Somogyi Néplap, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-16 / 193. szám
1986. augusztus 16., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ' - V" ÜPI W /yV"' ' : / - y/'"j yJ/Mz? '"K y,'*: y> /&£, -'w ■ A hiúság etikája Lukács György vázlatosan maradt önéletrajzának, az Átélt gondolkodásnak utolsó soraiban megdöbbentő gondolatok szerepelnék: Lukács a legpozitívabb emberi tulajdonságnak a kíváncsiságot tartja, a legnegatívabbnak pedig a hiúságot, melyből szerinte minden rossz emberi megközelítés ered. Vajon jogosullt-e emberi jellemvonásokat, karakter jegyeket erkölcsileg-társadalmilag megítélni? Ezzel már régóta kísérletezik a filozófia. Arisztotelész például a közép fogalmát tartotta minden helyes magatartás kiindulópontjának. Így bizonyítottra vakmerőség és a gyávaság között a bátorság a középfogalom, tehát a bátorság erény, a két szélsőséges pedig annak az ellenkezője. S a filozófia története folyamán — hogy még egy példát említsünk — felfedezték az enthusiasmus, vagyis a lelkesedés pozitív erkölcsi szerepét is. Még az is előfordulhat, hogy a gyávaság konkrét haszonnal jár, nemcsak önmagunk, hanem a társadalom szempontjából is. Emlékezzünk csak a Ballada a katonáról megrázó képsoraira, almikor a kiskatona rettenetes félelmében kifejezetten gyáván hajtotta végre hőstettét. Ügy vélem, reális azt mondani: az erkölcsöt nem helyes sem szélsőséges, sem középfogalom jellegű tula jdonságdkhoz kötni. S ezek' után térhetünk vissza a kíváncsisághoz, melyről a közhit úgy véli: valamiféle rossz tulajdonság. Már Platónnál is szerepelt az a gondolat, hogy minden tudás alapja, az, ha képesek vagyunk csodálkozni. Rácsodálkozni a dolgokra persze lehet nagyon naivan is, nagyon felületesen is. Nagy különbség van aközött, hogy kíváncsisággal csodálkozunk-e, vagy pusztán kíváncsiságból. A kíváncsiságból való csodálkozás igényét elégítik ki a különféle katasztrófafilmek, lásd a Földrengést, vagy jó néhány soi-fit. Az áltudomány egésze is erre az igényre épít. De milyen más csodálkozás még Kolumbusz csodálkozása is azon, hogy az általa Indiának hitt földrészen nem azt találta, amit várt. Mert- Kolumbusz kíváncsi emberként valóban kíváncsisággal csodálkozott, és kíváncsisága megmaradta csodálkozás után is. A kíváncsiság tehát a megismerés hajtóereje, az objektív valóság megismerésének alapvető motívuma. S az az igazság, hogy aki kíváncsi, bizonyos értelemben mindig fiatalos marad. Sőt egyenesen azt mondhatnánk, hogy az élet azzal ér véget, amikor az emfber már nem kíváncsi. A teremtő, a gondolkodó ember mindig kíváncsi, mert érdekli az, hogy hogyan változnak az emberek, a társadalom, mi történik a „világban”. Ezért a kíváncsiság nem más, mint az állandó és totális újra törés, vagyis az új megismerni akarásának tulajdonság- beli kifejeződése. Emberek, akiket betegség vagy más súlyos csapás ér, meg hídnak újulni azért, mert érdeklődnek, mert még el tudnak csodálkozni dolgokon, mert nem hajlandóak kívül- maradni a világon. Ha az ember elveszíti érdeklődését, kíváncsiságát, az nem más, mint a halál szellemi előkészítése. Vajon a hiúság szembeál- lítható-e a kíváncsisággal ? A hiúságot a köznapi értelemben bocsánatos bűnnek tartjuk}, sőt mi több; az elhanyagolt emberekkel kapcsolatban még azt is szoktuk mondaná: nem ártana, ha lenne bennük valami hiúság. Nem köznapi értelemben azonban a hiúság már . veszélyes tulajdonság. Ténylegesen a kíváncsiság ellentéte. A kíváncsi ember mindig valami vagy valaki másra kíváncsi. Ha megtanult vagy felismert valamit, akkor nem annak örül a hiú ember, hogy ő azt a dolgot már ismeri, hanem annak, hogy ő az, aki ismeri az adott dolgot. A hiú emlber elsősorban önmagára kíváncsi. Ha más iránt érdeklődik, akkor számára nem az a fontos, hogy a másik