Somogyi Néplap, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
1986. augusztus 30., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Bolya Péter APOKALIPSZIS V ÁLNAK? MIÉRT? Éppen vége volt az iskolának: itt á szünidő. Reggeltől estig fociztam a házunk melletti téren, és vártaim, hogy mégiscsak elmegyünk valahová nyaralni — hármasban, ahogy tavaly és tavalyelőtt. Anyám főz, apám horgászni jár a házigazdával. És én? Ott vagyok a vízparton. Egy barma kisfiú nagy utakat tesz a nádasban, és a stégek alatt vízbefúlitakait keres. VÁLNAK? Egyik nap apám egy újságlapot tett elém, a lap közepén kék ceruzával bekeretezett hirdetés. Orvos özvegye, r. k„ tíz év körüli gyermek nyaral- tatását vállalná. Leveleket „Dunakanyar” jeligére a kiadóba. „Egyedül menjek riyanal- ni ? Orvos özvegyéhez, a Dunakanyarba? És mi az, hogy r. k.? Mindegy. Jobb, mint a semmi. Mikor megyünk?” Apám kísért le V.-be. Hamarosan megtaláltuk a címet: borostyánnal befuttatott, hegyes tetejű ház, kétoldalt a tetőn apró tornyok, s a homlokzaton, kicsiny mélyedésben egy színes Má- ria-szobor. A csengetésre ketten jöttek ki a 'kapuhoz, két idősebb nő. Bemutatkoztunk. — Doktor Antóczyné — mondta az egyik nő. Magas, ősz hajú asszony; hosszú szoknyában, magas nyakú, fodros blúzban. — Ez itt a húgom, Lilla — mondta Antóczyné. Lilla: hosszú Szoknya, magas nyakú blúz, ősz haj, kontyba csavarva. — Ikrek, ugye? — suttogta apám kabátujját rángatva, amint befelé mentünk, az udvaron. A házban hűvös, homályos szoba fogadott. — Foglaljanak helyet — mondta Antóczyné. Lilla': — Ez lesz a kisfiú helye, ha itt marad. L eültünk. Körülpislogtam a szobában. Posztótetejű íróasztal, faragott könyvszekrény; barna színű, magastámlás ágy. A falon állatbőrök, egy őzagancs és egy nagyméretű fénylkép: bajuszos, szemüveges férfit ábrázol. — Az ki? — kérdeztem Lillától, a képre mutatva. Lilla kinézett az ablakon. Antóczyné: — Ami a továbbiakat illeti... A továbbiak: két hónap, iskolakezdésig, teljes ellátás, foglalkoztatás, mindezért kétezerötszáz forint, havi részletekben. Apám hamarosan elutazott, és én ottmaradtam a borostyános házban Antó- czynúval és a húgával, Lillával. — Szóval, ez lesz a magáé — mondta Lilla, amikor visszamentünk az állatbőrös szobába. — Az ott ki? — kérdeztem másodszor is, a fényképre mutatva. — Akkor talán csomagoljon ki — mondta Lilla, és otthagyott. Lassan telt a délután. Üldögéltem a szobában, sétáltam az udvaron. Az egyik diófára is fel akartam mászni, de aztán inkább leültem alá ja. — Vacsora — hívott estefelé Lilla. — Jöjjön, kérem, vacsorázni. S zépen terített asztal, virág a tányérok között. Leültem a helyemre. — Imádkozzunk! — mondta Antóczyné. Vacsora után Lilla megágyazott nekem, és a márványtetejű éjjeliszekrényre tett egy olvasót és egy bibliát. — Mielőtt elalszik, legalább egy fejezetet olvasson — mondta kifelé menet. „Fejezetet?” Kezembe vettem a bibliát. Aszondja: „ÚJSZÖVETSÉG”. Bele akartam lapozni, de .a könyv magától kinyílt egy sokait forgatott helyen. „Történt pedig ... de mikoron... és akkoron... mikoron pedig ... halovány színű negyedik lovas ... Olvastam egy pár sort, aztán elaludtam. Másnap — vasárnap volt — Antóczyné ébresztett föl. — Siessen, kérem; nyolckor mise — mondta. Ünneplőruhát vettem, és illedelmesen végigültem a misét, Antóczyné és Lilla között. Vasárnapi ebéd. Antóczyné lehunyt szemmel imádkozik, Lilla az öklére hajtja a homlokát. Két tenyerem közé dugom az orrom, és a húsleves felé szaglászók. Ebéd után Antóczyné a szobámba kísért. — Híznia kell, kérem — mondta. — Jó lenne, ha minden ebéd után aludna egy keveset, két órát legalább. — Aztán, behúzta a zsalut, és kiment. „Aludni? A nyár közepén?” Odaültem az íróasztalhoz, és kihúztam a legfelső fiókot. „Nini, egy szemüveg. Kié'lehet? Iratok. Igazolványok. Egy búgócsiga. Értesítés. Receptek, a fejrészein a név: Dr. Antóczy Zoltán med. univ”. Fedpróbáitam egy nyakba akasztható érmet, belenéztem a fekete látcsőbe. Egy vasúti igazolvány. A fénykép alatt a név: Dr. Antóczy Zoltán — és a fénykép ugyanaz, mint a falon. „Antóczy Zoltán. Nyilván itt lakott, ebben a szobában. Hol lehet most? Meghalt? Orvos özvegye: ez állt Antóczyné hirdetésében. És? Ez még nem bizonyíték. Lehet, hogy Antóczy doktor most is él valahol, csak éppen otthagyta a feleségét. Elváltak. ELVÁLTAK, és Antóczy doktor elment favágónak a hegyekbe”. Fogyták a napok. Délelőttönként a v.-i folyóparton napoztam, délutánodként pedig horgásztam vagy a parti bokrok között csavarogtám. Esténként Antóczyné szobájában üldögéltem és szófo- gadóan figyeltem, amint Antóczyné lejjebb húzza a függőlámpáját, felteszi a szemüvegét, és éneklő hangon olvasni kezd a bibliából. „És mikoron ... történt pedig ... bizony mondom néktek ... (és azok a csodálatos dévér- keszegek, amiket délután fogtam ...) és lön ... és elővág- tat vala a második lovas.. Délutáni alvásók helyett továbbra is az íróasztaliban és a szekrényekben kotorásztam. — Levele jött — kopogott, be hozzám Lilla egyik délután, amikor éppen a könyv- szekrényben turkáltam. „Levél”? Leugrottam a székről, kinyitottam az ajtót. A címzés: anyám írása. „Mit írhat? Még soha nem írt nékem levelet.” .. Kedves fiam, remélem, jól érzed magad, apáddal mindennap tárgyalunk, jövő héten lesz a válóper, a szőnyegeket is el akarja vinni, /pedig azt már együtt vettük, sokat sírok, ha van kedved ÍRJÁL, ÍRJA L...” Kifutottam az udvarra. Antóczyné a diófa alatt ülve horgolt. Előálltam. — Hol a férje?! Antóczyné kiegyenesedett. — Azonnal mondja meg, hol a férje! — kiáltottam rá. Antóczyné felállt. — Kérem . .. Miért nem alszik Ilyenkor? — Elvált magától a férje, ugye?! — Legyen szíves azonnal menjen vissza a szobájába — sziszegte Antóczyné fal- fehéren. Zsebre gyűrtem a levelet, visszamentem a szobába. Felálltam a székre, és egymás után rángattam ki a könyveket a szekrényből. „LEGYEN SZÍVES AZONNAL MENJEN VISSZA A SZOBÁJÁBA: Két vén tyúk. SOKAT SÍROK. Titkolóznak. Nem mondanak semmit. A JÖVŐ HÉTEN. Semmit”. Könyvek. „Ez itt... úgy hiszem, németül van. Megy a padlóra. Fogytak a könyvek, s a polc hátsó részéből egy barna fadoboz került elő. Az asztalra állítottam, leporoltam. A tetejére ragasztott cédulán a név: Dr. Antóczy Zoltán. Megforgattam az apró kulcsot, kinyitottam a dobozt. „Aha, mikroszkóp, sárgarézből. Már volt a kezemben ilyesmi, tavaly, állattan- órán'. SOKAT SÍROK. Metszetek nincsenek?” Kivettem még néhány könyvet és meg is találtam a metszeteket. Négy tábla, a tárgyasztalra teszem az első metszetet. Belenézek a látcsőbe. „Homályos”. Óvatosan forgatom a jobb oldali csavart. Élesedik, élesedik, most jó. Mi ez?... Zöldmező, virágokkal. Piros-fekete pöttyös labdák ugrálnak rajta”. Kiveszem a metszetet. A tárgylemezre ragasztott cédulácskán ez áld: VESESZÖVET ((MACSKA) 1947. A következő metszet neve: PATKÁNYFAROK (KM) 1946. „Piros, kék, fehér körök, kicsik.” ÉRFAL (LÖ) Egész délután a metszeteket nézegettem. Már esteledett, amikor az utolsó tábla közepe táján egy felirat nélküli metszetet találtam. Becsúsztattam a tárgyié^ mezt a látcső elé, és óvatosan f orgatni kezdtem