Somogyi Néplap, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-19 / 169. szám
IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS SZENES ZSUZSA KIÁLLÍTÁSA Szemes Zsuzsa a modem magyar textilművészet első nagy generációjának alapító mesterei közé tartozik — ugyanakkor már csaknem egy évtizede alig kószát tex- tilkompozíciökait, inkább a tárgyak jélientésfcöre, a fotó, az íráskép kifejezőereje, az akciók foglalkoztatják. De éppen mostani kiállítása mutatja, hogy eddigi egész munkásságát ugyanazok a belső törvények irányítják a legkül önf élébb területeken. Legismertebb művei a hatvanas évek végén és a hetvenes évek első feliében készült gyapjútűzések és tex- tillmolntázsok. Mellettük sok- sok grafika1 készült, ezek a textilek felhőtlen, kiegyensúlyozott világával szemben a bánat, a szorongásók, a miniatűr poklocsfcák és az álom, a gondolkodás kínzó pillanatait idézték fel. E három műfaj belső tapasztalatai vezették Szenes Zsuzsát ahhoz a felismeréshez, hogy száméra nem elég többé a mű önmagába zárt világa, korlátozott ereje, csak az anyagon, stíluson túl hatni képes, a valóságot is hatalmába kerítő, megváltoztató, alakító művészet lehet érvényes. Ez a felismerés egybeesett a hetvenes évek közepén a textilművészet aranykorának végével. Szenes Zsuzsa az új helyzetben Ami korábban használati tárgy volt, most dísz Szépen magyarul — szépen emberül Nyelv és jellem Még ma sem tudatosodott mindenkiben, hogy a mondanivaló nyelvi megformálásában kifejezésre jut a beszélőnek a hallgatóhoz való viszonya', kapcsolatuk jellege. Együttérzés, egyetértés, szeretet, rofconszenv, tisztelet, kétkedés, tartózkodás, viszolygás, ellenszenv, utálat — esaik ízelítő abból a gazdagságból, amelyből a beszélő egy-egy szóval, kifejezéssel és értelmi nyomatékkai együtt választhat. Ugyanazt a szót vagy mondatot különböző érzelmi töltéssel lehet 'kiejteni: alázatosan, kedvesen, bizonytalanul, meglepődve, magabiztosan, gorombán, kényszeredetten, tréfásan, ironikusain stb. A nyelvi megformálásban a mondanivaló mögött — vagy inkább abban — mindig jelen vagyunk mi magunk is. A sok ciki, állati, ol- tári és egyéb „divatos” jelző például arról árulkodik, hogy az illető nemcsak nyelvileg, hanem gondolatban is szegény, nem tudja (vagy nem akarja) magát árnyaltan kifejezni, és igénytelenség (esetleg sznobizmus) jellemzi. Annak a gimnazistának a meg- és elítélését pedig jobb, ha az olvasóra bízom, aki érettségi után így érdeklődött az elnöknél: „Ugye, nem voltam Olyan rossz, haver?!” A közhely semmitmondó, üres, gépies, elkop tál ott kifejezés (például: kár tovább ragozni; szerény véleményem szerint; azt mondta az öreg Kiis ... stb.); nemcsak a nyelvet szürkíti él, hanem használóját is jellemzi: egyenruhába bújtatja a gondolkodást, gépiesen, kritika nélkül vesz át mindent, jólesik neki, ha együtt haladhat az ár rail... Ügy tűnik, hogy az igényes és helyes magyar beszéd háttérbe szorításával, a megkopott nyelv- érzékkel együtt és egy időben maga a beszélő is ingerültebb, türelmetlenebb, gorombább lesz. Sőkan tffiteiékszáként használják a valamikor arcpirító szavakat és káromkodásokat. Sőt felütötte fejét az obszoén humor is: pódiumot, mikrofont és nyomdafestéket kapott. Szerintem az illetlen szavak kimondása vagy leírása a színvonal alatti humor keresésének olcsó és ízlésromboló fogása. Az emberek döntő többségének az ilyen szavak nem „jópofásaik”, hanem felháborodást váltanak ki belőlük. Akik pedig egy mondatot sem tudnák kimondani trágárság nélkül1, azok számára a durva szavak már „kiégtek”, sem jelentésit, sem érzelmet nem hordoznak, tehát a komikumtól egészen messze állnak. Viszont az ilyen „humor” és magatartás is minősít: lerántja a leplet a nyelv használójának műveletten- ségéről, pimaszságáról és durvaságáról. Az ilyen emberi)* teljesen mindegy, milyen nyelvi eszközökkel fejezi ki gondolatait, mert érzelmileg is sivár és közömbös. Mivel maga a nyelv sohasem hibás azért, mert rosz- szul vagy „illetlenül” használják. nem anyanyelvűnkön kellene változtatni, hanem a beszélő szemléletén. Illyés Gyula szerint: „Jól beszélni és írni magyarul, igazánból jéllemkérdés.” A fentiek alapján a „jól beszélni” kifejezésen az illendő