Somogyi Néplap, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
1986. május 1., csütörtök Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS tr i Elmozduló emberek Hunkásábráiolás ai irodalomban Lehet-e, kell-e ma munkást ábrázolni az irodaiomibam?^ Az azonnali válasz igenlő. Ha a kérdésbe mélyebben belegondolunk, sok minden megfogalmazódik, amire a gyorsan kimondott igen, s főként az „ábrázolás” előtt választ kellene adni. Például el kellene dönteni, kit tekintsünk munkásnak. Azt, aki részt vesz a termelő munkában? Aki fizikai munkát végez? Kézenfekvőnek tetszik a válasz. Pedig nem az, ha meggondoljuk, hegy a műszaknak jelentős része kevesebbet keres mint a fizikai dolgozók, s társadalmi helyzetükből következően semmivel és semmiben nem vélekednek másként, mint azok, akik a termelés közvetlen részesei. Vagy talán az osztályhelyzet a mérvadó? Ebbe az irányba elindulni még nehezebb. Fel kellene tételezni az osztály- tudatot is, amit a közös érdek és érdekeltség indukál. Ilyen pedig nincs, hiszen a kivételezett szakmát folytatók — autószerelők, egyes szállítók, szobafestők, kőművesek stb. — olyan jövedelmekre tehetnék és tesznek szert, amik alapvetően megkülönböztetik életnívójukat a többiekétől. Milyen munkást ábrázoljon tehát az irodalom? A kérdés megkerülhető, ha úgy fogalmazunk, hogy a cselekvő embert kell bemutatni? Akkor cselekvő az ember, ha a termelésben forog? Vagy akkor, ha a demokratikus fórumokon sü- rög, hallatja hangiját? Minden más mozzanat, mozdulás érdektelen, ábrázolásra méltatlan? Ügy vélem, ezek a kérdések eleve csapdák! Csupán munkásábrázolás ugyanis nincs, nem lehetséges. Még a kapitalista társadalomban sem! A munkás gondolkodásáról, élethelyzetéről, álmairól adott kép éppúgy a társadalom minőségét jelzi, mint a középosztálybelinek vagy a munkaadónak az ábrázolata. A művészet által a valóság elé odatartott tükörben az életnek kell megesi 1- Lainnia. A társadalmi létnek. Csák az összefüggések teszik beláthatóvá, hogy aminek örülnek az emberek, miért úgy örülnek. S amit fájlalnak, miért, mitől fájlalják. De az öröm is csak akkor érthető tartalma szerint, ha viszonyítható. Egy részeges munkás örül, ha ihat. Mint ahogy egy részeges értelmiségi is örül ha ihat. De miért isznak? Mit nem talált meg az egyik, mit veszített el a másik? A tisztességes, szorgos munkás örül, ha keserves munkával, áldozatok árán Lakáshoz jut. A „szociális vállalkozó” is örüli ha elkészül az új háza. Milyen áron és árért jutott hozzá az együk, s miként, milyen értékek teremtése — vagy nem-teremtése — révén a másik? En az elmozdulások követését tartom igazán fontosnak. Honnan indul valaki, hova érkezik, s hogyan? Ebben a mozgásban természetesen összetalálkoznak a társadalmi egyedek. A főorvosnak szenet trógeroló munkás, aki borravalót vár és kér, s a saénhordó munkást operáló orvos, aki hálapénzt vér és kér. Ez még csak állapot. Ha ezt abban azösz- szefügglésben tekintjük, hogy távlatosan mi lehet a főorvos, és mi a szénhordó munkás célkitűzése, befutható életútja, milyen lehetséges elmozdulás adatik meg számukra, akkor emberi arcokat, sorsokat követhetünk egy olyan úton, amelyen sokat megtudhatunk az erkölcsökről és 'közerkölcsökről, egy társadalom önismeretéről, jelenj jövője minőségéről. Az összefüggések hálójában fontosnak tartom, hogy jelen legyen mindenki, aki