Somogyi Néplap, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-04 / 234. szám

1986. október 4., szombat 5 Néplap AZ MSZMP SOMOGY MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA ■ ■ Tisztelem Ont, doktor úr! Vége a kezelésnek. Indu­RÁDIÓSZEMLE Kortyolgatva OKTÓBER 10-ÉN Színház­avatás Pécsen Pécs új színháza — a Ka­maraszínház — a program­nak megfelelően október 10-én megnyiitia kapuit a közönség előtt. A társulat Shakespeare: Lear király című drámájának díszelő­adásával köszönti a színház­avatást és az évadinyitást. A hét elején történt súlyos vízszennyeződés több napon át kétségessé tette ai színház tervezett időpontban való átadását. Nógrádi Róbert igazgató pénteken arról tá­jékoztatta az MTI pécsi munkatársát, hogy az intéz­mény dolgozói sikeres erő­feszítéseket tesznek az üzemzavar okozta nehézsé­gek leküzdésére, a tetemes időkiesés pótlására. Az igazgató elmondta: a hét közepén a színház mind a 46 dolgozója — színészek, táncosok, műszakiak — ki­jött a kórházból. A próbák mindenesetre újból teljes erővel megkez­dődték. Egyidejűleg négy darab próbái folyhak, köz­tük a Lear királyé. A mű­szaki szakemberek és a mű­helydolgozók többletmunkát vállaltak, hogy pótolják a kiesett időt. Így most már bizonyos, hogy október 10- én meg lehet nyitni a szín­házat, megkezdődhet az új évad Pécsen. — Ahá! Megérkeztek a „négyszázh úszás urak”! És miért csak ketten? A társuk hol maradt?... Egyikük máris készülhet, mert azon­nal végzek. Addig foglalja­nak helyet... Beköszönünk a „firhang” mögé, leülünk a műbőr be­vonatú padra. Jókor jöttek — szobánk erkélyéről láttuk, mikor fordult be az intézet parkjába János és az Amál- ka —, így most csak néhá- nyan előznék meg bennün­ket a sorban. Az ORFI rendje megköve­teli a percnyi pontosságot, sőt a másodpercnyit! Reggel fél héttől délután négyig, ötig nyolc-tíz kezelés a vízi- és száraztornától az iszapke­zelésen át a tan gén tori g, a masszázstól a súlyfürdőig — mindennek bele kell férnie az időbe úgy, hogy közben csak a reggeli és az ebéd félórái essenek ki a gyógy­tornából. Ha a folyosó órája „elmuzsiikálja” a negyedet, aki ott van, bemegy a ke- zelőhelyiségbe, aki késik, kint marad és búcsúzhat az aznapi kezeléskvótától. Ezért aztán a Hild-udvart körül­ölelő folyosókon kora reggel­től késő délutánig pezsegsz élet: ki liften, ki gyalog igyekszik az emeletekről le­jutni a kezelőlapján szerep­lő kúrát nyújtó „részleg­hez”. így járjuk utunkat mi hárman is, Temesvári doktor osztályáról, a 420-as szobából a kezelésekre. Az első stáció Orlicki János gyógymasszőr, Mi vagyunk — János által átkeresztelve, az egykori in­diai film címét ránk ruház­va — ama bizonyos „négy- százhuszas urak”. Már vagy egy hete bízzuk magunkat gyógyító kezére. Az első alkalommal megje­gyezte, hogy a 420-as szobá­ból jöttünk. Azt is tudja, kik vagyunk, honnan utaltak be. Csak éppen sohasem látott bennünket. A kezelőlapot sem látta ... Orlicki János ugyanis ti­zennyolc éves korában el­vesztette látását. A hangunk­ról ismert föl bennünket. Az Amálka, „aki” nap nap után elkíséri az ORFI-ba — több tízezer forintot érő vakveze­tő kutya. Most is itt fekszik a folyosón, várva, hogy gaz­dija szolgálattételre szólítsa. És Itt van János felesége is. Ű is csökkentlátó. Vajon János ismerte őt még a z- előtt? Látta szépségét, csi­nosságát? Egyáltalán mi az, amit szemével érzékelt, ami­ről képemlék él benne? Sorra kerülök. A masszí­rozás a kézimunkája. A be­teg csípőízület ettől is gyó­gyul — hogy mekkora a ré­sze a sikerben a tucatnyi