Somogyi Néplap, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-19 / 169. szám
IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS SZAPUDI ANDRÁS FEGYVERES ANGYALOK (Egy magyar partizán, Borbola Mihály emlékének) A i » nyám mondta, angyalok voltaik. Talán ment karácsony éjszakáján jöttek, váratlanul, prémes sapkában, puíajkában, fehér lepelbe burkolózva, mintha a havas förgeteg sodorta volna őket a tanyánkhoz. A nyakukban dobtáras géppisztoly, ,,a fehér leplek, mint az angyalszárnyak”, mesélte később az anyám; sokszor elmondta, minden karácsony estén ez volt a téma nálunk; „az angyalok” — öten, vagy hatan —, mint a köszöntők, sorban a tenyérnyi ablak alá álltak, és rágyújtottak egy nótára. A kutyák fölhördültek, de mintegy varázsütésre hirtelen elhallgatok; nagyapám, az egykori limanováá huszár, lekászálódott a dikóról, fogta az öregfejszét, és kinyitotta az ajtóit; „kik vagytok?!”, kiáltott bele az éjszakába, a hóviharba, mire anyám is föüébnedt („mozdulni sem tudtam a félelemtől”); a nóta abbamaradt, s egy haing szólalt meg az udvaron oroszul: „jó estét édesapám!”; az öreg megremegett („rögtön megismertem a hangját”, mondta később), „jó estét fiam”, felelte ugyancsak oroszul, csodálatos módon eszébe jutottak a szavak, pedig régen volt 1914; azután befordult a házba, és nyugodt hangon így szólt anyámhoz: „öltözz, itt van a te betyár urad, itthon a Mis'ka!”; és csak ezután kezdte törülgetni a szemét, oslak ezután ölelte meg egyetlen fiát, akiről azt hitte, elveszett a háborúban. „Megkaptuk a hivatalos papírt. Abban az állt, hogy apátok eltűnt a fronton. Egy katonatársa is, egy környékbeli ember váltig állította, hogy a saját szemével látta, amikor az akna megölte.” Három éves voltam, apám most látott először. Amikor az öröm már csaknem szétvetette a kis tömésházat, én is kinyitottam a szemem (anyám ágyában aludtam), de szóba se álltam az apámmal. Pedig cukrot és játékokat hozott, különféle állatfigurákat (fönn a Buzso- rán faragta őket pihenés közben), s a többi „angyal” is — valiamjeny- nyien a gyerekeik után sóvárgó családapák, köztük egy orosz, aki törve beszélt magyarul — dédelgetett. kényeztetett. Bennem ebből a karácsony-éjszakából valójában csak homályos képek maradtak meg, de anyám olyan sokszor megidézte, hogy néha úgy érzem, emlékszem minden percére. (Az unokáimnak valószínű úgy mesélem majd el, mint tudatos élményemet.) Januárban, vagy februárban apám végleg hazatért. Debrecenből az ideiglenes kormány városából érkezett, s megint hozott játékokat, de most már nem a saját faragványait, hanem bolti portékát. Körülnézett a szülőföldjén, s ott akarta folytatni az életét, ahol bevonulása előtt abbahagyta. Bőségesen kaptunk földet, később a szüleim vissza is adtak belőle, mert nem győzték, főként a gazdasági felszerelés, az igás állat hiánya miatt. Apám boldogan kalapálta, fente a kaszát, amikor eljött az aratás ideje, és először vághatta rendre a saját gabonáját. Azok a híres rendek! Barbély Mihály kaszájáért versengtek a bandagazdák, tizenhat éves korában már egész részt kapott, s anyámnak, aki eljárt vele dolgozni, sosem engedte meg, hogy őutána szed je a markot, mert félt, hogy megerőlteti magát. ... Egy búcsún találkoztak először. A mulatság után a tizenhét éves Miska hazakísérte a 14 éves Annusfkát, aki négy kilométernyire lakott a búcsú színhelyétől, s útközben szemerkélni kezdett az eső. Erre Miska a 'kabátját Amnuska vállára terítette... E perctől apám szerelmes volt anyámba, és féltékeny mindhalálig. Ezt az idősebb házaspároknál ritkán tapasztalt