Somogyi Néplap, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
1986. augusztus 30., szombat Somogyi Néplap SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Egy somogyi festő Vásárhelyen; Németh Józsefnek hívják. 1928. október 3-án született a Somogy megyei Eaposszerdahelyen. Kaposváron, a Somogyi Képtárban rendezett gyűjteményes kiállítása adott alkalmat a beszélgetésre. Ügy is mondhatnám: haza jött. A sok mozduló kéz az övét kereste az ünnepélyes megnyitón. Ismerősök, barátok, a festő tisztelői keresték meg. Van Go,gh-arc, magyar parasztvonásokkal. Egy somogyi festő a paraszt-Párizsból. Ady nevezte így el az alföldi Vásárhelyt. Né- méth József az emlékek ihídján érkezett látogatóba a szülőföldre. — A Budapesti Tavaszi Fesztiválra készült el az a gyűjteményes kiállítás, amelynek harmadik állomása Kaposvár. — Ne hagyjuk ki a második állomást, Vásárhelyt. — Számomra fontos volt, hogy ott is bemutassuk ezt a gyűjteményt. Nem teljes az anyag, korántsem lehet azt mondani, hogy ■mindent bemutattunk. Viszont arra törekedtünk, hogy a régebbi képekből, az újakból is legyenek kiállítva. A legrégebbiek nincsenek jelien, hiszen Kaposváron 1967-iben volt kiállításom, amelyik azt a szakaszt lezárta. Figyelembe vettem a válogatásnál, hogy azok a képek is falra kerüljenek, amelyek hivatalokba, a minisztériumba, a galériába kerültek, olyan helyen vannak, ahol a közönség nem találkozhat velük. Nagy részük a Művelődési Minisztérium tulajdona, egy részük a Nemzeti Galériáé, több a Csongrád Megyei Tanácsé. Különböző vidéki múzeumok is vásároltak: Debrecen, Sárospatak, Szombathely, s most már mondhatom: Kaposvár is. A közgyűjteményekben található munkáim külföldi kiállításokon is szerepelnek, nincsenek bezárva a hivatalba vagy egy szobába. A barlangos képem például valamelyik iskolában van Budapesten. — A vásárhelyi iskola harmadik nemzedékéhez tartozó festőként tartják nyilván. Somogy úgy is számon tartja, mint szülöttét. — Mindig szeretném tisztázni, ho,gy nemcsak vásárhelyi festő vagyok. Nem tagadtam meg a szülőföldemet, elég élénk a kapcsolatom annak ellenére, hogy látszólag ritkán szerepelek itt, Nem forgok hivatalos helyeken, de élő kapcsolatom van e vidékkel. Ha még tovább feszegetjük a dolgot: a képek egy része is arról árulkodik, hogy van közük Somogyhoz. Ezek nemcsak alföldi képek. Nem is akarom különválasztani, sőt hiszem lés vallom, hogy ma egy magyar festőnek ez nem jelenthet gondot. Magyar festő vagyok. A Dunántúlról hoztam élményeket Vásárhelyre, ahol egységes festészetet igyekeztem megteremteni. Büszkén vállalom hogy Vásárhelyen váltam festővé. Mikor a főiskolán végeztem, odakerültem 1957-ben. Nem akarom megtagadni ezt a környezetemet, fontos állomása életemnek. De a szívverésem — gondolom — elárulja, hogy a Dunántúlon nőttem fel. — Emlékszik olyan fontos, meghatározó gyerekkori élményekre, amelyek találkoztak már a felnőtt ember tapasztalásával Vásárhelyen? Az Alföldön mintha összeedződtek volna ezek ... — Talán egyetlen fontos dolog van. Képeimen emberről, munkáról, tájról van szó. Ez nem áll messze tőlem, mert végül is munikásgyerek voltam, s ez jelen van a képeimen. Nem tagadtam ímeg. Ezekről az emberekről nekik és értük akarok szólni a képeimen. Ha ezt bele lehet magyarázni abba, hogy mit hoztam gyerekkoromból, akkor ez alapvetően benne maradt lelkivilágomban. — Milyen volt a gyerekkora? — Azt hiszem, az idő mindent megszépít. Ennyi idő távlatából szépnek tartom, de akkor elviselhetetlen volt. Szegények voltunk nemcsak mi, hanem az egész utca, az egész falu, a környezet. Nem fontos, hogy egy festő gyerekkora sanyarú legyen, de ha ilyen, akkor ezt úgy kell elviselnünk, hogy Bárányok a paraszt-Párizsban ne váljon szenvelgéssé. A kérdés az, hogy tudok-e ebből az élményből festeni. Tud-e hatni rám, hogy az emlékek fölhasználhatók? — Etikai tartást jelent ez? — Föltétlenül. Gyerekkoromban naigyon fontos volt a munkásemberek etikája, a becsületes munka, a tisztességes helytállás. Nem akartam kevesebb lenni, mint a tisztességes iparos, a munkás, hogy legalább olyan tisztességgel csináljam ezt a munkát, mint ahogy ők a magukét. Nem tartom magam különc embernek, nekem ez a foglalkozásom. Hasonlóképpen elismerem az iparost, ha olyan szinten csinálja ... — Nem lehet véletlen, hogy sok bárányt látunk a képeken. A jó ember és a bárány együtt jelenik meg. A ló, a tehén és más különböző állat is szerepel a vásznon, ezek nemcsak a természet és