beszédet is értem. Mert az anyanyelv a személyiség legbensőbb sajátja, magatartásának, jellemének tükre, közvetítője és alakítója. Saiga Attila Hideg ellen — általában Huzat Ablakocska eloldozta magát ■ a megszokott partoktól és végrehajtotta a maga „csendes forradalmát”, amely a szép tárgyaktól a mindennapi élet legkevésbé esztétikus*, legkevésbé „költői” tárgyaihoz fordítottá, a levélborítékhoz, a zsilettpengéhez, a gázálarchoz, a katonai őrbódéhoz, a téglához. A tárgyak nyelvét, jetentóskörét, manipulálhatóságát vizsgálta; újfajta tárgyakat teremtett, korábban ismeretlen tárgykapcso- latoikíat fedezett fel, de ezeknek előzményei mind megtalálhatók a hatvanas évek grafikáiban. A legutóbbi években ismét a rajzoké, a kollázsoké a főszerep. E lapok az álom és Valóság között húzódó „senki földjére” vezetik a szemlélőt, és ugyanazt az utánozhatatlanul személyes, szívközeli és törékeny világot járják be óvatos moccanásokkal, mint a. pálya valamennyi korábbi alkotása. Az évtizedek, a helyzetek, a műfajok, az anyagok sokfélesége mögött a személyesség és hűség Szenes Zsuzsa művészétének legvégső mozgatóereje, teremtőelive. Kovalovszky Márta Lakatos isháa <gzent György Büszke vaspaták fenkölten tapossák a bősz sárkányt, a gyalázatosat. Ezer év óta, ezer bronzba öntve, győz mindig a tiszta lovag. Tudna csak szobrot vagy verset faragni szegény sárkányok fajzata: büszke bronzkörmük alatt nyomorultan mindig egy szent vonaglana. 175 ÉVE SZÜLETETT THACKERAY A kelta óriás A géniusz útjai, kifürkész- hetetlemek. Az is, honnan jön, miből lesz, az is, mivé lesz — nemcsak saját életművében, hanem az utókor, a befogadók tudatában, értélkelésében is. Thackeray — ma már bízvást állíthatjuk — egyre nő az időben, ma már a legnagyobbak közé számítjuk, Balzac, Tolsztoj melle és — mondjuk — Dickens fölé, hogy csak a kritikai realizmus legnagyobb regényíróit, a polgárság eposzának hallhatatlan mestereit említsük. Ami pedig az „eredetet” illeti: származás, neveltetés, osztály- helyzet, más irányú (jelen esetben képző,művészi) tehetség megannyi színező tényezője, amely azonban semmit meg nem magyaráz, oly szabálytalan a pálya (de hiszen majd minden zsenivel ez a helyzet). Mert Thackeray, a „kelta óriás”, ahogy a történész kortárs, Carlyle mondta róla: „félig szörnyeteg” volt, — vagy legalábbis természeti tünemény... v William Makepeace Thackeray 175 éve Indiában született, apja adószedő volt, tehát a gyarmatosítás egyik ellenszenves, de jövedelmező foglalkozásának gyakorlója, amelyhez mint afféle angol „hitbizoanányhoz”, előkelő származásé révén jutott. Különben „kifogástalan gentleman”, aki még rá is fizetett a nem éppen tisztességesen, ám mindenképp „törvényesen” összeharácsolt vagyonra: fiatalon megölte a malária. özvegye így aztán hozzámehetett régebbi, igazi szerelméhez, aki jóságos mos- töhaatyja volt az első házasságból született kisfiúnak. Nem az ő bűnük, hogy a jó társadalmi helyzettel kötelezően együttjiáró „jóhírű” magániskola, ahová' a kisfiút beíratták, egyéniséget gyilkoló, kegyetlenül ostoba, meddő intézménynek bizonyult. A gyermeket mégsem tette tőnkre: úgy látszik, volt belső szívóssága. Aztán a még előkelőbb Cambridge következett, ahol - (jogászként) magintcsak — semmire sem vitte. Művész akart lenni, de túlságosan kariika- turiszftiikusain rajzolt, ezért a későbbi íróvetélytárs nem fogadta al a Pickwick-elbe- szélések illusztrátorául. így lett végülis Dickens „jóvoltából” ő is íróvá. Az állandó keresetre pedig azért volt szüksége, mert fiatalon elté- kozoita egész hatalmas vagyonát: szerencsejátékokra és veszélyesebb és veszteségesebb szenvedélyre — lap- alapításra ... De aztán épp az a léha újságíró-szerkesztő barát, aki anyagi bukásiba sodorta, tette lehetővé irodalmi érvényesülését, jóllehet kegyetlenül nehéz munkára késztette, de mind megbecsültebb státusban, amely kemény újságírói, szerkesztői, útleírás szerzői, előadói tevékenységre ThaCkeray-it szeretett félesége és kislányai sorsa iránti felelősségre is rászorította. A legkedvesebb kislány azonban meghalt, a feleség megőrült, a hajszolt íróság azonban megmaradt, egészen 1863 karácsonyán bekövetkezett korai haláláig, mikorra megint nagy vagyona . volt — regényeiből. Sose jutott olyan látványosan fordulatos és mélységesen tragikus, ugyanakkor fölemelő sorsokat kitalálni, mint a sajátja. És amikor regényt kezdett írni, mégis minden megértéssé és humorrá változott a tollán. De azért itt sem árt a kérdőjel. Megértő? Igen, hisz minden rossznak végső fokon a társadalom az oka; dehogy mondja ki, ám érezteti: az angol világ, a sziklaszilárd tőkés rend, a tekintélyelv, sőt bigottság, és a kíméletlen szabad verseny sajátos dialektikája. Ez az. amely rosszá tesz. Humor? Inkább humanizmus és könyörtelen kritikai hajlam együtt, amely ironikus kifejezést talál. . És ez, a;z irónia teszi társadalmiak, körök és stílusok fölé emelkedő óriássá Tha- ekeray-t. Nála nincs már semmi szentimentalizmus, semmi — bármily jóindulatú — hatásvadászat, mint Dickensnél, vagy afféle hol népies, hol elvont — túlvilágra is apelláló — emberszeretet, mint Tolsztojnál, netán — másképp — Doszto- jevszlkijnál, és merőben másképp jár el, mint a pontos és szenvtelen Balzac. Thackeray nagyszerű megfigyelő, aki a valóságot mindennél fontosabbnak tartja, ö ezért pontos, és e pontos ábrázolás (valamif éle hit és a vele járó utópisztikus szemlélet nélkül) szükségképpen ironikus. Az iróniát ugyan már a romantika feltalálta!, annak iróniája azonban így vagy úgy mindig elrajzalt, stilizált, groteszkké lett. Tha- dkeray-nél minden — ismétlem — pontos, hiteles és mégis az irónia modern szelleme lengi körül alakjait. Van-e szükség még arra, hogy a műveit felsoroljuk? Első remeklés, a Catherina alig ismert nálunk. Viszont tömeglkiadásban is megjelent magyarul a kalandregény ér- dekességű A nagy Hoggarty gyémánt. A Hiúság vására pedig még népszerűbb; mind több nemzedék olvassa és csodálja a társadalmi rélati- vizmus, törtetés és deklasz- szálódás vonzó karrierizmus és korlátolt erényesség, értékek és bumfordiság e hős nélküli bábjátékát. És ott van a Sznobok könyve, amely itt és most éppúgy aktuális, mint Angliában hajdanán — a sine nobilitate (nemesség nélküli) kis- és nagypolgárok alantas álértékeket alantas módon csodáló, s a nevetségesen meddő felsőbb osztályokat meddőn majmoló magatartása. Vagy a Henry Esmond lényegileg reakciós és mégis rokonszenves hőseinek sajátos — mert a társadalmi fejlődéssel ellentétes — tragikuma. Nem folytatom: folytassa tovább, ezután is, olvasói gyakorlatunk. Kristó Nagy István SZEMELVÉNYEK Á BOLGÁR HUMORBÓL Kirekesztve Bohém emberek Húsért áll sorba Nikiforov és hallja: — Csont nélkül, Sztojna, jössz még hozzám a közértbe! — Zsír nélkül, Sztojna, jössz még hozzám a vendéglőbe! — Jössz még hozzám cipőt javíttatni ... Jössz még hozzám ruhát varratni... Jössz még hozzám a szervizbe ... Hallgatja Nikiforov észrevétlen, és ő is szeretné, ha Sztojna elmenne hozzá. De hová? Talán mondja ezt neki: — Figyelj ide Sztojna, jössz még hozzám az egyetemre, és nem fogom elmagyarázni neked a dezixir- ibonukleinsav szerkezetét! Valahogy ez nem az igazi. S Nikiforov, a tehetséges fiatal tanársegéd kimegy az üzletből, és egy furcsa csomagot tart a kezében: csontot és zsírt. És nagyon, de nagyon szeretné, hogy valaki őhozzá is elmenjen egyszer ... Mert e nélkül nincs remény! És Nikiforov a gondolattól fellelkesülve megcsúszik, és elesik. Tél van. — iMég a bokáját is kificamítja. (Plamenov) Csöngettek. Egy ismeretlen férfi állt a küszöbön, és zavartan mosolygott. — Mit óhajt? — kérdezem. — Elnézést kérek — mondja feszengve az ismeretiem. —, de azt hiszem, tegnap este itt hagytam a kalapomat. —. Nálunk? — csodálkozom. — Lehetetlen, hiszen nem is ismerjük egymást! Ráadásul tegnap este nem voltam itthon ... A biztonság kedvéért a fogasra pislantok. És valóban, ott egy idegen kalap. — Ez az! — kiált fel örömében az ismeretlen, és a fejére teszi. — Még egyszer elnézést kérek a zavarásért! És távozik. Én pedig csak ámulok- bámulok: — „Milyen hóbortos világ! Megértem, ha valaki egy kocsmában hagyja a kalapját, azt is-értem, ha az ember elmegy vendégségbe, és ott felejti, de az, hogy valaki egy vadidegen lakásban hagyja a kalapját, nem fér a fejembe.” Berohanok a konyhába és elmondom a feleségemnek, hogy aztán mind a ketten a hasunkat fogjuk a nevetéstől... (Kosztov)