szenvedélyt titkon megmosolyogtuk az öcsémmel, s ma már, érett fejjel úgy gondolom, hogy a féltékeny természet egy katonaember életében különösen naigy teher lehet. „Én akikor is rád gondoltaim Annuskám, amikor Kievben elindult velünk a teherautó, hogy ki- kísérjen bennünket a repülőtérre.” Elmondta, hogy bizony megremegett benne a lélek, amikor a parti- zániiskola hónapjaiban sokszor elképzelt „bevetés” órája elérkezett. Repülőgépet akkor látott először, ejtőernyős kiképzésben alig volt része: „megmutatták, hogyan kell a lábat összetartani, ha kinyílik az; ernyő, s mi a teendő, ha földet ér az ember. És megtanultuk az ejtőernyőt összehajtogatni.” Mielőtt elindultak, egy szovjet tiszt mégegy- szer megkérdezte őket: vállalj ák-e a veszélyes feladatat, mert ha valaki meggondtatta magát, még most, az utolsó percben is visszaléphet. Senki sem jelentkezett, a gép fölszánt. A szorongás árnyékot vetett az arcokra, az ejtőernyővel, hátizsákkal, géppiSíZtolilyal megterhelt emberek idegenül pillogtak egymásra. Pedig a partizániskolán már tesit- vérbarátságban élték. Alaposan megismerték egymás természetét, tudták, ki hova való, honnan vonult be katonának, százszor is elmesélték egymásnak harctéri viszontagságaikat, s az otthonhagyott családtagokat keresztnevükön emlegették — mindenki mindenkiét — mintha egy faluban nőttek volna föl valamennyien. Most meg ez a dermesztő idegenség ... Egy ideig — talán csak, amíg a frontvonal fölé nem érték, vagy amíg újra egymásra nem találtak odalenn, már az ugrás után — áttörh etetien magány vette körül őket. Csend volt, csak a gép duruzsolt, kínzó lassúsággal teltek a per.cdk. Apám akkor újra átélte addigi életét, egészen a felszállás pillanatáig. Látta magát mezítlábas kisfiúként, amint libákat, disznókat hajkurász a ho- mdkgödör mögötti réten, visszatértek a fülledt nyári délutánok, hír- télen lezúduló záporok suhogtak benne, s érezte az eső után felfrissült füvek, lombok illatát. Felsorakoztak régi szállásai, fekvőhelyei: a kunyhónyi szülőházban a langyos kemencepadka, gazdái portáján az istállók priccse, jászla, haj- mali viharlámpák szegényes fénye pislákolt a szemében, s a jószág itatása végett telemert vályúk vize hűsítette felhevült arcát. „Én akkor csodálatos módon mindent láttam, ami itthon van — mondta —, semmi sem kerülte el a figyelmemet. És nemcsak a tanyákat, meg a szántóföldeket, hanem a házak belsejét is, és rengeteg embert — férfit, asszonyt, gyereket —, talán mindenkit együtt láttam, akit valaha ismertem, azokat is, akikkel sdklszor találkoztam, mert együtt jártam velük iskolába, vagy együtt dolgoztunk az uraság pusztáján, s mulattunk, verekedtünk lakodalmakon, búcsúkon, s azokat is, akiket csak egyetlen egyszer láttam, isten tudja hol és mikor, szóval akkor az jutott eszembe, hogy lám, éh, Barbély Miska, egy szegény napszámos ezek közül, itt vagyok ezen a repülőgépen. Egy hat elemis zséllér gyerek, aki sosem tudtam mást, csak dolgozni és csakis arra voltam büszke, hogy nincs nálam különb kaszás a vidékünkön, aki szomorú szívvel vonultam be katonának, viselés gyerekasszonyt hagyva magam mögött a bizonytalain- ságban; szenvedtem a háborúban, éhségtől, fagytól félholtan estem fogságba, s most ismét szabad emberként röpülök a hazám felé. Mi tagadás, engem a1 fogságban is eleinte a munkám után becsültek, úgy is mondhatnám, a munkám minősége miartt figyéltek fel rám, majd küldtek különféle iskolákba. Előtte sokan beszélgettek velem. Köztük egy magyar író (őrnagyi rendfokozata volt), akivel különösen jól megértettük