaland, semmi több. A lány behozta a kávét, tálcáin, rajta kis tá- nyérkán cukor, csészében tej. Letette az asztalra. — Te... ne haragudj — mondta —, de hogy is hívnak? — Péternek — mondta a fiú, és kis szünet után hozzátette: — Szűcs Péternek ... — Engem Kiss Júliának — mondta a lány. — Hány cukorral iszod a kávét? — Hárommal — mondta a fiú. — Édesen szereted? — Édesen. Miért? Baj? — Ugyan... — nevetett a lány —, az apám is így isz- sza ... Tejet kérsz bele? — Nem kérek — mondta a fiú. — Odavigyem? — kérdezte a lány. — Nem — mondta a fiú —, felkelek én is ... A lány bólintott, az ablakhoz ment, kicsit elhúzta a sötétítőt. Erős napfény zuhant be a résen, hunyorgott tőle. A fiú csak nadrágot húzott, félmeztelen maradt. — Meleg van — mondta, amikor az asztalhoz ült. — Meleg — mondta a lény, és ő is leült a fiúval szemben. Kortyolgatták a kávét. — Klassz... — mondta a fiú. — Nem titkárnő vagy véletlenül? — Nem nevetett a lány —, óvónő. — Ne mondd! — csodálkozott a fiú. — Miért ne mondjam? Olyan különös? — Nem is tudom... — mondta a fiú —, de annyi biztos, hogy ezt nem találtam volna ki... — Pedig nem különleges foglalkozás — mondta a lány. — Ahogy vesszük — mondta a fiú. — Mert eddig még nem volt dolgom óvónővel ... — Akkor most volt — mondta a lány. — Igen — mondta a fiú. allgattak, megitták a kávé maradékát. — És nem fárasztó? — kérdezte a fiú. — Micsoda? — Hát... azokkal a kis srácokkal... — Nem... dehogy — mondta a lány —, hiszen szeretem csinálni. Nagyon hálásak, kedvesék... És ami csodálatos, hogy szinte végtelen a fantáziájuk. Egy fadarabot is képesek táltosnak, sárkánynak vagy bárminek látni... És megszemélyesítik a buszt, nevet adnak neki.. . És hallgatják, hogy az autók mit beszélgetnek egymással a parkolóban ... Te el tudod képzelni, hogy az autók beszélgetnek? — Nehezen — nevetett a fiú. — Pedig egyszer biztosan te is el tudtad képzelni... A múltkor egy kisfiú meg elújságolta, hogy megismerkedett egy markolóval... „Barátok lettünk — mondta — és meghívtam, hogy jöjjön el hozzánk... ” — Jó fej a kisöreg — nevetett a fiú. — Jó fej — mondta a lány. — És ne hidd, hogy egyedül csak ő ilyen ... Ilyenek szinte mind! És kíváncsiak! Te, ha tudnád, mi mindent összekérdeznek! — Miket? — Mindent. Miből lesz a kő? Mi az árnyék? Láknak-e a napon? Honnan jönnek a felhők? Milyen magasan van az ég? Soroljam? — Hagyd — nevetett a fiú. — És te ezekre tudsz válaszolni ? — Nem mindegyikre — nevetett a lány is. — Amelyikre nem tudok, egyszerűen azt mondom, hogy nem tudom ... — Nem félted előttük a tekintélyed ? — Előttük nem kell félteni... ök még megértik azt is, ha valamit nem tud az ember... — Igaz — mondta a fiú —, ők még megértik ... Csend lett, nézték egymást. „Szép szeme van — gondolta a fiú —, tiszta tekintetű ...” „Kellemes a hangja — gondolta a lány —, jó hallgatni, ha beszél...” — Irigyellek — mondta később a fiú —, te azt csinálhatod, amit szeretsz __ N ekem ez eddig nem sikerült. — Mit csinálsz? — Kabinos- vagyok — mondta a fiú, és nevetett. Vicces, mi? — Miért lenne az? Az is munka... — No jó, hagyjuk — komolyodott el a fiú —, 02 csak amolyan átmeneti állapot ... Sajnos nem az első, és úgy érzem, nem is az utolsó... — Mit szeretnél csinálni? — Valami értelmeset. — Ez nem válasz — mondta á1 lány. — Tudom — mondta a fiú —, de jelen helyzetemben most még itt tartok ... Azok után, hogy negyedszerre sem vettek fel az orvosira, mit mondhatnék ... — Feladtad? — Az orvosit? Talán már igen. — És helyette? — Nem tudom ... Most még nem tudom ... — Szeretnéd megtudni? — Hát persze. — Akkor majd segítek... — Te? Miben? — Abban, hogy megtaláld önmagadat... Ha ketten keressük, úgy könnyebb.. . — Lehet — mondta a fiú. Hallgattak. A függöny hasadékán már az alkony csúszott be, szürkén és mogorván. A fiú Finnországra gondolt. A közeli utazásra, az élményekre. E gy pillanatra odaképzelte a lányt is. Maga is meglepődött ezen, hiszen még