kezelési módszer, eljárás kö­zött, a páciens nem tudja, nem is kérdezi. Arról be­szélgetünk, hogy közös isme­rőseink hol és hogyan élnek, örülünk, hogy akadnak, aki­ket ő is ismer és én is em­lékszem rájuk. Például Jáno- sók országos szövetsége ve­zetőségének, a szövetségi lap szerkesztőségének egyik tagja is ilyen közös ismerős. És a kaposvári kórház gyógy- masszőrei közül a Tar házas­pár .. . lünk „vizestomára”, egyiké­re a legfájdalmasabb gyógy- program oknak. Reggeli után szusszanásnyi idő a szobában. Délután „la­zább” a kiírás, levegőzünk az erkélyen. Az őszi nap már bágyadtan, erőtlenül melenget. Odalenn, a park­ban vastagon borítják a pázsitot a sárgásbarna fa­levelek. A képbe most lép be Já­nos és az Amálka. Indulnak hazafelé. Két jó barát igyek­szik a letalkarított úton. Megállnak. János megigazít­ja a kutyán a szíjaikat, a szápjikosarat. Az állat türel­mesen megvárja, amíg gaz­dája jelt ad a továbbindu- lásra. Fél kutyahosszai az ember előtt lépked . .. Orlicki János — nem világ­talan! Látását ugyan elvesz­tette, de ennek az ember­nek van világa, gazdag, ér­telmes világa! Az Ország—Világban Né­methi Györgyi riportja tu­datta velem: Orlicki Jánost, aki néhány éve gyógymasz- szőr volt az ORFl-ban, az idén nyáron az ELTE ál­lam- és jogtudományi karán doktorrá avatták. Amíg — joghallgatóként — kezével gyógyulást osztogatott a „négyszázhúszas uraknak” és a többi esendő rászorultnak, azon is fáradozott, hogy be­vegye a jogtudományok vá­rát. S ez — cum laude — sikerült! Ezért is tisztelem Önt, doktor úr! Hernesz Ferenc A rádió műsorszerkezete nagyon kiszámítható. Kivált így van ez vasárnap a Déli krónikától kezdődően, híj- szén a negyedórányi friss információk és hírek után fél óráig hallgathatjuk a nemzetközi magazinban azokat á színes történeteket, amelyeket a hét híradásai­ból kihagytak a külföldi tu­dósítók. Tették ezt azért, mert a témák komolysága nem érte el azt a mértéket, amellyel a Inemzetközi élet hírei mellé kerülhettek vol­na:, avagy azért, mert a tu­dósítók éppen ebbe a színes bioitokba tartogatták őket. Talán némi szakmai árta­lom, hogy ebben az időben én mindig a tízperces jegy­zeteket várom leginkább. A jegyzet érdekes és izgalmas műfaj is egyszersmind. Kell hozzá egyfajta érzékenység, mely a témát fölfedezted az íróval, ugyanakkor jókora műveltséganyag, írói fantá­zia és ne sajnáljuík kimon­dani: tehetség, mely az ol­vasók, hallgatók számára érdekessé is varázsolja a választott témát. Akik évek óta ebben az időben hall­gatják a rádiót, állíthatják, hogy Fekete Gyula azok kö­zé .tartozik, akik mindig ak­tuális, érdekes dolgokról tudnak beszámolni. Egy korty tenger Fekete Gyula jegyzetének a címe, és valóban, ez ,a műfaj kor- tyolgatásra vállalkozhat, sa­játosságaiból. adódóan is. Jelképesnek tarthatjuk a címben szereplő tenger szót, hiszen hallatán sós ízre asszociálunk, tehát jelzi azt, hogy a műsorban min­dig valami ízes, csípős do­logról van szó. Vagyis in­kább helyesebb Fekete Gyula esetében arról az egységes megközelítési mód­ról beszélnünk, amely írói munkásságának is sajátja, írásainak a szemlélete ad ízt elsősorban. Stílusát be­gyakorolt középiskolás elemzéseik ostorozónak, né­ha haragosnak is jellemez­hetnék, bár sokkal inkább arról van szó, hogy felelős­ségteljes. Ez a felelősség szülhet aztán megannyi ag­godalmat is az íróban. Ezek­ben a kortyokban soha (nem egyes személyek hibái ke­rülnek terítékre, „ostorozás” tárgyává, hanem magatar­tásformáik, mindennapjaink során már-már elfogadott szemléletek, amelyeknek