egymást. Neki azt is meg mertem vallani, hogy nem lelkesedem az iskoláért. Én a mostani helyemen elégedett vagyok, mondtam, sokat dolgozom ugyan, de rendes kosztot és cigarettát kapok, itt szeretnék maradni, amíg hazamehetek, engem otthon feleség, gyerek vár, nekik élek, és én itt is miattuk igyekszem úgy dolgozni, hogy ne érje szó a ház elejét. Az író pipára gyújtott. Egy ideig tűnődve nézett rnaiga elé, majd azt mondta, hogy szerinte éppen a feleségem és a gyerekem érdekében kellene iskolába mennem. Mosolyogva hozzátette: ott sem gyatrább a koszt, kevesebb a cigaretta, legföljebb a munka keményebb, fárasztóbb. Igaza volt. Kora reggeltől késő estig tanultunk, tudós emberek tartották az előadásokait, és szigorúan számonkérték a tananyagot. A hallgatók közül sokan nem bírták a szellemi terhelést, „lemorzsolódtak”. Őszintén szólva, kezdetben magam is nagy kínnal-keserwel tanultam, szinte csiikorgotft az agyam, és az önbizalmam is minduntalan cserben hagyott. Bizony nem egyszer fontolgatom, abbahagyom, s csinálom tovább a fizikai munkát. Miit tudtam ón a hat elemimmel a sókat emlegetett cárizmusról, s hogy mit jellent például az a kifejezés: feudál- kapitalizmus — majd kitört a nyelvem az efféle szavakon —, Magyarország történetéről még csak tuditam egyet-mést, de itt a történelmet is másképpen tanították, mint otthon, az elemiben. Szerencsére volt elég akaraterőm a szokatlan munkához, így aztán lassan megbarátkoztam a .tanulással, s végül olyan jó eredményt értem el, hogy kiválasztottak magasabb iskolára. Ezután, a partizán-kiképzés következett, és, egyszer csak ott találtam magam azon a „Douglas” mintájú csapatszállító gépen .. F JL elhőtlan éjszaka volt. Elérték a frontvonalat, túljutottak rajta, s csakhamar elérkezett a kiugrás pillanata is. Makarja falu közelében egy mezőn kellett volna földet érniük, de a pilóta elsizámí- tötta magát, emiatt egy „erdőre ugrottak”. Nyolcán fennakadtak az ágakon, és csaknem mindenki megsérült. Apám ritkán idézte a partizánélményeit, olyankor sem izgalmas kalandokról beszélt (pedig az öcsémmel gyakran faggattuk), hjanem, hogy bizonyos helyzetekben mit gondolt, miit érzett; a saját szerepét lekicsinyelte, mintha a Bu- zsörla hegységben (ahol egy robbantó csoport parancsnoka volt) mindig mások vitték volna végbe a hőstetteket. Erről a repülőútról is az egyik (már nem tudom hányadik) magas kitüntetése átvétele után beszélt ilyen részletesen, meghitt családi körben. Pontosan nem emlékszem, őrnagy volt-e még, vagy már alezredes, de az bizonyos, hogy pályája utolsó állomásán a kiég parancsnoki poszton szolgált, túl az elíső infarktus után. Anyám a kedvenc ételével, túróscsuszával kínálta, s könnyű, homokit ivott rá, legény korában szokta meg, s később is ezt a borfajtát szerette. Akkor mesélte el azt az esetet is, amikor hirtelen megbetegedett a hegyeikben', kitört rajta a fronton „szerzett” malária, s éppen a legrosszabbkor, mert egy fontos robbantási feladatot vállalt a csoportjával. A németek ugyanis leszereltek egy üzemet, s a gépek elszállítását a partizánok meg akarták akadályozni. Az öttagú csoportnak egy helybeli favágó mutatta az utat. Apám a felderítésben még részt vett, noha negyven fokos láza volt. az aknák helyét is kijelölte, de ezután olyan rosszul lett, hogy nem bírt lábra állni. A társai hordágyat eszlkábáltak ágakból, hátravitték, s biztonságos helyen lefektették. A novemberi eső zuhogott, bevert a fákhoz kötözött, ki- feszített sátorlap alá, apám csuromvizesen, baljós lázálmok között várta vissza a csoportját. Az idő alkalmas