a jobboldali csavart. „Homályos. Még egy kicsit a csavarral! Jó. Most már élesebb.” Vonalakat látok. Szürke, kusza vonalakat. „Mi lehet ez?” A z ott... mintha egy orrlyuk lenne. És ... Ott a másik. Két orrlyuk, egy lófejen. Ott a ló nyaka is. A törzse is. Egy lovait látók, rajta a lovasa. Ott a második ló. A harmadik. Mérleg van a lovasa kezében. A második lovas... Kard van nála. Már látom a negyedik lovat is. A lovasa felágaskodik a nyeregben. Kiabál. Az arca bajuszos, szemüveges. Antóczy doktor. Prüszkölnek, fújtatnak a lovak. Négy lovas, tizenhat pata. Az iskolakapu, a toliam, a nádasok, minden ott van a lovak lába alatt, recsegve törik szét a tárgylemez is, dobogva vágtat körbe a szobában a négy lovas ... A negyedik ló patája alatt egy fehér színű ágy reccsen szét. Az ágy támláján ujjnyomok — apám és anyám keze nyoma. Oda támaszkodtak, amikor megnézték: alszom- e már. Mózes. Kass János grafikája Benke László Félelem Félek, hogy nehezen megszerzett kincseim a fekete lármában szanaszét gurulnak összeomlik emberségem háza s én is a gyilkolás válogatott módozatain töröm a fciírra Túl sokan öltek ölettek és megölettek és túl sokan elütik a fölöslegesség tudatában Félek hogy elárulom gyöngeségemet nem találom meg a költeményt magamban sem s az embertelenség mindennapi repedésein nem jut el a fény szememből szemedbe Jobb fülem felől és bal fülem felől liheg a megtébolyult világ Azt kívánja hogy vele együtt jajveszékeljek azt kívánja hogy vele együtt vigyorogjak a konc felett Lelkemre feni fogát az ördög és az angyal is Félek hogy elhibázom magam szápudi andrás ^ legkisebb Az asszony szinte támolyog a fáradtságtól. Egész nap krumplit szedett egy távoli határrészen, gyalog tette meg a két kilométert reggel, délben (valami gyors ebédet készített az urának) és alkonyaikor is. Hazafelé menet benézett Guszti nénihez, a nyugdíjas tanítónőhöz, mert minden bajára nála Kereste a gyógyírt. Valaha őt is, de a legkisebb fia kivételével minden gyermekét tanította, ezért még ma is, öregedő asszony Ilétére „dicsértes- sék”-kel köszönt neki, és kisasszonynak szólította. A legkisebb fiára panaszkodott az asszony oly elkeseredetten, hogy Guszti néni a szokásosnál hatásosabb kifejezéseken gondolkodott vigasztalására. Az asszonyból pedig ömlött a keserűség. — Kisasszony, kérem, ha hallaná miket beszél! Mint aki sösem ismert becsületes szót. Goromba, mint a pokróc, nincs benne egy csöpp szelídség sem. Guszti néni fejcsóválva ismételgette: — Pedig a bátyjai példás magaviseletű gyerekek voltak. — Egy hónapja itthon volt Sándor. Beszélt ő is a fejével, szépen kezdte, szép csöndesen. ,JLásd, öcsém, itt vannak a te jó öreg szüleid. Édesapánk rokkant, édesanyánk maholnap nem bírja a gürcölést, gondolkodj, öcsém. Sokkal tartozol nekik, te is tudod.” De ez a kölyök még a bátyjától sem fogadta él a jó szót. Zsebre dugott kézzel állt előtte, s csak vigyorgott a szemébe. „Mit prédikálsz te nekem!” — körként rá. — „Nem vagy te pap, hanem diszpécser vagy mi a csoda. Hát ha te olyan sokat tudsz, azt mondd meg nekem, hogy te meg az a másik két híres, mit adtatok a tni jó öreg szüléinknek.. — Képzelje, kisasszony, ezt merte mondani neki! A Sándornak. Aki olyan jó gyerek volt mindig, mint egy falat kenyér. Hogy ő mit adott? Hát semmit, mi adtunk neki még tavaly is, amikor a házat építette Siófokon. Sokba, igen sokba került az a ház. Hát segítettünk neki egy kicsit. Nem várok én tőlük semmit (még azt hiszik, amiért ez a kölyök úgy odamondta), hát csak röstélltem magam a Sándor előtt. Azt meg úgy