visszásságaira Fekete Gyula minduntalan felhívja figyel­münket, Néha úgy, hogy jócskán kariikírozza, mond­juk a bürokrácia útvesztői­ről szólva, a működő mecha­nizmusokat. Tehát mindig az általánosról van szó, ak­kor is, ha egyetlen eset kap­csán hallhatjuk véleményét. Esetenként ezek az eszme­futtatások nem mentesek a szelídebb kategóriájú hu­mortól sem, ami még in­kább segíti az írót célja el­érésében. Md liehet ezekben az ese­tekben az író célja? Naiv- ság lenne azt hinni, hogy úgy gondolhatja: ha a rá­dióban — ebben a sok pél­dányban megjelenő napi­lapban, ahogy Németh László nevezte — hallható gondolatmenete, rögvest mélyreható változások is lesznek szemléletben, gon­dolkodásban, viselkedésben egyaránt. Ébren tarthat va­lami mást azonban ez a va­sárnapi tíz perc: a lelkiis­meretünket, amelynek köte­lessége diktálni, hogy idők múltával újra értékeljük dolgainkat. Varga István Á NÉPMŰVÉSZET NYELVÉN, EURÓPA NÉPEINEK TALÁLKOZÓJÁN EUROPAGEI4TI '-.lOfiriAVí: Ott u: £ £>£:.££ SC'S»;« CSJAG«* A schdói magyar hétnek a táncosok melletti másik leg­sikeresebb attrakciója is több ponton érintkezik a folklór­ral. A megyei múzeum ki­állításának nagy része nép­rajzi tárgyak gyűjteménye, s ebbe a kategóriába sorolha­tók a tahi fafaragó, Nagy Ferenc munkái is. Sőt, a Fazekas Háziipari Szövetke­zet kerámiádnak egy része is népi .ihletésű. Ezeken kívül gondosan összeválogatott képzőművészeti alkotásokat is bemutattunk Zichy Mi- hálytól Rippl-Rónuin, Va- szary Jánoson keresztül egész a ma élő somogyi fes­tőkig és szobrászokig. A he­lyiek figyelmessége, hogy a főtéren, a tanácsháza előtti pódiumon állították ki Bors István nagyméretű Dózsa szoborcsoportját, mely szé­pen megvilágítva az egész hét alatt szinte jelképe volt a magyar rendezvényeknek. Bár valamennyi kiállítá­sunk nagy látogatottságnak örvendett, -érthető módon a néprajzi gyűjtemény váltot­ta iki a legnagyobb visszhan­got. Ahhoz, hogy az ezzel kapcsolatos több órás beszél­getést felidézzük, ismernünk kell Emilio Trivellatót, aki nyugdíjasként ma is az Európai Kapcsolatok Köz­pontjának elnöke, és aktívan részt vesz a város kulturális életében. Ö volt az, aki nyelvi nehézségeket .nem is­merve kapcsolatot tudott te­Schio és a magyarok remteni valamennyiünkkel, sőt kedvünkért jó néhány magyar szót is megtanult. Maga ás fest és rajzol, saját galériájában már mintegy száz képzőművészeti kiállí­tást rendezett. (Most a ma­gyar kerámiák kaptak itt helyet.) A magyar művésze­ti kiállításról így vélekedik: ­— A Toaldi Capra palo­tát 1980-ban állítottuk hely­re — és az azóta eltelt idő­szakban magasan ez a leg­jobb kiállítás itt. Ez mind az anyag minőségére, mind a rendezés módjára vonatko­zik. — Valóban igen csodálkoz­tak azon, hogy mennyi gon­dot fordítunk a rendezésre — veszi át a szót dr. Mé­száros Balázs somogyi mú­zeumigazgató. — Nem értet­ték, miért van az, hogy a vacsorák után még vissza­mentünk, -és késő éjjelig dol­goztunk. Néhány nap után azonban, látva, hogy mi készül, már ők is izgatottak lettek, és ettől kezdve min­Schio meghitt belvárosa dig a közelünkben voltak, mikor segíthetnek ragasztó­val, szöggel, akármilyen ap­rósággal. Hasonlók a tapasztalatai Cs. Hegedűs Erikának is, akiről a többiek azt mond­ják, az egyik éjjel már le­szédült a létráról a fáradt­ságtól. Most, a siker láttán azonban inkább az öröm, mint a kialvatlanság látszik a vonásain. — Nem akarták elhinni, hogy mi minden egyes kiál­lítási -tárgy nevét kiírjuk, magyarázatokat fűzünk hoz­zá. Pedlig a lefordításuk sem volt