völt aiz áknák lerakásához, mert az ellenséges járőrök ritkán mutatkoztak a sűrű. csontig hatoló esőben, s a partizánok gyakorlottan, nagy körültekintéssel végezték el a feladatot. Apám nem nyugodott addig, amíg az akció sikeréről meg nem győződött. A társai visszatértek, föltámogatták a hegyoldaliba, ott várták meg a robbanást. A szerelvény a levegőbe röpült, a kocsik belefordultak a Latorcába ... Most eszmélek, barátom, egy kicsit előre szaladtam az időben, hiszen arról sem szóltam még, hogyan lett az apámból katonatiszt. Mert, mint említettem, a háború elmúltával visszatért a tanyára, s alig várta, hogy újra kaszálhasson. Ügy érezte, megtette kötelességét, harcolt az új társadalmi rendért, melyről oly sok szó esett odakint a Szovjetunióban, a tanórákon. „Az új társadalmi rend megvalósult, gondolta, a nincstelenek földhöz jutottak. most már csak dolgozni, iparkodni kell, és boldogan élünk, míg meg nem halunk.” Egy nap eljött hozzánk a Tábornok, apám partizánparancsnoka, aki valáha erdész volt a Kárpártokban, és úgy ismerte azt á vidéket, mint a tenyerét, Összeölel- keztek, itták a homoki vinkót, anyám szerzett birkahúst, és hami- sítatlain alföldi gulyást készített. A Tábornok azért jött, hogy apám „magával vigye” Budapestre, mert, mint mondta, szükség van rá az új magyar hadseregben. Egy-két hónap múltán lakás is lesz, biztattál, felköltözhet az egész család. Apám a nem várt szavakra elszót- lanodott Nehezére esett nemet mondani a Tábornoknak, akivel annak idején együtt ugrott ki abból a bizonyos Douglas mintájú gépiből, s most, hogy az arcába nézett, és meglátta a szeme alá irt titkos jeleket, arra gondolt, hogy az ő szeme alatt ugyanilyen jelek vannak. Elfordította a fejét, az ablakon át a szántóföldekre nézett, és letette a poharát. Kereste a szavakat. Szeretett volna pontosan, meggyőzőén fogalmazni... Néhány hónap múltán pártiskolába küldték, onnét pedig tartalékos tiszti tanfolyamra. Ezután már nem mondott nemet, amikor arra kérték, maradjon a hadseregben. Én szinte eszmélésem óta katonaként ismertem (ha magam elé képzelem, sosem' civilben, hanem egyenruhában látom), sok felelősséggel és munkával terhelt tiszt volt, aki, miután a szíve „neto- vább”-ot parancsolt, orvosa tanácsára megvált beosztásától a hadosztályon, s arra kérte elöljáróit, hogy egy kis dunántúli városba helyezzék kieg-parancsnöknak. ir ÜL m. edves barátom, tulajdonképpen itt kezdődik az én történetem, amelyet szeretnék neked — ígéretemhez híven — őszintén elmondani. Amikor az a szerencsétlen esiet történt, s engem azonnal leszereltek, te sem értetted — nem érthetted — szomorúságom igazi okát. Azt hitted, csakis a betegségem miatt vagyok elkeseredett, ezért nem győzted hangoztatni az orvosi véleményt, mely szerint az asztmám „kezdeti stádiumban van”, egyelőre nem vészes, és ha vigyázók magamra, ha az utasítások szerint élek, nem is lesz az soha. „Ezzel á betegséggel száz évig is el élhetsz”, vigasztaltál, miközben segítettél becsomagolni a holmimat, „örülj, hogy hazamehetsz, bár én lennék ilyen szerencsés”. tetted hozzá (az a&atmát, persze, te is elengedted volna), már a civil ruhámat viseltem, te kimenőbe öltöztél, mert engedélyt kaptál, hogy kikísérj az állomásra. A ka- puügyeletnél egy öreg főtörzs meghatóan vigyázzba vágta magát, tisztelgett (előttem, a leszerelt, s tartalékosnak sem mondható honvéd előtt), s így szólt hatalmas hangon: „Jó ka tana s zerencs ét... akarom mondani szerencsét kívánok”. Kis híján elsírtam magam, alig tudtam pár szót kinyögni, s egész úton hallgattam. Csak az