Somogyi Néplap, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-07 / 133. szám
8 Somogyi Néplap 1986. június 7., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Juan Gyenes fotói Gyenes János 1912-ben Kaposváron született. Édesapja segítségével, aki fontos szerepet’ töltött be a város zeneoktatásában, ötéves korától hegedülni tanul. 14 éves korában azonban rátalál a fényképezés örömére, amely egész életén át elkíséri. 18 éves, amilkor már Budapesten hivatásos színházi fényképész. 1933-tól rendszeresen jelennek meg fotói a budapesti és bécsi zenei, színházi eseményekről. Lehár Ferenc, az „operett fejedelme” mellett Gyenes nagyszerű felvételeket készít a kornak olyan zenei nagyságairól, mint Toscanini, Furtwaeng- ler. Mengelberg, Prokofjev, Casals, Huberman, Heifetz, Szigeti, Hubay, Bartók, Kodály, Kálmán Imre stb. 1936-ban a Színházi Éleit kiküldi a berlini olimpiára. Salzburgban olyan művészekkel ismerkedik meg, mint Reinhardt, Saljapin, Marlene Dietrich. 1949-től a „Semama” hetilap címoldalán jelennek meg Gyenes fotói „Spanyolország szépségei” címmel. Több mint 500 felvételét címoldalon közölték az évek során. Ekkor alakul ki ismeretsége Salvador Dalival is. 1952-ben jelenik meg Párizsban első könyve, amely a katalán tájról és a Baleári-szigetekről készült fotóit tartalmazza. Rövidesen San Sebastianban megnyitja 140 képét bemutató kiállítását. 1958-ban és 1965-ben magas spanyol állami kitüntetést kap. 1961-ben édesapja emlékére megállapítja az „Isidoro Gyenes hegedűsdíjat”, amelyet minden évben a Madridban megrendezett országos hegedűverseny után ítélnek oda a legjobb spanyol művésznek. Műveiből sorozatosan rendeznek külföldi kiállításokat. 1969-ben Bécsben 32 fotókompozíciót mutat be Beethoven zenéjéről a nagy zeneszerző születésének 200. évfordulója alkalmából. Ezt a budapesti Műcsarnokban is megrendezték 1977-ben. A madridi Szépművészeti Kör első fotóművészeti Szirmay Endre Daloljuk együtt Szerencse hogy lázadni tanított minket a város a falu — a hideg sárral nehezülő évek a fehéren szikrázó, gyémántsugáros lázak rücskös csontjainkban égnek JÓ hogy ifjúságunk makacs páncél-hite tékozló létünk erkölcsi ereje lett hivatásunk embcrformóló tiszte minden moccanásunk lombos erdeje Megnyugtató hogy^ a vizek felénk futnak de csöndjeink partjai között a hullámok hozzátok jutnak a remény most már fénybe öltözött Fogadjatok el hát így, ilyennek amilyen a kő, a messzeség, a vágy forduljon egymás felé az arcunk s daloljuk együtt a szépség dalát. aranyérmével 1970-ben Gye- nest tünteti ki. 1976-ban János Károlyról és a királynéról készített felvételeit hivatalos fényképekké nyilvánítják. A madridi Operában 1976- ban rendezett kiállítást az évtized nagy művészi sikereiről. Ezt követően Bonnban De Falla emlékére zenei és balett-tárgyú képeit állította ki. Az anyagot Párizsban és Cádizban is bemutatták. Budapesti kiállítása a magyar—spanyol kulturális együttműködés keretében nemcsak a szülőföldnek szóló tisztelet kifejezése, hanem kapcsolódás a mai magyar társadalomhoz és művészethez. A kínai—spanyol diplomáciai kapcsolatok felvételét követő első spanyol kulturális esemény Pekingbena Gyenes-kiállítás, amelyen az azt megelőzően Tokióban bemutatott képeket ismerhette meg a kínai közönség. 