az ember kapcsolatát fejezik ki, hanem a jóságot is. így van? — Igen. Ezt fontosnak tartom. Ismét a gyerekkoromról. Mindig voltak állataink otthon. Ha nem is sok, nem is mindenfajta, de tehén, borjú, esetleg ló és disznó is. A ikisborjú születésétől együtt éltünk az állatokkal. Most is szeretettel nézek rájuk. Sokszor meghatódom, mert annyira ragaszko- dóak iés hallatlanul szépek. Képen ábrázolva valami csodálatos ez. Ami pedig a bárányokat illeti, lehet, hogy ez belemagyarázás- nak tetszik: nem ismertem se az apai, se at anyai nagyszüieimet, de tudom, hogy az anyai nagyapám számadó juhász volt. Sokat hallottam róla anyámtól. Szeretettel mesélt. Van egy olyan képem, amit emlékül csináltam a nagyapámnak: öreg báránnyal áll egy pásztor. Hiszek ezekben az emlékekben: lehet, hogy babona vagy a csoda tudja mi, de valamiben hinnünk kell: ha az ember komolyan« hiszi, akkor van valami mögötte. Jó barátságban vagyok ezekkel az állatokkal. — Mikor kezdett hinni abban, hogy festő lesz? — Furcsa, de akár hiszi, akár nem: már kisgyerek koromban. Csak szégyelltem bevallani. Titok volt. Valami súgta, hogy festő leszek. Sose tudtam, hogy milyen úton vagy egyáltalán hogyan kell elkezdeni. — És hogyan kezdte? — Gyerekkoromban a tehénpásztorkodás mellett faragtam. Ösztönösen mindig kapir- gáltam valamit, ha mást nem, a frissen meszelt falra rajzolgattam. Mondom, ösztönösen, irányítás nélkül. Lehet hogy nem voltak jók semmire ezek a rajzok, de ébren tartották bennem a vágyat. Elég nehéz fizikai ■munkát végeztem, 12—13 éves koromtól megkerestem a kenyeremet; mentem aratni, cséplőgéphez jártam. Négy testvérem volt egyszerre a fronton, nem volt férfi a faluban, mi gyerekek dolgoztunk otthon. Fejletlen gyerek voltam és táplálatlan. Tulajdonképpen elkeseredésemben határoztam el, hogy akármi lesz, itthagyom a falüt és próbálok valamit változtatni az életemen. Kaposvárra jöttem, és elszegődtem szobafestő inasnak. Ez volt az első lépésem a festészet felé. 17 éves voltam. Három évig dolgoztam Horváth Dezsőnél mint szobafestő, segédlevelem is van róla. Jó szakember volt, különböző tárgyakat is festett. Itt megcsapott valami. Másfél éves inas lehettem, amikor a Hősök templomát festették. A munkát a mesterem kapta meg. A dekoratív munkáknak az elvégzéséhez maga mellé vett. Jött még egy fiatalember segíteni. Dezső bácsi általában a cukorgyári kocsmában kötött ki. Én meg pingálgattam a templomot. Egyszer a kisör eg az oltár mögé került és meglátott egy fejet. Azt kérdezte, ki festette azt. Szégyenemben bevallottam, hogy én. Miiért nem szóltam neki, segített volna — magyarázkodott. Azt hiszem, azon az őszön indult a szabadiskola Kaposváron. Nem tudom, hogy csak úgy magamtól, vagy bizitattak rá, de beiratkoztam. Munka után vittem a rajztáblát a hónom alatt. Egy görög fejet kellett lerajzolni. Boldog voltam, mert rögtön fölvettek a haladó csoportba. Egyik este, mikor a szabadiskolában ültünk, megjelent Hincz Gyula tanár úr a főiskoláról. Megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem főiskolára menüi. Mondtam, hogy igen, de hogy kell azt csinálni? Azt mondta, hogy fognak küldeni értesítést a fölvételiről és akkor menjek el. Tulajdonképpen Itt kezdődött a pályám. Fölvettek. Büszkén vállalom mesteremnek Szőnyit, mert végül is sok időt töltöttem nála. Emberileg, művészileg amit lehetett kapni egy növendéknek, azt megkaptuk tőle. Nem tudott ígérni se megélhetést, se p>énzt. De szakmailag, emberileg, mesterségbelileg, etikailag úgy fölkészítette a növendékeit, hogy nem kellett csalódnia azokban, akikbe any- nyi energiát fektetett. Ahogy körülnézek, a Szőnyi-növendékek talpra álltak. Érdekes ■módon nem lettek Szőnyi-követők, csak nagyon kevesen, de olyan útravalót kaptak, amit nem felejtettek el. — Itt van szemben egy kép, egy tehénpásztor, négy tehénnel, a háttérben is egy- kettő. Hangulatot áraszt a táj: az állat, az ember békés egységben jelenik meg. A képen mintha hiányozna a munka nehézsége, noha egy tenyeres-talpas' embert látunk a kép jobb szélén. — Ennek a képnek Hóolvadás a címe. A hófoltokat a tehén hasára raktam. Bele tudom képzelni és sokan bele tudták már képzelni, hogy a hóolvadás benne van a levegőben. Azáltal is, hogy odarejtettem őket a tehenek oldalára. Ilyen szempontból menjük, idealizált... Nem vagyok naturális festő, sok mindent elhagyok meg hozzárakok ahhoz, ami számomra fontos, hogy világos legyen minden, amit beszélni akarok róla. Horányi Barna