mindig egyszerű, a ga­tya nevének olasz -megfelelő­jét például képtelenség volt megtalálni. De ebben is a segítségünkre voltak, s végül Grossett, a tanács kulturális főimunkatársa gépelte késő éjjelig a feliratokat. Egy másik példa: szóltam, hogy a három Bors-szobornak nem jó háttér a mögötte levő kovácsoltvas kapu. Másnapra kerítették egy hatalmas fe- hét drapériát, s azt függesz­tették a kapu elé. Éjszakán­ként pedig mindig becipel­ték a hatalmas szobrokat, nehogy bajuk essen. Az anyag összeállításának gondjaira Winkler Ferenc, a múzeum néprajzosa így em­lékezik : — Bár minden évben vi­szünk külföldi kiállításra néprajzi anyagot, még or­szágos gyűjtemények szak­emberei is tanácstalanok ilyen helyzetben. Úgy dön­töttünk, hogy a- Dunántúl leg­kiemelkedőbb, legj ellegzete- sebb darabjait hozzuk el, hi­szen ennél kisebb tájegység itt nem mondana sokat. Pró­báltuk vállalni azt, hogy szétoszlatjuk a velünk kap­csolatos tévhiteket, Magyar- országot olyannak mutatjuk meg, amilyen. Hiszen az it­teniek nagyon keveset tud­A Toaldi Capra palota, a magyar kiállítás otthona nak rólunk, és amit tudnak, az is többnyire téves. Persze, ez az egy kiállítás még csak arra elég, hogy aki megné­zi, egyáltalán hozzá áll hasson egy ország kulturális meg­ítéléséhez. Az emberek rá­csodálkoznak — ennél töb­bet az első ilyen alkalommal nem várhatunk. — Jó lett volna, ha elő­zetesen mi is körülnézhe­tünk, felmérhetjük az igé­nyeket a környéken, de erre nem volt lehetőségünk. A .napi tizenöt órai segédmun­ka mellett még most sincs időnk arra, hogy szakmai munkát végezzünk. A kiállítás helybeli vissz­hangjának megítélésére azon­ban mégiscsak leginkább Trivélláto úr hivatott, ő, aki miközben azon kesereg, hogy nem ismeri a magyar törté­nelmet, alaposabb képet ad róla néhány percen belül, mint sok magyar középisko­lás diák. — Kétféle reagálásról be­A somogyi néprajzi kiállítás reszlete szélhetek — magyarázza a maga alapos módján BmiJio. — A hétköznapi ember és a művelt értelmiségi benyo­másairól. Ami az előbbieket illeti: tudniuk kell, hogy Schio iparváros, talán há­romszáz paraszt sem él itt, a munkások körében gyakran cserélődik a lakosság. Emiatt a település igen sók tradí­ciót vesztett. Ehhez hasonló néprajzi kiállítást itt még nem is láthattak. Az elmúlt tíz évben azonban megkez­dődött egyfajta nosztalgia, érdeklődés a vidék kultúrája iránt. Ennek a közösségi visszavágyódásnak köszönhe­tő. hogy igazán nagyra érté­kelik ezt a bemutatót. — Az értőbb közönséggel, amelynek van fogalma a népművészetről, más a hely­zet. Ök nem pusztán azért csodálkoznak rá az anyagra, mert néprajzi, hiszen éhhez hasonlót már Európa sok országában láttak, hanem azért, mert színvonalas a ki­állítás. Meglepődnek a tár­gyi világ gazdagságán, azon, hogy a múlt században az egyszerű magyar emberek ilyen fejlett művészi érzék­kel rendelkeztek. Tapasztalataink bizonyít­ják, hogy Trivellatóból nem csak az udvariasság beszélt. A helybelieket valóban fel­villanyozta kiállításunk. Ha éppen ott tartózkodott, pró­báltak beszédbe elegyedni Nagy Feri bácsival, elisme­résüket fejezték ki a mű­vésznek. A teremőrök Ma­gyarországról szóló könyve­ket bújtak, betanulták a tájegységek, borok és egyéb, általuk fontosnak ítélt dolog nevét. Reméljük, hogy lel­kesedésük nem marad szal­maláng — később is szívesen emlékeznek a magyar hét­re. s talán néhányan ko­molyan veszik azt a búcsúzó mondatot is: Viszontlátásra, Magyarországon! Tersztyánszky Krisztina

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents