Somogyi Néplap, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
1986. augusztus 30., szombat 5 Az igazság nem helyettesíthető INTERN KISZELY ISTVÁN RÉGÉSZ-ANTROPOLÓGUSSAL Az ötvennégy éves tudós az MTA régészeti intézetének főmunkatársa, a napokban Somogyiban járt, részt vett a babócsai Árpád-kori csontleletek meghatározásában. Ez alkalomból kértünk interjúit tőle. — ön kissé furcsa módon kezdte a pályáját. Kitűnő zongorista hírében állt, s csak néhány lépés választotta el a művészkarriertől. — A fiatalság, a fiatalkor az ember életében az egyik legnehezebb időszak: nem tudja reálisan fölmérni az energiáit. Legtöbbször éppen a túláradó energiatöbblete miatt. Nekem a zene volt az a legközelebb álló kifejezési eszköz, amelyen saját hitelességemet meg akartam mutatni. Ifjúságom Becsben telt el, német anyanyelven indultam, lengyel—magyar vérségi ágakból. Később, miután hűtlen lettem a zenéhez, filozófiát tanultam, majd ennek hatására természettudományokat. Legvégül orvostudományt. — Hogyan pártolt az antropológiához? Mi vonzotta az egykori művésznövendéket a múlt hallgatag mélyrétegeibe? — Mindenekelőtt Bartucz Lajos. A tanítványa voltam, majd tanársegédje, mígnem az ELTEN-n egyszeresek, mai kifejezéssel élve, átadó- listára kerültünk. Megszüntették a tanszéket. Bartucz — koráinak kiváló tudósa — ugyanis egy renitens elméletet oltogatott tanítványaiba. Magunkon, magunkban hordjuk múltunkat, de ehhez minden leletet, tényt, ismeretet hozzá kell adnunk Szorgos hangyaként, egyszerű statiszták módjára. Ebből aztán kikerekedik a múltunk, amit nem úgy kell egy elfogadott történelmi láncból kialkudni. Az igazságot nem lehet koncepciókkal helyettesíteni. — ön teljes mértékben elfogadta ezt az elvet? Azt gondolom ugyanis, hogy a tények, -adatok, történelmi ismeretek mégiscsak koncepciókhoz vezetnek. — Valamiféle megfogalmazásnak mindig kell lennie, de ez nem szükségszerű, hogy a koncepció legyen. Ez túl agresszív megközelítés. Én mindig a felderítés embere voltam. Végig ástam Európát, Amerikát, a Közelés Távolikeletet, megjártam a többi földrészeket. Először mint mindenkit, engem is a megismerés vezetett. Nemcsak az élőkre voltam kíváncsi, a világ összes jelentős DERECKi vendég|3i ellenőrzés Megebédeltünk, és vártuk a számlát. A pincér sokáig nem mutatkozott. és türelmetlenkedni kezdtünk. Amikor végre odajött az asztalunkhoz, rendkívül felzaklatott volt; remegett a keze. — A franc essen bele! — és az asztalra dobott egy gyűrött számlát. — Történt valami? — kérdezte a barátom. — Történt. A' maguk ebédje harmincezrembe fog kerülni. — Hogyhogy? — Ott ül egy ellenőr a sarokban. Meglátta az önök ■ számláját, és észrevette, hogy egy százassal többet számoltam. — Most aztán elverik rajtam a port. — Száz zloty miatt harmincezer a büntetés? — föl sem foghattam. ' — Nem muszáj kifizetnem. de a bíróság hozzácsap még húszezret, és ráadásul mehetek a dutyiba. — Nem állt szándékunkban bajba hozni önt — próbálta enyhíteni feszült helyzetet a barátom. A pincér dühösen csapkodta az asztalt kendőjével. — No persze... Mi a fenének jöttek ide ebédelni? Igaza volt. Annak ellenére, hogy megéheztünk, nem kellett volna mindjárt vendéglőbe mennünk. — Majdhogynem kéthavi fizetésem rá fog menni eure! Igen ostobán éreztük magunkat. — Akkor talán... — és a