1981-ben Mexikóban mutatja be Picassoróll készült képeit, amelyeket a magyar közönség a Budapesten megjelent „Barátom, Picasso” című Gyenes-albumból ismerhetett meg. Elkötelezettség Volt Olyan időszak, nem is olyan régen, amikor divattá vált elkötelezettnek lenni. A szófordulatnak önmagában akkoriban pozitív csengése vollt, s ebből következett, hogy aki adott magára valamit, feltétlenül elkötelezettségét hangsúlyozta. Azután — minit az lenni szokott —, a kifejezés veszített vonzerejéből. s az elkötelezettség lett a „sikk”. S hogy itt két végletről van szó, azt hiszem, mindenki számára világos. Változnak az idők, és mi is változunk benne — ez az elkötelezettség fogalmáira is vonatkozik. A mai értelmezés szerint ugyanis az elkötelezett szó inkább az egyoldalúság, a beszűkülés szinonimájává vált, míg az elkötelezetlen a nyitottságé, a szabadságé, a fejlődőképesé. Ma helyes az a törekvés, hogy az elkötelezettség ne lebegjen valahol az éterben és ne csupán csodálni való jelenség legyen, hanem átmérjen a gyakorlatba, ennek a törekvésnek eltorzítása, aítúlzása viszont már teljességgel helytelen volt. Tör- téneLmüleg szükséges és fontos dolog minden tanulságot lefordítani a konkrét gyakorlat nyelvére, ugyanakkor értelmetlen minden tanulságot közvetlenül és áttételek nélkül gyakorlatinak tekinteni. Szinte abszurdnak ható példát idézek e szemlélet té- vességének bizonyítására. Kétségtelen, hogy mindenki számára érdemes Michelangelo Teremtés című közismert festményét tanulmányozni. De ha valaki mint a végtagsebészet elkötelezettje akarja megvizsgálni a kéz helyzetéből, mozdulatából anatómiai következtetést óhajt levonni — nevetségessé válik, nemcsak ő maga, hanem az elkötelezettség is. Nos, valami ehhez hasonló dolog történt az elkötelezettség szférájával is. Az általános fogalom konkrét, közvetlen gyakorlati átültetésével elveszítette eredetileg pozitív tartalmát. Ha a gyakorlat minden mozzanatában, ha a műalkotás minden egyes sorában, ecsetvonásában, minden zenei akkordban fel akarjuk fedezni az elkötelezettség jelenvalóságát, akkor ezt csak olyan erőszaktétel árán tehetjük meg, mely az egész értelmét megkérdőjelezi. Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy az elkötelezettségnek nincs gyakorlati érvénye. Csupán azt, hogy nem szabad minden egyes jelenségben, az ember akár- mely gyakorlati megnyilvánulásában keresni az elkötelezettség mozzanatát. Az elkötelezettség véleményem szerint a történelmi fejlődés eredménye, mely immár az egyes ember jellemének, személyiségének lényegévé vált. Így van ez akkor is, ha hirdeti elkötelezettségét, s akkor is, ha nem. Ebből a szempontból optimista vagyak, mert azt hiszem, az emberek többsége igenis elkötelezett, még akkor is, ha nem tudatosítja magában minden pillanatban. Könnyű dolog volna azt állítani, hogy az elkötelezettség egyenlő volna a társadalmi, történelmi haladás szolgálatával. Ez azonban már csak azért sem volna helyes, mert az elkötelezettséget ily módon parttalanná tennénk, s a tudatosság mozzanatát teljesen kikapcsolnánk. Ha az előbb arról szóltunk, hogy az elkötelezettség tényét nem feltétlenül szükséges hangoztatni mindig és minden vonatkozásban, ez nem jelenti azt, hogy valamiféle ösztönösség jellemezné az elkötelezettséget. Éppen ellenkezőleg. Az elkötelezett ember valójában akkor az, ha minden új dologra nyitott, de az új jelenségeket egész addigi tudásával, tapasztalatával, ismeretével szembesíti. S teszi ezt akkor is, ha kényelmesebb lenne számára az új elutasítása. Az elkötelezettség tehát állandó szellemi és fizikai készenléti állapotot jelent. Épp ezért nem élhet az előítéletek adta sémákkal, hanem mindig a konkrét elemzést kell alkalmaznia. Az újra való nyitottság nem az új mechanikus elfogadását jelenti. Az elkötelezettség feltételezi a járt út elhagyását, akkor, ha bebizonyosodik — s éppen a konkrét elemzés során —, hogy a járt út nem vezet tovább. Az Utak bejárása, a különböző utakon való kalandozás az el nem kötelezettség lehetősége. Sokáig lehet csatangolni, át lehet térni egyik útról a másikra, körbe lehet járni, csak éppen nem lehet továbblépni. A továbblépés, az új utak nyitása csakis az elkötelezett emberek feladata és lehetősége volt és lesz, s ezért az elkötelezettek