Somogyi Néplap, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-05 / 157. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Megtalált szülőföld A legkisebb Kiss, aki már kinőtt a meseországból, így mesélt. „Én' csak apró pontokat láttam, semmi egyebet. Ö ionban úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét. Egy szem- villanás alatt célzott \és lőtt. Még azt sem tudtam megkérdezni, mire puffantottál rá papa, ő már mosolyogva hátba is vágott — no gyerünk! Ekkora vaddisznót még sosem láttam. El kellett menni a mamiért, hogy a dzsipre tudjuk rakni...” Nem mese ez, kicsi Kiss? Joli azt mondja, egyetlen egyszer szólt bele a férje életébe. Egyetlen egyszer, de akkor se maga miatt. 1957 januárjában. „Azt kérték Jánostól, hogy menjen vissza a rendőrséghez dolgozni. Akkor azt mondtam én, ezt nem vállalom. Hat évig fél-férjem volt. Találkoztam is vele, meg nem is. ötvenhatban, amikor börtönbe vitték, már elsírattam. Órákon múlott az életük. Híre jött, hogy akasztják a kommunistákat. Azt mondtam neki, megbecsült ember voltál a szakmádban, csináld újra azt. Nem mondott sem igent, sem nemet. Februárban már nyakig olajosán állt a gépek között, szerelőként dolgozott Kővágószőllösön ...” Nem mese ez, Jolán asszony? Ha kérdezném, Kiss János rálegyintene: dehogynem mese. Még hogy óriási vaddisznó, még hogy órákon múlt a kivégzés, még hogy nehéz helyzetek... Lári-fári! Az ember hajlamos a túlzásokra, a múlt történeteit dramatizálja, izgalmaikkal bővíti ki. és egy kedves, napsütéses délelőttön mást idéz föl, mint amit kellene ... — A dolgok jóval egyszerűbbek, és velem is simán történték meg — mondja Kiss János. — Ddligos községben — Szulökban — láttam meg a napvilágot 1928-ban. Szüleim öt gyereknek teremtették meg az asztalra- valöt. Több nemigen jutott. Bérlakásban éltünk. Ami a napszámból futotta, abból rendeztük a számlát... Mindig az volt a vágyam, úgy is neveltek, hogy többre juss ennél fiam. Több légy! Ne turd a földet, de ne feledd azokat, akik ebből éltek. Azokért dolgozz ! — Igazán nehéz az volt, hogy miiként lépje át az ember a saját árnyékát. Pénz nélkül, ismerettség nélkül, mit csinálhat egy szegény parasztgyerek ? Például kitanulhatná a gépszerelő mesterséget. Mindig is ott sündörögtem a cséplőgépek, az aratómasinák, a fel-felbukkanó motorok körül. Kapóra jött, hogy egyik néném Pécsett lakott, s beajánlottak Balatonyi Sándor géplakatos mesterhez inasnák. Ez 1944-ben történt, a háború az utolsó évébe fordult, és kegyetlenül belemart a mi családunkba is. Két bátyám a fronton veszett el... Kiss János nem érzelgős alkat. Behegedtek már a régi sebek: velük együtt elmosódott a szülőház nosztalgikus képe is. — Ettől kezdve keveset laktam Szülőkben. Negyvenhatban géplakatos segédlevelet kaptam, s a munka ide-oda dobált. Egy szétvert, széthordott országban a szerelőknek — akár a mesében — hol volt, hol nem volt dolguk. Egy nyáron Potonyiban csépeltem, a következő évben egy vas- és fémipari kisszövetkezetnek lettem a szerelője. Itt furcsa munkabeosztásban dolgoztunk. Ha valamelyikünk rátalált valahol egy lerobbant traktorra, akkor dolgoztunk, ha nem, hát munka nélkül voltunk. — Egy idő után beláttam: itt nem lehet előrevergődni. Valami olyanba kell belefognom, amely a kedvemre való, és meg lehet