barátomra néztem. — Igazad van — és egy pillanat \alatt kitalálta a gondolatomat. Belenyúltunk a pénztárcánkba. és nehezen bár, de összekapartuk azt a harmincezret. — Oké, rendben van! — gondosan átszámolta a pénzt. — így hát legyen máskor is szerencsénk! — Mellesleg: az ebéd jó volt. ugye? — Fölséges — helyeseltünk. Az ismerős ruhatáros adta oda, a kabátunkat. — Csak nem kaptak ellenőrzést? — kérdeztem együttérzően. — Lehetetlen — válaszolta. — Akkor tudnék róla, hiszen itt ülök nyitás óta. — Az a magas pincér mondta. — Ja, a Jenő — nevette el magát. — ö mindenkivel ezt csinálja, és néha bejön neki... Vicces ember. Kucorogni kezdett a gyomrunk ezután az ebéd után. Igazuk van a tapasztalt embereknek, akik azt tartják, hogy jobban ízlik otthon a főtt krumpli, mint egy többfogásos ebéd valamelyik közétkeztetési intézményben. Fordította: Adamecz Kálmán csonitleletét, sírkamráját is megismertem. Ebből kerekedett ki a Föld népei. Azután megfogalmaztam magamnak az ismereteimhez és az érdeklődésemhez legközelebb álló feladatot: ez a magyarságeredet. — Nem zavarta ebben a kérdésben, hogy a század magyar történészei már kiöntötték a piszkos vizet — s helyette — a finnugor eredetként — tiszta került? — Ügy éreztem, hogy ez a piszkos vííz rám is fröccsent, másrészt kutatásaim eredményei márt bizonyítottak. Nem tudtam elfogadni azt az álláspontot, hogy egy lovas-nomád nép erdőkből származzon. Az antropológiai leletek pedig azt bizonyították, hogy mindössze egy százalék alatt van a honfoglalók közt az ugor-elem. Egy könyvet meg lehetne tölteni — s remélem, hogy majd meg is töltöm — azokkal a tényekkel és adatokkal, amelyek azt bizonyítják: az őshaza jóval távolabbi, a mai Kína területén, a Góbi-síva- tagigal határos területen volt. Én most három temetőt is vizsgáltam ott, Ujguriában, s a leletek megdöbbentő azonosságot mutatnak. Mondhatnék azonban apró példákat is — remek paprikás krumplit ettem ujguroknál. Kiderült — a paprikát és a paradicsomot nem Afrikából vagy Amerikából hoztuk, hanem innen. Itt már négyezer évivel ezelőtt pirospaprikával festették a sajtot... — Vajon könnyű befogadásra talál majd ez az elmélet? — Ez nem elmélet. Japán tudósokkal egy marker-gén vizsgálat folyik, ami rövidesen vércsoportok alapján erre hiteles választ adnak, öt magyarországi körzetből négyszáz vizsgálat anyaga kerül majd a tudósok elé. Turkesztántól egészen a Kárpát medencéig követjük — követik az egykori honfoglalók vonulását. Ha ez a vizsgálat befejeződik, egy illúzióval kevesebb desz. És persze eggyel több ... — Miután a babócsai leletek is a magyar középkorba nyúlnak vissza — ez beilleszthető-e, segíti-e az ön munkáját? — Babócsa egyedülállóan érdekes dolog. Képzeljiünk el egy néhány évtizeddel a honfoglalás utáni települést, amelynek a itemplomfala fellé néhány méter távolságra temetik az őslakosokat és vailamivei odébb a keleti falhoz a honfoglaló magyarokat. Bizonyítja ez, hogy itt semmilyen öldöklés, ellentét sem volt, jól megfértek egymással. Annyit tudunk, hogy a babócsai ős lakók — tehát már a honfoglalás előtt is éltek itt — nem avarok voltak, égy ősimediterrán nép. Különös, hogy a kisebbik, tehát a XI. századi templomban két tizenegy-néhányéves leány csontleleteit találtuk meg. Az egyiknek csak a koponyáját, egy szokatlan, kicsi