Somogyi Néplap, 1986. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-20 / 222. szám
1986. szeptember 20., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS K ietlen, sötét külvárosi utca. Mindösz- sze két-három sápadt fényű lámpa hunyorgott. Félénken, ahogy a fiú a mellette lépkedő lányra. Sokáig sétáltak szótlanul, s közben arra gondolt, hogy mondania kellene valami nagyon szépet, megfogni a kezét, átölelni ... — Leszállt az éj — bökte ki váratlanul. — Csöndesen, feketén, mint biciklijéről a fáradt kéményseprő •.. — Hogy micsoda? — torpant meg a lány, hátracsap- va szőke copfjait. — Olyan furcsákat mondasz néha ... — Én egészen mást szeretnék neked mondani — magyarázkodott magában —, de úgy látszik, ahhoz gyáva vagyok, azért találok ki ilyen őrültségeket. — Jobb, ha nem kísérsz tovább, mert Pepe bizonyára most is ott ólálkodik a házunk körül. Még megöl. •. — Miért ölne meg? — nézett meglepetten a lányra, fázósan összehúzva keszeg vállán rövidke kabátját. — Mert mindig féltékeny- kedik, meséltem már. Egy részeges vadállat; ráadásul kétszer akkora, mint te. Belém van zúgva, de engem nem érdekel, utálom, mert erőszakos, és feszt bűzlik a piától. Vagy te is szeretsz? — Uhum — bólintott fülig pirulva a fiú, s úgy érezte, egyszeriben mázsás tehertől szabadult meg, hiszen beválthatta, aimit érez, anélkül, hogy szegényesnek ható szavakkal, kusza mondatokkal kellett volna bajlódnia. — Akkor jó. Akkor «okkal erősebb leszel, ha bunyóra kerülne a sor, mint amilyen valójában vagy. Most nem írtál verset? Igaz, a múltkorit sem igen értettem, de azért nagyon szép volt, mert nekem írtad — búgta a lány, s belekarolit a vékonyka fiúba, keskeny vállához dörgölve szőke fürtjeit, — Késed van? — Az minek? — Mindjárt odaérünk. Gondolod, hogy puszta kézzel is el tudsz bánni vele? Akkor az a lényeg, hogy gyors legyél. Pepe nagyon erős, de lassú, és hétszentség, hogy most is piás. Lábbal dolgozz, ököllel nem bírod leteríteni! Az ágyékába rúgj, az a leggyengébb pontja a röhadéknak, s ha hétrét görnyedt, akkor a fejét .. A fiú megborzongva hallgatta, a nadrágjába törölget- ve izzadó tenyerét. Azután megpróbálta rendezni gondolatait, elképzelni az esetleges összecsapás mozdulatait, de valójában még remegő tagjainak sem tudott parancsolni. — Félsz? — súgta a lány, amikor már egész közel jártaik. Nem válaszolt. Bevallani szégyellte volna, hazudni meg nem akart. — Várj, ettől bátrabb leszel! — Hirtelen megállt, maga felé fordította a fiú sovány, csontos arcát, és megcsókolta. Vadul, szinte harciasán. — Ott áll a kapu előtt. Látod? Ott, az akácfának támaszkodva ... Csak arra ügyelj, hogy te legyél a gyorsabb! Az ágyékát célozd! Érted? Az ágyékát..' Koloch Elek A GYÁVA — Ki ez a nyikhaj? — mozdult meg egy jókora árnyék, amikor odaértek. — A vőlegényem! — sziszegte gyűlölködve a lány. Pepe egy darabig értetlenül meredt hol rá, hol a vékonyka fiúra. Azután lomhán eléjük lépett. — No, szívódj fel gyorsan kisfcomám. Te meg fogd be a pofád, szerelmem, ne dumálj marhaságokat! A fiú bénultan állt, szinte el sem jutottak a tudatáig a hús torony recsegő szavai. Nyelvével félénken megsi- imogatta ajkán az előbbi vad csók nyomait, s a vészesen feszülő csendben — ki tudja, máért? — azon tűnődött, hogy talán nem is őrültség az éjt meg a kéményseprőt egy