érezni benne az idők szavát. Nem kellett sokat várni. Akkoriban kezdtek megalakulni a gépállomások. A földet már nem lehetett megművelni a régi módon. Kevés volt az igavonó állat, hiszen sókat elpusztították, elhajtottak a háború alatt. Megindult a gépesítés, elkezdtek „pöfögni a mezőik”. A csokonya- visontai gépállomáson kezdtem, majd nemsokára Csurgóra kerültem. Érdemes felidézni egy jelenetet arról, hogy milyen körülmények között dolgoztunk. Csurgón kértük a vezetőséget, hogy biztosítsanak valamilyen fedett műhely t, ahol esős időben is tudunk dolgozni. Nagy unszolásra végre kaptunk egy istállót. Örömmel vettük birtokunkba!, de láttuk ám, itt még térdig érő, négyéves trágya van a szín alatt. Nem volt mit • tenni, egy-kettőre műhelyt varázsoltunk belőle. Hajlamos lennék azt gondolni, hogy kihűlt már ez a viiágalakító hév a házigazdából. Nyugodtságai, szerénysége, halkszavúsága gondolatom szállásadója^ Elég azonban kipillantanom a kis ház verandájának ablakán, és máris belátom vereségemet. Klasszikusan humanista, emberarcú udvart látok odakint, beszélő fákkal, növényekkel, rendezett tereikkel. Valami nevenincs ősi szőlőfolyondár fut végig a ház előtt kétmé- ter magasban. Szebb akármelyik nagyúri kastélyfolyosónál. Tuják, fenyőik, gondozott virágok az udvar igazi műtárgyai, kincsei. Kápolnás-Visnyén, a Kadarkúthoz tartozó parányi pusztán igazi ékszer Kissék tanyája, öt év alatt szépült meg, épült föl ez a nyári otthon egy lerobbant-paraszttanyából. Kiss János fordulatosabb folytatást ígér. — A barcsi gépállomásra kerültem. A faluban ismerkedtem meg Losonczi Pállal, a fiatal tsz-iélmölkkel, és Joliival, a feleségemmel, alk'i azóta is a társam. — 1949-ben lettem kommunista. Még abban az évben főgépész-helyettesnek és üzemi bizottsági titkárnak választottak a barcsi gépállomáson. Egyre több politikai munkát végeztem. A gépállomások ugyanis nem egyszerű tralktorjavító üzemek voltak, hanem kis túlzással a szocializmus falusi bástyád. Itt kristályosodott ki egy másféle vidéki Magyarország képe. Gépesítés, tervgazdálkodás, szárnyait bontogató agrár- és műszaki értelmiség, politizáló munkások, jellemezték'gépközpon tunikát. Volt valami meghatározhatatlan ufl. forrongó, dinamikus, mozgásban lévő erő a levegőben és talán bennünk is. Valami rettenetesen derűlátó és fölényesen bátor lendület a generációnkban. Nem rajtunk állt az ötvenes évek kudarca ... Kiss János elgondolkodik, majd azt mondja: — Természetesen rajtunk is ... — ötvenhat nem meglepetésszerűen következett be a megelőző évekből. Megtisztító, alulról jövő, progresszív reformnak indult; szomorú és nagy kár, hogy ez csak utána következett be... Kiss János visszatért a munkájához, a szakmájába, hogy hozzájáruljon felépíteni egy újabb évtizedet. — Az ötvenes éviek végén kerültem az állami gazdaságok igazgatóságához. Először az Alsóbogát] Állami Gazdaság gépesítési vezetője lettem. Harmadszor indult meg a tsz- szervezés, s vele ú j erőre kapott a gépesítés. Az állami gazdaságok tartani akarták a lépést. Megjelentek az'új traktorok, a kombájnok és számos más mezőgazdaságii gép- csoda. Tudtam, hogy csak úgy tarthatom a lépést, ha tanulok, ha eleget teszek a fokozott követelményeknék. Először befejeztem a középiskolát, leérettségiztem. Azután beiratkoztam