állomás büféjében, az első konyáik után higgadtam le kissé, akkor vallottam meg néked, hogy szívesebben lieníniókegy fárasztó gyakorlaton a Bakonyban, mint ott, azon az állomásion, a hazafelé induló vonatra várva. Meg- hökkentél. Megráztad a fejed „nem értlek, öregem, megúsztál 19 hónapot és 14 napot, ugyanis, mint tudod, pontosan ennyit kellene még leszolgálnod.” Még egy konyakot kértem a büféstől, közben azon tűnődtem, megidézzem-e a „fegyveres angyalokat”. Végül úgy döntöttem, haütaltlánná teszem a megjegyzésedet. Most, miután megismerted apám történetét, talán megérted, miért hallgattam akkor olyan konokul. Tíz perc múlva indult a Vonatom, ennyi időbe kellett volna sűrítenem a mondandómat. Beláthatod, ez képtelenség. Persze, erre azt felelhetnéd, hogy több mint négy hónapot töltöttünk együtt a laktanyában, s ez idő alatt barátok lettünk, s mégsem beszéltem neked a „fegyveres angyalokról”. Igaz. S ha most azt mondom, alig vártam, hogy beszélhessek róluk, de leszerelésem napjáig nem éreztem elég érettnek ehhez a barátságunkat, elhiszed-e? No, de hagyjuk ezt... tény. hogy mielőtt elindult velem a vonat „a végleges szabadság” felé, megígértem neked, hogy levélben majd mindent megmagyarázok. Tudnod kell — a „családi háttér” ismeretében, valószínű már sejted is —, hogy én gyerekkorom óta katonának készültem. De elhatároztam, hogy mielőtt ezt a szándékomat bejelentem a szüleimnek, előhb leszolgálom az első évet. Én, aki egész gyerekkoromat a Laktanyák közegében töltöttem, s már hét éves koromban (a felsőbbség engedélyével) egyenruhát viseltem, most nem a parancsnok, a magasrangú katona fiaiként akartam megismerni a laktanyaéletet. Körülbelül fél évvel a bevonulás előtt tüdőgyulladást kaptam, de elég hamar ki gyógyultam belőle. Legalábbis azt hittem, rendben van az egészségem, bár gyakran köhögtem, néha viharos rohamokat kellett kiállnom. „Az a büdös bagó az ókai”, korholt ilyenkor az anyám. Magam is azt hittem, s nagy kínlódások közepette leszoktam a dohányzásról. Éjszakánként néha arra ébredtem, hogy nincs elég levegő a szobában. Kinyitottam az ablakot. kihajoltam a sötétbe, mély lélegzeteket vettem. Mintha a levegő megrekedt volna bennem valahol ... Sorozáskor alaposan kivizsgáltak, de a bevonulás előtt már csak annyit kérdezett az orvos, van-e valami panaszom? Nem volt, természetesen. A többit tudod. Amikor összeestem, te rángattad le rólam a gázálarcot... Apám sosem alkart katona lenni, mégis az lett. Én sosem leszek katona, pedig más pályát még most sem tddofc elképzelni magamnak. Talán majd később, éveik múltán ... Most’egy vállalatnál dolgozom, afféle irodai alkalmazottként, s egyre gyakrabban nyitom az ablakot, mert úgy érzem, megfulladok ... Ennél sókkal nagyobb baj, hogy meghalt az apám. Sok halált látott életében, messziről megismerte a magáét is. Tudta, hogy közeledik, ezért elutazott a szülőföldjére, minden tanyára benézett, minden ismerősével megivott egy pohár bort és mindenkit meghívott magához. „Ha mindnyájan egyszerre jönnek, hova fektetjük őket”, aggodalmaskodott anyám. „Majd csak el leszünk valahogy ...” felelte. E ■M—J gy hét múlva eljöttek a temetésére. Ezen a napon tudtam meg, hogy anyámnak egyszer azt mondta rólam: „Ezzel a gyerekkel biztonságban érezném magam a lövészárokban.” Mintha még egyszer, utoljára kezet szorítottunk volna. Már a koszorúkat hordták a sírdombra, amikor a Tábornok megjegyezte: „Vajon tudják-e, milyen kitűnő robbantó volt ez a Mis'ka ?” Akik a közelében álltak, a szeméhen látni vélték a rég elhamvadt buzsoiai tüzek fényét.