hasonlattal összeházasítani ... — Süket vagy, öcsi? — reccsent rá újra Pepe. — Az anyád paraszt istenit, hát nem érted? — Lapátnyi mancsával lassan előrenyúlt, s két ujja közé szorította a vékonyka fiú orrét. Könnybe borult a szeme, de némán tűrte. A félelem a fájdalomnál is nagyobb, erősebb tud lenni, villant át az -agyán, mert hiába szeretett volna ordítani, a torkára csomósodó félelem nem engedett utat a hangnak. Mólón. Vörös Ferenc grafikája. Kerék Imre Badacsonyi disztichonok Heszperidák kertje, Szemirámisz •gyöngy palotája, földre leszállt mennyünk vagy te nekünk, Badacsony! Homlokod abroncsozza világszép tarka szivárvány, villogtatva ívén Egry pazar |színeit. Tűzborok tanyja, zarándokolunk kebledre nyaranta apostolok szamarán, gyorskerekű Ikocsikon. Korhely borzsákok, dagadó-telt-tomporú nimfák: emlődet szívjuk hű, fogadott fiaid. . Berdai Izekkel {hívogatsz: sült Jcolbász illata árad, bugyborogó .zsírban úszik ,a ponty, a fogas. Rizling, szürkebarát csurog a [kiürült poharakba: hörpintjük szaporán, várhat a jinga hajó! Kavicskotrók. Jakoby Gyula festménye. Portrék és látleletek tatlan törést idézhet elő a Azt mondta, az ágyékát célozzam — pislogott nagyokat elkeseredetten — Ha a térdemet felrántanám, pont ágyékon találnám, azután meg fejbe rúghatnám... De nem rúgott. Meglendítette vékony karját, s pofon vágta az orrát szorongató alakot. Gyönge, erőtlen ütés volt, mégis valahogy hatalmasnak tűnt a csattanás a csöndes éj szálkában. Még akkor is visszhangzott a fülében, amikor lesújtott Pepe hatalmas ökleA kerítés mellett, a nyirkos fűben tért magához. Derékig felgyűrt szoknya, meztelenül fehérlő combok, odaadó és ritmusos vonaglás, halk sikolyok és állatias hör- gés. A lány most is vadul csókolt, harciasán ... Csak néhány pillantást vetett az akácfa mellett ölelkező párra, s visszahanyat- lott, mintha újabb ökölcsapás érte volna. Pepe recsegő hangjára eszmélt fel ismét: — Rugdoss életet ebbe a kis nyikhajba, osztán hajtsd haza a francba, mert ha én rúgok bele. •. No, majd holnap beszélünk a hülyesége- idrül is,- amiért efféle kis bunkókra vetemedel újabban ... — Hé! Mi van veled? — hajolt a fiú fölé a lány. — Hé! Kelj már fel! Nehezen tudott talpra állni, s közben kétszer is lerázta magáról a szőke szép- ség segítő kezét. — Megérdemelted! — sziszegte a lány, olyan gyűlölettel, mint amikor azt mondta: „A vőlegényem!” — Gyáva alak vagy. Érted? Gyáva! Köszönd meg nekem, hogy nem vert agyon! T ényleg gyáva vagyok, gondolta a fiú, vérző orrát, sáros nadrágját tö- rölgetve. Az isten talán azért is teremtette az éjszakát, hogy a sötétség mögé rejthesse könnyeit a gyenge, szégyenét a gyáva, őszinteségét, aki szeret... Elrejteni és elfelejteni. Lehet, hogy csak ennyi az egész ? — Nem — nyögte —, nem lesz ez mindig így ... — Micsoda? — kérdezte a lány. — Hát ez ... Mert ha majd az öreg vekker mutatója beleakad a sötétségbe és felhasítja, lecsordul ide is némi fény •.. — motyogta, s bizonytalan léptekkel elindult a kietlen, külvárosi utcán. Mindössze két-három sá- padtfényű lámpa hunyorgott az éjszakában. Értetlenül, ahogy a távolodó fiú után a lány. Békés környék: a blokk- házak mélán fürdenek a napfényben, az ebéd csöndben párolog. Az özvegy lot- tóárusoő férjet álmodik magának, az önkiszolgáló bolit eladói az ír helyzetet