a Gödöllői Agrártudományi Egyetem gépészmérnöki karára. Megkezdtem, de akkor még nem tudtam befejezni. Kaposváron laktam, úgy jártam ki Alsóbogéira, ahol legtöbbször nemcsak a gépészeti vezetői munka hárult rám. Reggel hattól este nyolcig a földön voltunk, szinte képtelen voltam rajzasztalhoz, könyvhöz ülni. Hetven nap volt akkoriban a tanulmányi szabadság, komikusán hatott. A szabadságomat sem tudtam kivenni, nemhogy a tanulmányit. Átiratkozott Körmendre, a gépésztechnikusi iskolába. — Négyéves volt, s elvégzése után „fejelt rá” két évet — így lett üzemmérnök. 1965-,ben az ailsóbogáti állami gazdaság válaszút elé került. Kiss JánoiTűzt gondolta: teljesen beleveti magát a gépjavító szakmába, hűtlen lesz a mezőgazdasághoz. — A hatvanas évek élején a mezőgazdaság kríziséveit éltük. Óriási munka folyt és minimális megtérülés lett áz eredménye. Menni akartam, de 1965-iben megkeresték az Állami Gazdaságok Igazgatóságától és rábírtak: egy évre íöltétélesen vállaljam el a Bárdibükki Állami Gazdaság irányítását. Nem tudtak semmi biztatót mondani, bár elriasztani sem akartak. Hallottam már valamit arról, hog^ tíz elődöm volt, hogy rettenetesen szétszórt a gazdaság területe — aminél csak a profilja volt kesze-ikuszább —, de ez inkább, fölkeltette a kíváncsiságomat. Az egy évből végül is húsz lett. A húsz évet két termelési és két közgazdasági igazgatóhelyettessel, sók törzsgárda munkatárssal csinálta végig. Fura szerzet volt kezdetben ez az állami gazdaság. Volt itt még méztermelő ágazat is, amelyet minden évben fal ették a „szorgos méhek”. A tehenészeti telepen szinte csak pozitív állomány volt, a sertéstelepék ráfizetésesnek bizonyultak, a gyümölcs nemegyszer a fán maradt... — Ebből csináltunk — így mondom: csináltunk, mert valóban közösen 1980-ig egy jól működő gazdaságot. Közben még a bár- d'ibükki tsz is hozzánk került 1978-ban. Hogy mást ne mondjak: többen azt gondolták: ezt a gazdaságot soha sem lehet talpra állítani. Nekünk sikerült. Közben több ciklusban voltam tagja a megyei tanácsnak és a járási pártbizottságnlak. Nyugdíjasként se mondtam le a közéleti teendőkről, a fegyelmi bizottság elnöke vagyok .. . Kiss János nem magyarázza meg, hogy miért is került szélcsendbe az állami gazdaságok vitorlája. A vaik ember tapogat csak úgy, ahogyan a gazdálkodó egységek vezetői tapogattak kétségekkel, tájékozatlanul a gazdasági szabályozók között. Beszélgetésünk alatt kibukott már éz a kétség: a rajtunk állt, nem rajtunk állt... Mielőtt még' visszakanyarodnánk ide, Kiss János megtalálja a „mentőövet”: — Valaki öt éve — akkor, amikor a jó labdarúgónak is a fülébe súgják, hogy abba kellene hagyni — azt mondta: kezdjek el készülni a nyugdíjas évékre. Akkor vettem ezt a tanyát, mindössze tizenháromezer forintért. Azóta ez vált az igazi otthonunkká. Vadászember vágyók, nekem ez valóságos paradicsom. Saját kezünk munkájával kerekedett ki belőle ez a szép kis hétvégrház... Tudom mit akar még mondani Kiss János. Csodálatos a levegő, hajnalban a harmattal. együtt a tűrjék dalát, öntik az ablakuk alá. Itt megfiatalodik az ember, s legyint az infarktusra. Az újra megtalált, szülőföld ez. ahol földút visz a boldogsághoz. Mese ez, kedves Kiss János! — Nyugdíjas vagyok most már, ha fognának se maradnék. Bckes József