emberen segítsen, hanem az, hogy mindenki lássa: ő segít a másikon. A kíváncsi ember azt kérdezi i hogyan állok ón, hozzá a valósághoz, a hiú pedig így kérdez: hogyan áll nékem a valóság, vagyis hogyan dekorál engem a valóság egésze. Szükségszerű azután, hogy láncreakció módján következményei is legyenek a hiúságinak, A hiúság vezeti el az embereiket oda, amit ma divatos szóval presztízsfogyasztásnak nevezünk; mert hiiszerir a hiúság ilyenkor úgy jelenik meg: nekem van — másnak nincs. Nem tudom, hogy erre az ellentmondásra,, melyet oly szellemesen hangsúlyoz Lukács, vagyis a kíváncsiság és hiúság ellentmondására mennyire lehet általános etikát építeni. Az azonban bizonyos, hogy a kíváncsiság etikailag materialista tartalmú, mivel az Objektív dölog iránti érdeklődés, az objektív viszonyokon történő el- csodálkozás, a más emberek helyzete iránti rokonszenv és megismerésvágy irányítja. Ugyanígy bizonyos, hogy a hiúság etikai szempontból feltétlenül szubjektív idealizmus, mert nemcsak önmagát méri önmagával, hanem az egész világ mértékévé az az ember válik, aki a hiúságtól. eltöltötten néz szembe a valósággal. Azt sem tudom bizonyosan, hogy ha erre a hiúság-kíváncsiság ellentmondásra építenének egy gyakorlati pszichológiát, vajon az mennyire lenne eredményes. De az már vitathatatlan, hogy az emberek valósághoz való fordulásának, valósághoz, társadalomhoz való viszonyának minden bizonnyal egyik mértéke abban van, hogy minden egyes ember miképpen tudja megoldani a benne lévő hiúság leküzdését, és a benne lévő kíváncsiság megerősödését, és objektív tényezővé válását. Ellentmondásban élünk. Minden bizonnyal önmagunkban is. De az ellentmondások feloldása határozza meg azt, hogy mennyire tartalmasán élhetjük a társadalmi létet. Hermann István KOCSIS IMRE Kiállítás a Vigadó Galériában Felső képünk (balról): Misztérium. Jobb oldalt, fent: Gereblye. Jobbra: Szivárványkaszálás. Alul: „Kulcslyuk Bernáthoz", Kocsis Imre festő és grafikus 1940-ben született Makón, tanulmányait 1966-ban fejezte be a képzőművészeti főiskolán. Első önálló kiállítása 1966-ban volt, 1985-ben Munkácsy-díjjai tüntették ki. Huszonnyolc éves kora óta a főiskolán tanít. Legújabb képei augusztus 24-ig láthatók a budapesti Vigadó Galériában. Kiállításának katalógusában azt olvashatjuk róla, hogy a IV. esztergomi fotó-. biennalen jutalmat kapott. Egy fotóbiennálén, holott az ő területe a festészet és a grafika. Azok közé tar tozik, akik a különböző technikákat egyidejűleg alkalmazzák, akik túllépnek egy-egy .technika korlátáin, s mintegy a művészetek egyetemességének jegyében alkotnak. Képei tömör metaforák, sokféleképpen lehet őket értelmezni : bennük van az eredeti látvány (a kaszálás, a gereblyézés ősi képe), s bennük van eme eredetinek az átértelmezése is: a mese, a fikció, a mást jelentés. A Szivórványka szálas ban ott rejlik a makói paraszti mozdulat, meg az egész földi világ birtokbavétele is. • ' F. L.-* Megcsinálhatja — mondta Kocsi mama, aki maga volt a megtestesült öregség. — Megcsinálhatja — ismétel te meg Kocsi mama. — Nem hisz nekem, mivel magában sem hisz? Én biztos' vágyók benne, hogy bemegy az elöljáróságra, magának ítélik ezt a lakást. Itt, a szomszédban. Azelőtt egy ősz hajú özvegyasszony lakott itt. Nem is tudom, mi lett szegénykével. Ügy tudom, elköltözött a fiához vldékré, gazdálkodni. De maga kiutaltathatja magának ezt a lakást. Maga meg tudja csinálni ezt! — De R-ocsi mama, én vagyok Lippainé, akinek a férje meghalt, én vagyok az az ősz hajú özvegyasszony. — Á, nem maga az, kedvesem. Lippainé szép volt és fiatal. Látja1, itt vannak a virágaim, ezeket is én ültettem. Mind-mind, egymagáim. Az özvegy elé is. ültettem, ide, a folyosóra, mindenhová. Ezeket én gondozom, látja ... - 1; • — De