elemzik, a gyógyszertár pénatá- rosnője rrsagánháborút folytat a patikussal. A gyerekek gyümölcsöt lopnak és (állítólag) kiabálnak, felverik nyugalmából a lakótelep rémét, ,,a zöld mamit”, aki — van igazság a földön — leforrázza közülük a legkisebbet és legártaitlanabbat. A magára hagyott, rettegésben élő Angelácska egyetlen szórakozásként messze- látóval pásztázza a telepi lakásokat, s amikor az öreg doktor a szeme láttára kap infarktust, nem meri felhívni a mentőket. „Ez az a gukkeros öreglány, aki be- leskelődik az ablakokon...” — mondták róla a szomszédok. Ez a kegyetlenül sivár, tragikus malíciával „békés környékeként emlegetett lakótelep nemcsak közönyös, unalomba rakkont emberek élettere. Ami szomorúbb, sokan tökéletesen kielégülnek öncélú és kisstílű gonosztetteik elkövetése közben. Ebben a világban nincs tere az egészséges emberi megnyilvánulásoknak. Kivétel talán a baráti társaságba tömörülő gyerekek csoportja. Ha a bandaszellem szülte agresszivitás feltűnik is e csoporton belül, tetteiket — a „zöld mámit” sújtó primitív, de végül is igazságos bosszújukat és az inbecilis Rudika istápolását — a szolidaritás határozza meg. A regény utolsó lapjain ők azok, akiket nem a pletyka- ehség hajt a telepre érkező mentőautó feléAz ápolók egy öregasz- szonyt hoznak ki a házból, aki elesett a lépcsőn. Az ö>-eg doktor — tragédiájáról inég mindig csak Angelácska tud — ott marad fekve, szobája földjén. Hallama Erzsébet pontosan ismeri a lakótelep életét, hierarchiáját, típusait. Tudja, hogy a jelenségek milyen reakciókat váltanak ki tudja, hogy a jó cselekedetek többsége lényegében negatív válasz mások negatív irányú tetteire. Hősei — antihősei — lélektanilag azonban mégsem eléggé motiváltak. Ezért történhet meg az, hogy a Békés környék című regény olvasója átérzi és megérti ugyan a helyzet tarthatatlanságát, de felháborodni már nem képes miatta. Osztatlanabb élményt kínál a szerző másik közelmúltban megjelent könyve, a „Fele játék, fele gyötrelem”, amely tudósportréinak gyűjteménye. Az interjú műfaja viszonylag nagy népszerűségre tett szert az utóbbi időben. Művelői — általában — a művészetek, s elsősorban az irodalom képviselőit szokták megszólaltatni. A további tudatformák háttérbe szorulása, a humán- és reálismereték közötti egyensúly eltolódása megbocsáthakultúrában. Hallama Erzsébet elsősorban természettudósokat — orvosokat, biofizikusokat, botanikust — faggat könyvében. Pontos és kérlelhetetlen kérdező: nemcsak emberi portrékat rajzol, a tudományos produktumra is kíváncsi. Talán lesznek, akik partikulárisnak fogják tartani a riportalanyok kiválasztásának szempontjait, a megszólaitatottak ugyanis mind Pécs városához vagy egyeteméhez kötődnek. Véleményünk szerint azonban ez a könyv egyik legfontosabb erénye, hiszen így információkat kapunk egy világhírű tudományos műhely munkájáról is. A riporter kérdéseinek egy része a tudósi léthelyzet jövőjével, lehetőségeivel kapcsolatos. Álljon itt egy a lehetséges alternatívák közül: ,,— Rábízná a világ irányítását a tudósokra? — Nem, semmiképpen. Az a tudós egy év múlva úgyis megszűnne tudós lenni. Azt tartam példamutatónak, ha a politikus körülveszi magát tudósokkal. A természettudós egyébként is alkalmatlan volna ilyen szerepre. A politikusnak a stabilitást kell keresnie, a természettudós