él, mozidul, létezik a társadalom egészében. Különösen fontosnak tartom, hogy jelen legyen az a differenciált ar- cölatú munkásság is, amelyet nem a bérezés differenciáltsága tett helyzetében változatossá, hanem az az ellentmondás-világ, amely a társadalom valamennyi csoportját, rétegét megbolygatta, átszabta. Ha az ábrázolás nem terjed ki az ilyen vagy őlyian munkásra, ha a munkás a maga ellentmondásaival az irodalomban, a művészetben sehol nincs, vagy, nem volna jelen, akkor valamit nem tudhatnánk meg az itt és most valóságáról. Jelesen azt, hogy aki a hatalom elvi és tényleges letéteményese, hogyan vesz részt a hatalom gyakorlásában. A munkás művészi ábrázolása nélkül nem szembesülhetünk azzal a kérdéssel, hogy a szocializmus mint eszme, mint filozófia, mit ígért a munkásnak, s mit tudott adni neki konkrét testöllitése során. De úgy is fogalmazhatnék, hogy csak a munkás művészi ábrázolásával lesz teljes a kép: mennyire tudtak élni az eszmének elkötelezettek a lehetőséggel, amit egy új társadalom teremtésében kellett megtalálniuk. Nos, mindez így szépnek és okosnak látszik. S még inkább nehezen megragadható általánosságnak. Az író nem az elvekből építkezik, hanem a konkrét életviszonyok mindennapiságából. Azt hihetné bárki, ennél misem egyszerűbb, hiszen valamennyien benne élünk, mozgunk a társadalmi valóságban. De mennyi arca, formája van ennek a valóságnak! Hányféle megjelenése! Amit az író leír, azt látnia, tapasztalnia is kell, különben elillan a szándékolt mondandó, elillan a mű hitele. De ha szétszaggatott a mai munkásság, szétszagga- tott a mai író is. A létviszonyok őt is áthatják és meggyötrik. Ha élni akar, gyakran kényszerül olyan munkára, amely éppen a teremtéstől vonja el. Drasztikusan fogalmazva valahogy úgy van, hogy vagy tapasztalatot gyűjt valaki, vagy alkot. A kettő egyre nehezebben egyeztethető össze. A tapasztalatszerzés „költséges” vállalkozás. Közben ugyanis nem alkot az író, és éhen marad. Aztán felmerül az a gond is, hogy mire jut a tapasztaltakkal, ha azok nem akarnak művé összeállni. Vagy ha összeálltak, túlságosan ellentmondásos képet rajzolnak fel, s ezért nyilvánosságra kerülésük rögös útra jut. S ha mindez végül is szerencsésen dőlt el az író javára, eljut-e a munkája azokhoz, akiknek szánta? Mert a legelső kérdés idáig vezet! Csalk akkor válik fontossá, mondhatnám küldetéssé az író számára a valóságnak ez az összetettebb „rizakósabb” tükrözése, ha visszaigazolást is kaphat. Tehát azok is olvassák, akik — mások mellett — meghatározó szereplői az alkotásnak: a munkások. Dehát tudjuk, egyre kevesebbet olvasnak az értelmiségiék is, a humán értelmiségiek is, mert élni és megélni nehéz feladattá vált. Nehéz az egyes ember számára, és nehéz a társadalom nagy többsége számára, függetlenül attól, hogy munkásról vagy más helyzetű emberről beszélünk. A ma munkását ábrázolni, e nagy egész figye- lemlbevétele nélkül, épp oly reménytelen vállalkozás, mdnt bárki mást bemutatni, aki itt és most, a mai Magyarországon él. Asperjám György Kass János rajza Régi május elsejékről Azon a május elsején nem volt munkaszünet, sem vidám felvonulás. Egyenruhás rendőrök és munkásnak álcázott spiclik „vigyáztak” a Magdolna utcai Vasas-székházra, jól megjegyezve maguknak mindazoknak az arcát, akik oda merészkedtek. Mégis mentek: művészi műsor hallgatásával ünnepelni. Kétszeres