téglasírban. Valami korabeli előkelőség lánya lehetett, akit hazahoztak idegen sírból. A vajmi kevés tárgyi lelet tovább nehezíti az ismeretlen magyar középkor megismerését. Sok-sok érdekes csontlelet került napvilágra, ezek köziül az egyik legérdekesebb — annak a negyvenéves férfinak a csontváza, afcirßlr huszonegynél) ányév esen súlyos balesetett szenvedett, eltörött a combcsontja. Túlélte, erről tanúskodik ez a kalluszos forradás, majd megrövidült lábbal!, tehát sántán élte az életét Ilyen balesetet ma is csoda lenne kiheverni. Most azt állítottuk a vizsgálatunk középpontjába — vajon ezektőli az Árpád-kori emberektől egyenes út vezet-e a mai Babócsáig. A leletek nagy valószínűséggel azt mutatják, hogy egyenes a folytatás. Több mint 300 csontváz vizsgálatát kell elvégeznünk. — Végezetül engedjen meg egy kérdést, ön azt tartja, hogy személy szerint mindenki arcán, a testén, a csontjaiban hordozza évezredes múltját? így például, ha az én arcomra néz, megmondja ki vagyok? — Maga első ránézésre délszláv, bár a fő szláv jellegzetességek hiányoznak. A sarkított kérdésre pedig igen a feleletem. A múlt nem vethető le, mint egy átmeneti kábát. Magunkkal hordjuk, de nem akként, hogy rossz vagy jó múlt. Hanem akként, hogy része annak, amit ma élünk. Egyszerű folytatás. Tehát bármennyire is paradoxonul hangzik, a múlt a jelenünk folytatása. B. J. Kiszely István a világ egyik legismertebb régészantropológusa. Tanított Oxfordban és a Yale-n, Svédországban és Kínában, Egyiptomban és Párizsban. Tíz nyelven beszél, számos, jelentős külföldi publikáció írója. Nálunk szinte valamennyi ásatás csontmeghatározásában részt vett. Egyike volt a székesfehérvári királysírok újonnani feltáróinak. Magyarországon a Sírok, csontok, emberek című könyvével jelentkezett 1969-ben, majd tíz év múlva kiadta a Föld népei című azóta is sokat vitatott enciklopédikus jellegű történeti munkáját. Ez az öt részre tervezett könyv az emberiség történetét foglalja össze térben és időben. Óra nélkül A rádió hétfő esti műsorára mindig jobban figye' lek. Gyanítom, ez azént van így, mert a műsorszerkesztők is ezt teszik. Ez az egy nap maradt meg ugyanis kizárólagosnak a rádió számára, hiszen a többi napokon meg kell osztoznia a televízióval. Ezen a hétfőn a Petőfi adón Show, ami show címmel három és fél órás műsorral bizonyították a szerkesztők, hogy érdemes bekapcsolni a rádiót. Tematikája szerint sport és humor kapcsolatáról volt szó. Aktuálisnak is mondhatjuk, hiszen az adás kezdete előtt a balatonfüredi és a siófoki kikötőnél várták az érdeklődőket. Kérdezni is lehetett, s mindezt — lehet e nyáridőben kellemesebb — a Kelén motorosihajó fedélzetéről. A magam részéről legjobban az összeállításnak azt a betétjét váritam, amelyben Sándor Károllyal, a sokszoros volt válogatott labdarúgóval beszélgetett Mester Ákos. Várakozásom legfőbb oka .az volt, hogy a kemény kérdéseiről isment riporter — aki nem engedi meg soha beszélgető partnereinek, hogy félremagyarázzanak va- lanüit, körmönfont mondatokba burkolják a nehezen kihámozható mondanivalót — mit tud kezdeni azzal a futballistával, aki a minden idők legvagányabb játékosaiból álló csapaltban rúgta a lábdát. Várható veit az is, hogy az ötvenes évek aranycsapata nem szerepelhet úgy a beszélgetésben, hogy ne kerüljön szóba a történelmi