a társadalmi haladás letéteményesei. Hermann István SZAPUDI ANDRÁS Kufárok nyara /•. Isten illatát már elnyúlnia a hagymabűz, de a papok úgy tettek, mintha még mindig az Ö illatát éreznék, és ájtatos arccal bók alfa k a szentélyben. Sarujuk talpára ganéj tapadt — az áldozati állatok telerondították a templomot —, s az árusok zsivajától, a pénzcsörgéstől, a káromkodástól a saját szavukat sem értették. De úgy tettek, mintha a csönd bársonyszőnyegén lépkednének, s kenetes mondataikat mások is meghallanák. A Mester késett. A szerkesztő egyre türelmetlenebbül tekergette a nyakát, „mindjárt felcsörget az ébresztőóra, tízkor sajtótájékoztató”. A pénzváltók asztalánál örvénylő sokaság. A divat- árusok, rikácsolva kínálták portékájukat, az egyik sarokban pecsenyét sütöttek, a másikban bort mértek, a templom szélesre tárt kapujában öreg koldusok nyújtogatták elrongyolódott tenyerüket. Egy békaarcú farizeus — az árusak felügyelője — miután hosszan szónokolt az üzleti élet tisztaságáról, most nyögve cipelt a kijárat felé egy fél borjút, amit ajándékba kapott az egyik zugárustól. „Utat a felügyelő úrnak!”, tolakodott előtte egy sunyi tekintetű öregasszony, aki az imént rabolta ki a templom leggazdagabb perselyét, s ezt a számára fölottéhb áldásos műveletet a felügyelő jóvoltából mindennap büntetlenül megtehette. A templom előtti téren autók tolongtak, a karosz- szériákon szinte olvadozott a festék a roppant hőségben. A szerkesztő fölült az ágyon, csapzott haja a szemébe hullt. — Naa — mozdult mellette Ildikó —; hagyj még aludni egy kicsit! — A fal felé fordult, feszes feneke a férfi combjához nyomódott.-rkesztő kikászálódott az ágybéli — Elég — mondta hangosan. Aztán még egyszer mondta, de most erélyesebben. Meglepődött. Mintha valaki más beszélt volna az ő hangján. Miből elég? tűnődött. Talán ebből a nőből? Nem. Ildikó most aludt nála másodszor, s remélhetőleg még sokáig nem lesz belőle elege. Ildikó jó nő, neki túlságosan is jó, a szerkesztő ugyanis elmúlt már negyvenéves, kétszer elvált, ezen a másfélszobás lakáson és egy kilencéves rohadó karosszériájú Zsigulin kívül semmije sincs, ráadásul a külseje is inkább riasztó, mint vonzó; hosszú hajat, elhanyagolt, bozontos szakállt visel, és domborodó pocakja miatt régóta nem tailál magának elfogadható konfekcióöltönyt az üzletekben. Meztelenül állt az ablaknál, cigarettázott. A bőre nedves volt a verítéktől — a panel ontotta a hőt —; szomjúság gyötörte, most is, mint mindig, másnapos volt. A lelki szemei elé tolakodó csapolt és üveges sörök kihívó mosolyát igyekezett nem tudomásul venni, mert hűtőszekrény híján egy kortynyi hideg ital sem akadt a lakásban. (A fridzsi- dervásárlást évről évre halogatta.) Az ablakból a lakótelepre látott. A közeli ABC környéke már ilyenkor 9 óra tájt is forgalmas volt. Autók kerülgették egymást a nyaralási szezon közeledtére sebtiben kialakított, még lebetonozatlan. hepehupás parkolóban, a bedöglött tankokra emlékeztető szemetes konténerek közül konzervdobozok, vissza nem váltható üvegek csillogtak a hajnali guberálók által széthányt rongydarabok, vásott cipők között. A nap kegyetlenül tüzelt. A betonépítmények közül színes karavánok indultak a part felé, dugig tömött szatyrokkal, gumimatracokkal. „Az Isten illatát már elnyomta a hagymabűz”, tűnődött elegy pillanatra az álmából visz- szainfő mondaton, mire az gyorsan elemeire bomlott szét. dikó kinyitotta a szemét, s tekintete a fény- özönben álló férfi nemi szervére tapadt. A domborodó, kissé lelógó has alatt a csaknem combközépig érő vaskos húsdarabon barna ráncokat vetett a bőr. — Jó reggelt! — szólalt meg fátyolos hangon. — Mit látsz odakint? Valami érdekeset? — Érdekeset — dünnyög- te a férfi. — Magamat látom, amint fél óra múlva