mindig bizonytalanságban él. Tudja, hogy minden megállapítás értéke véges. Tudja, hogy meghal, aki hinni kezd a saját tételeiben.” (Magvető; Baranya Megyei Könyvtár) Szamosszegi Tamás adamecz Kálmán Madárka sakkozik — Sakkozzunk! — csicseregte a madárka, akit úgy hívnak, hogy Anna, és első osztályba jár. Sakkozni! De jó is volnál Lejátszani néhány partift, csalafinta megnyitásokat kieszelni, csapdát állítani az ellenségnek, rafinált lépésekkel zavarba ejteni, hogy még a citromos joghuríthab- tól is elmenjen a kedve! öregbíteni a sport hírnevét, melyet olyan nevek fémjeleznek, mint Maróczy, Szabó László és Portisch, Ca- pablanca, Fischer, Karpov meg Kaszparov! Vajon ez a néha kissé nagyképű madárka képes lesz-e arra, hogy végigüljön egy játszmát, . mely akár órákig elhúzódhat? Úgy látszik, nemcsak gondolataimba fu- rakodótt be a kétkedés, mert Anna, két kezét csípőre (téve, minit egy táncosnő, jobbra libbent, balra libbent, és öntudatosan így szólt: — A nagypapát is megvertem a múltkor! Vagy úgy! Ö aztán igazán erős játékos! Ha rajta. van a szemüvege, még a bábukat is meg tudja különböztetni! Ha őt is le tudta győzni, ellenem sem fog szégyent vallani! Mit volt miit (tenni, elővettem a táblát, az asztalra borítottam a figurákat, és elkezdtem őket fölállítani, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ennyire én is tisztában vagyok a szabályokkal, még egy nemzetközi nagymester sem találna benne kivetnivalót! Lopva rápillantottam az ellenfelemre, és el fogott a jeges rémület. A két bástya a második sorba kerüllt, középre, tetejükről pedig egy-egy harcias g alog vizsgálgatfta fintorogva rendbe rakott bábuimat. Ellenfelem furcsa hadállását az idegességgel magyaráztam, és készségesen segítettem neki, de a szemrehányások özönét kaptam tőle viszonzásul: — Nem is Jtudsz játszani! Jól van, ördögadta! Majd megmutatom érv neked! Nem fogom magamait hagyni! Hamar megteltük az első lépéseket. Ellenfelem furcsa. kiismerhetetlen stílusban játszojtt, azt azonban már nem hagyhattam megjegyzés nélkül, mikor „sakk” felkiáltással megragadta mindkét csikómat, levette őket a tábláról, s pillanatnyi tétovázás uitán melléjük helyezte vagy három gyalogomat is. — Te csalsz! — (tört ki a jogos felháborodás, ő azonban csöppnyi figyelemre sem méltatott, átnyúl/t a tábla felett, és lesöpörte megmaradt figuráimat. — Maitt! — kiáltotta diadalmasan, és tapsikolva felugrott a -helyéről. — Ellenmatt! — ordítottam, és felborítottam a táblát. — Győztem! — mondtam neki hűvös fölénnyel, és elégedetten hátradőltem a széken. — Nem igaz, én győztem! — és mindkét öklével, verni kezdte az asztalt. Szemügyre vettem a tótágast álló (táblát, és a földön heverő bábukat, majd kényszeredetten f elsóhajtiottam: — Jó vain, ite nyertél. Te söpörted le előbb a figurákat. — Nyertem! Nyertem! — és szélsebesen pörögni kezdett, mint egy körhinta. Amikor pedig a forgóstól és a győzelemtől szédelegve lehuppant az ágyra, megfogtam a kezét: — Gyere, megmutatom neked, hogyan kell rendesen sakkozni! Legörbült a szája, az arca meg olyan lett, mintha vadalmába harapott volna. — Nem érdekel — válaszolta, azzal elővette kedvenc babáját, és magyarázni kezdte: — Tudod, babika, ha királyszárnyon indítunk támadást, az ellenf él vezérét észrevétlenül azonnal zsebre kell rakni...