Kocsi mama, drága, isten bizony én vagyok Lip- painé, és ezeket a virágokat én ültettem. A maga lakása elé is én tettem a muskátlikat a cserepekbe. — Móghogy maga, ked- veSkém? Ebből is látszik, DÉR ENDRE MUSKÁTLI hogy nem maga a Lippainé, mert Lippainé ilyeneket soha nem mondana! i—i Igaza van, Kocsi mama ... ^ —r Én szeretem a virágokat, és Lippainé is szerette, de ő elköltözött vidékre a fiához, és maga ném Lippainé. Iáppainé ősz volt, és nagyon szép, — Kocsi mama, én már . visszajöttem a .fiamtól, s ezután már nem ott fogoíkélni, hanem itthon. Ez az én otthonom. — Nem, kedvesem, nem hiszek el én ilyen bolondságokat, de maga kiutaltathatja magának ezt a lakást. .Az ötemeletes bérház harmadik emeletén két mentősruhába öltözött fiatalember káréivá támogatott egy lehajtott fejű öregembert. — A Kocsi papa! Kocsi némi, megjött a férje! — örvendezett Lippainé, a szomszédiból. Kocsi néni megmerevedve állt, két ökle kötényének zsebében; dacosan várt. A két fiatal mentős bekísérte az öregembert a lakásába. A lakásban rend volt, tisztaság. Az öregember ruhástól lefeküdt az ágyéra. ■*. — Nem, nem kell szólni semmit a féleségemnek, majd én elintézem. Köszönöm, köszönöm a segítségüket. A két fiatal mentősben felmerült ugyan, hogy mégis szólni kellene az öregasz- szonynak, aki kint állt alakás előtt, valahogy ilyenformán: „Mámuska, meghoztuk a papát, menjen, nézze meg...” Csak ennyit, nem (többet, bár ezt az öregasz- szony természetesen félreértelmezné. Hogy miből látni mindezt?. Pontosan nem tudhatja az ember, de ha megpillantja valaki a mozdulatlan nénit, épp elég okot lát a föltételezésre... — Mama, a szobában, van a Kocsi papa — súgta az öregasszony fülébe Lippainé, amikor már leszaladtak a mentősök a lépcsőn. Kocsi mama nem mozdult; feldúlt volt és tanácstalan, majd vértelen arca hirtelen megszínesedett, megigazította a haját, és bement a szobába. Leült a férje ágya szélére. Megigazította a párnát a férfi feje alatt. Mosolygott. Kicsit később levetette . a férfi cipőjét, és megint visszaült az ágy szélére. Mosolygott. Várt, és mosolygott. Az öregember is mosolygott Csendben. — Föl kéne támasztani a fejem! Hoznál ide egy kispárnát a fejem alá? Az öregasszony kispárnát tett a férfi feje alá, és vász- szaült az ágy szélére. Mosolygott. Az öregember is mosolygott. — Tudja, az én öregem bent van a kórházban. Agyvérzése van. Be se engednék hozzá. Megmondta a főorvos: „Kocsi máma, maga ne látogassa a férjét.”.' Gondolhatja, mi van, ha már megmondják az embernek, hogy ne látogassa a férjét... Maga, persze, még fiatal, maga mindent kibír. A fiatalok mindenit kibírnak. Kocsi mama szégyenlősen elpirult, és mosolygott. Az öregember is mosolygott. — Hoznál egy -kis harap- nivalót? — Kenyerem, az van. Köménymagos leveseim -is .van, meg paprikás krumplim, kolbásszal. Képzelheti, az öregem hogy befalná szegényke, de hát ezt a ' főorvos mindentől eltiltotta. <. — Hozz egy kis paprikás krumplit, marna! ' Az öregasszony kirepült a konyhába-, a konyhából. a folyosóra, és elújságolta Lip- patoénak, és sorban mindenkinek a hosszú folyósón, hogy egy fiatalembert hoztak a mentők, véíetlmségből épp hozzá, a férje helyett. Egy erős, egészséges, vidám fiatalembert, s éhes, akár a farkas'... - v Lippainé ezalatt megmelegítette a köménymagos levest és a paprikás krumplit, egy tálcára kenyerét, szörpöt és kompót ot tett, Kocsi mama pedig boldogan vitte áz elkészített ételt a szobába. Amíg a férfi evett, Kocsi mairha síZoval tartotta. Természetesen a férjéről.be- szélt, válaszként az öregember bólogatott. Kocsi mama mosolygott, az öregember is mosolygott, később föl -fölkacagtak, időnkénti jóízű hahotájuk özvegy Lippadnét is nevetésre késztette, amikor a muskátlikat megöntözte Kocsi néniék lakása előtt.