gondolatban sem vitt oda magával senkit. Miért, hogy most mégis? — Bekapcsoljam a magnót? — kérdezte azután. — Kapcsold — mondta a lány. — Milyen zenét szeretsz? — Nem túl harsányat. — Jó — mondta a fiú. A magnóhoz ment, bekapcsolta. A hangok csöndes esőként permetezték, mosták a csendet. A lány és a fiú hallgatott. Ügy. mint akik már nagyon régóta ismerik egymást. Aztán egy idő után a lány felállt, a táskájáért nyúlt. — Megyek — mondta. — Ne menj még — mondta a fiú, és megfogta a kezét. Falak. Szentgyörgyi Kornél festménye. Győrfi András rajza Új irodalom a Vajdaságból A legfiatalabb — fiatalosabb — irodalmat is utoléri egyszer a végzet: még fiatalabbak lépnek le az idő futószalagjáról. Megjelennek, és bitorolni kezdik a mindenkori meglepett elődök ál'tal mindenkor privilégiumnak, a felsőbbrendűség nyilvánvaló jelének vélt jeleket. A fiatalság külső és belső jegyeit. A hatvanas évek elején az Üj Symposion folyóirat huszonéves szerkesztői: az ifjan, de méltán koronázott nagy nemzedék után ismét erős, új csapat kopogtat a vajdasági irodalom ajtaján. A magyar irodalom ajtaján — a Vajdságból. A „HB-csoport”-nak nevező fiatalok is mostanában teszik le első figyelemre méltó munkáikat arra a közös asztalira, amelyet — sokszor úgy érzem — nem ül körül elég figyelmes közösség. Kirajzásuk nem szórványos, nem egyedi: a szlovákiai magyar irodalom szintöl a nyolcvanas évek elején mutatja a megújulás törvényszerű, mégis mindig szorongva várit jeleit. S hasonló jelenségek biztatnak a Kárpát- aljáról, és biztatnak bizonyosan Erdélyből is. M. K. SZÍ VERI JÁNOS Már olyan nehéz Nem tudom, segit-e hogy irhatok. Sejtjeim gyöngyházát fagyok roppantják. Pincéim süllyednek. Égre verődik ragyogó csontom. - Hol vagytok, kitalált mesterek. Teráfok őrzik és váltják álmaim. Közelből, távolból halmazok, mindent csokorba halmozok. Parázsló pont az égő tenyérbe, ily gyönyörű az álom. Sistereg a nyájban jóltáplált kosaim torka. Gombostű, körző és csavar. Szelek környékezik kényszerű záraim. Nem tudom, segit-e, hogy irhatok. Nem tudom, segit-e, hogy irhatok. Kiérlelt gyantarétegek. Erőm elhagyott. Szaruhártyába csomagolt kényelem. Másnak kenyér az élet cseppköve, rám kőként nehezedik az élelem. - Mocorog félelem csontja. FENYVESI OTTÓ Harmatok völgye megszakadt hajdani vonzalmak keserűsége gyűl ki néhanapján bennem pillantásaid éltető gyönyör-gyökere nyomán mint jéghideg mezők zajlása tavaszi erdők zsongása tükrös ragyogó báltermek kongása nádtetős házikók rogyása vályogfalu simulékony emlékek képzetek álmok szenvedélye ezüstös szavaid csillogásában elhalványul s ha majd szobád sem lesz a dombok elképzelt magaslatán mely annyi embert csábít s ha majd az áradó vad folyókat a mezők magukba fogadják ha elsüllyedt fürtjeid simításában élsz majdan fátyolozott virágok simán ajkaid közé szorulnak és elfelejted hajadonságod és ha a források mentén összegyülemlett kőedények sírására ébredsz szabadon száguldhatunk a folyások irama ellen űző fenevadak kelepcépe amikor csak egy messzi-messzi világítótorony fényének haladása jelzi utunk ívét„ a csavargók és a vándorok is majd az óceánok vizére szállnak beatrix arcán pergő nedűk íze ősi ködökbe elvész és ha majd egyszer te is érzed és majd ha te is belátod az egyetemességet és ha majd egyszer akkor te is beláthatod maradék életed sírodba sírom kihalt harmatok völgyének szövevényében már gyöngykagylók lézengenek óvóhelyük biztonságában kölcsönös beteljesülhetetlen vonzódásban SZÜGYI ZOLTÁN Lehefséges séfa Ha őszintén mint a vízen a halász. Oly rend van itt, csak sétálná lehetne szátlan, megsemmisülni, minden lépés után, újra és újra. A levél, szár csendben hívja a napot, tudja dolgát a folyó s a lepkék ismerik játékukat. Nem durva a szél sem, erre pihenteti szárnyait, büszke még a harmat, amott csiga ágaskodik s messzire indul a bogár. És itt, mellettem, oly fehér egy virág, nyugtalanná lesz a papír, írni nem merek tovább.