megmérgesítette ez a beszéd, hogy lekent az öccsé- nek egy pofont. Erre aztán közibük ugrottam. Mert ez a kölyök nem fogadta ám alázatosan az ütést, hanem mint a hörcsög, ugrott a Sándornak. Majd letépte róla a selyemnyakkendőt. — Ejnye, ez a Lackó, ez a Lackó — szisszent föl Guszti néni. — Megkeseríti az életemet — folytatta az asszony. — A minap, hogy megint dalolva jött haza, igen feldühödtem. Azt mondtam neki: „Bár látnálak már kiterítve, te falu szégyene!” Tudom, nem illő egy anya szájába az ilyen beszéd, de én már olyan sokat kínlódtam vele. Amikor kimond- tam, már meg is bántam, mert a gyerek igencsak el- fehéredett. Abbahagyta a nótázást, előkotort néhány százast, odaadta, aztán lefeküdt. Másnap reggel szépen szóltam hozzá. Rimánkodtam, hallgasson rám, szülőanyjára, és ne pocsékolja léhaságokra a keresetét. „Hát nem sajnálod azt a tömérdek fáradságot?" Még ha lopná a pénzt, de az a gyerek igen sokat dolgozik a téeszben. Még iskolába is elküldték, és gépet kap az idén. De mihelyt felveszi az előleget, a barátok már a sarkában vannak. „Nagy pénzt markoltál, Lackó” — duruzsolnak a fülébe — „ihatnánk párt kortyot". Ez a bolond meg 'rááll. Mondtam már neki sokszor: „Bolond vagy te, fiam. Gürcölsz, hajtod magad, aztán a keresetedből mások vedelnek a kocsmában.’’ Azt feleli ilyenkor: „Ne mondják, hogy smucig paraszt. Sándort meg maga küldi, ha itthon van, hogy fizessen néhány féldecit'a régi pajtásainak.” Persze, hogy küldöm. Sándor, ugye, tanult ember, városban él, az ilyenre hamar kimondják: fölvág, lenézi az itthoniakat. Sándort ezért küldöm közéjük, de iLacícó az más... Bezzeg a cimborái nem olyan bolondok, mint ő. Azok az utolsó fillérig elszámolnak a feleségüknek. A feleség szóra Guszti néni fölkapta a fejét. — Hát házasítsd meg te is a Lackót! — mondta, s láthatóan örült, hogy előrukkolhatott a jótanáccsal. Az asszony egy ideig nem válaszolt, majd kissé elbizonytalanodva ennyit mondott: — Kinek kéne ... — No, de Rózái — adta a megbotránkozót Guszti néni —, ilyet azért ne mondj! A fiad csinos, jó dolgos, tisztességes családból való legény. Akármelyik lány szívesen hozzámenne. Egy kicsit virtuskodó, de hát istenem. Majd megcsöndesedik egy jóravaló leányzó mellett. Itt van például Tamás Ági... Már láttam is őket együtt... — Ági? — az asszony mintha keserűt nyelt volna. — Ó, egy olyan semmi kis fehérnép... — Akkor meg a szomszédotok lánya, a Teri. — Azt elhiszem... jó volna nekik... — Vagy Szigeti Böske. Csinos, szelíd kislány. Olyan, mint te voltál valaha... De ha ebben a faluban nem találtok kedvetekre valót, nézzetek körül máshol. — Ó, dehogy — szólt az asszony. — Itt is vannak jó feleségnek valók. Miért is mennénk más faluba? De hát a Lackó... — zavartan elhallgatott. — Lackó? Mi van hát Lackóval? — kérdezte Guszti néni egy kis türelmetlenséggel a hangjában. — Azt mondta a fiam vagy három hete, hogy „dehogyis nősülök én meg, édesanyám, ameddig maga él. Ki főzne nekem ilyen jó gombócot (szilvásgombóc volt éppen ebédre). Tetszik tudni, ez igaz, mert a mostani lányok nemigen értenek a főzéshez. Aztán a gyerek azt is mondta, hogy az ingeit... az ingeit is csak én tudom igazán kivasalni. Ez is igaz. Nem csoda, ha nem vágyik el hazulról; mindent megkap, minden az ő gondolata szerint van. Aztán nem is olyan gonosz ám, csak egy kicsit keméhy fejű. Majd Guszti nénihez közelebb hajolva (mintha valami titokra vetne fényt) halkan még azt mondta: „Tetszik tudni, jó szíve van neki...” Amikor az utcára lépett, már nem érzett keserűséget, csak szédítő fáradtságot.