háttér. Érdekes adalékokat kaptunk e korból, bár azt például már sok helyütt olvashattuk, hogy Czibor felsőbb utasításra „kellett, hogy a Honvédban játszódjék” (a kor egyik vezetőemberének szavával élve). Valódi érdekességgel azok az információk szolgáltak, amelyek a sikerről és a bukásról szóltak. Elgondolkodtató mozzanata a sportolói életnek az is, hogy amióta „Csikar” befejezte a-z aktív pályafutását, nem is rúgott — véletlenül sem — labdába. Mint ahogy az- sem mindennapi, hogy bevallliása szerint soha nem hord magánál órát. Mindig úgy szeretett volna élni, s bizonyára ez sikerült, hogy ne kelljen időponthoz kötnie magát. Ezek a mozzanatok az aranycsapatról szóló tömérdek írásnál, nyilatkozatnál, visszaemlékezésnél számomra sokkal többet mondanak el az egész történetről, mert bizonyítják, hogy egyéniségek alkothatnak csak csapatot. Az már viszont kicsit lehangolóbb, hogy tulajdonképpen a mindig is sikerre áhítozó szurkolótábor több mint harminc esztendő múltán még mindig azokkal a győzelmekkel tömjénezi magát. Bizonyára voltak olyanok, akik azt várták a műsortól, hogy szó essék a mai focistákról is. Nos, ők hiányérzettel kellett, hogy lekapcsolják a rádiót. Ám ha bosszankodtak, nem volt igazuk, mert nem lehetett feladata a műsornak semmiféle összehasonlítás. Meg aztán ez egy sportszerű műsor volt, a meghökkentő kérdéseit úgy látszik még Mester Ákos is más riportalanyokra tartalékolja. Varga István Történésztalálkoző Buda török alóli felszabadulásának 300. évfordulója alkalmából hazai és a világ különböző részein élő magyar történészek kétnapos találkozója kezdődött az Országos Széchényi Könyvtárban. A Magyarok Világszövetsége, az Akadémia Történettudományi Intézete, a Történelmi Társulat és az ELTE rendezte tanácskozás a szeptember 1-jén kezdődő, Buda 1686 című nemzetközi tudományos ülésszakhoz kapcsolódik. Képek a kenyérről Szeptember 15-ig látható a Budapesti és Pest megyei Gabonaforgaimi és Malomipari Vállalat IX. kerületi székházában az a nagyszabású kiállítás, mely egy pályázat alapján összegezi képzőművészeink 1986-os termését, vallomását a kenyérről. Ez a tárlat egyik erények, a másik a frissesség, a jelen idő érzékeltetése. Az ország minden tájáról érkezett képek közállapotot is jeleznek, részletesen megörökítik a kenyér születését. A múlt Sipőcz-konyhája a 30-as évek nyomorát idézi, a kenyérhiányt, a nélkülözést — Várkonyi János, Lóránt János, Bánsági András, Kerekes Anna. Gy. Vad Erzsébet, Fegyó Béla, Takács Zoltán, Bazsonyi Arany kenyere azt, hogy túljutottunk rajta. Vetés, aratás, cséplés, őrlés — a kenyérrel kapcsolatos munkafolyamatok jelennek meg a műveken —, poé- tikus tartalommal, nemcsak az ábrázolás, hanem a képi költészet szintjén, melynek mértékét Vecsési Sándor, Patay László, Gánóczy Mária, Xantus Gyula, Breznay József, Bakonyi Mihály festményei, Antal Károly, Nagy Sándor szobrai fémjelzik. Váltakozó a megközelítés, de a lényeg, hogy van kenyerünk, és van a festőknek mondanivalója is a ke- nyérrlő. Láthatjuk a szántóföldet különböző értelmezésben, s a régi sorsot a kiváló Lóránt János figyelme révén. E tártat alkalmával könyvkiadvány .is készült, mely bemutatja és elemzi a kenyér és a képzőművészet sokezeréves találkozását. Képiünkön Koszta Rozália festménye: Csendélet kenyérrel. Losonczi Miklós