veszélyt jelentett kiállni a dobogóra, Petőfi,, Ady, József Attila verseit elmondani, megzenésített műveiket énekelni. Neményi Lili 1940. május 1-jén Ady— Reinitz, József Attila—Rei- nlitz dalokat adott elő Budapest VIII. kerületében, a munkás-fellegvárban, a Magdolna (ma Kólitói Anna) utcai Vasas-székházban. — Mi azt akartuk — mondja az Operaház már nyugdíjban élő magánénekesnője —, hagy minél több munkás eljöjjön, ismerje meg a kultúra értékeit. Ezeket a műsorlapokat kézről kézre adták, s megtelt a nagyterem munkásokkal. Volt ott még egy május elseje, egy évvel később, amely örökre emlékezetes maraíd. Orosz estet rendeztek a Vasasban. Az estnek nagy sikere volt. S a budapesti rendőrség politikai osztályán, újabb neveket jegyeztek fel a „gyanús személyek” listájára. Neményi Lilinek akkor már régi és erős kapcsolatai voltaik a munkásmozgalommal. Hogyan kezdődött? Neményi Lilivel — Még a harmincas évek első felében, nem sokkal azután, hogy átjöttem Erdélyből, férjem, Horváth Árpád — aki akkor a Nemzeti Színház főrendezője volt, előadásokat tartott: nemcsak .művészetről, hanem politikáról is. Én pedig énekeltem, szavaltam. Horváth Árpád nem sokáig maradt a Nemzeti Színház főrendezője. 1935- ben az új Igazgató első dolga volt, hogy — mint mondta — eltávolítsa a „baloldali mételyt”. Egy évig a szlovákiai fellépti díjakból éltek. 1936 őszén — második próbálkozásra — Horváth Árpád megnyerte a debreceni Csokonai Színház igazgatására kiírt pályázatot. Ügy érezte, most megvalósíthatja nagy. tervét: behozni a munkásságot a színházba, bevonni a kultúrába. Lassanként megváltozott a közönség. Horváth Árpád meghirdette: „A Csokonai Színház a jövő közönségéért — Ifjúsági és munkás-előadások”. Meghívta egy-egy előadásra a Vagongyár (ma: Járműjavító) munkásait, az egyetem hallgatóit. Politikai harc kezdődött a színpadon és a nézőtéren egyaránt. A helybeli jobbMARAFKÓ LÁSZLÓ Valaki hatvanéves Valaki? Hát valaki ő? Kovászna Gáborokét gyermek apja, háromszoros nagypapa, akinek személyi lapját egyetlen kitüntetés sem ékesíti, ma hatvanéves. Neve ismeretlen az országban, a városban, a kerületben, s a műhelyiben, ha ismerik is, mégsem tudják, csak elfogadják, hogy milyen ember él köztük. Mert amikor a szüret élszólítja a mellette dolgozó társát, a másikat meg a reumája fürdőbe parancsolja, Kovászna Gábor zokszó nélkül végzi el helyettük is a munkát. Ö az, aki már korán önmaga helyére állhatott. Egy éhes szájjal kevesebbet kellett apjának eltartania, amikor ő, a legnagyobb fiú, aki műszerész szeretett volba lenini, elszegődött egy laka- tosmester mellé inasnak, aki nem akadályozta meg, hogy lecipelje a nehéz anyagokat a pinceműhelybe, vagy elszaladjon a közeli söntésbe fél liter világosért, a fűszereshez tojásért, hogy a mester a kis vaskályhán rántot- tát üthessen össze magáinak. Később, amikor a segédlevelet megszerezte, Kovászna Gábor mégsem bánta meg ezeket az éveket, mert sokfélébe belekóstolhatott a mogorva mester mellett. A Lemezárugyárfoa nem sokkal a háború után került. Amikor olyan idők jártak, sztahanovista lett, bár csak az üzemi lap dicsőítette teljesítményét. Ám amikor a több száz százalékot teljesítők mellé beosztották a töhbiéket, hogy a kezük aló dolgozzanak, Kovászna Gábor nem kért belőle. Jó, hogy ügy nem lett a dologból. A megbocsátás lehetőségét felkínálták neki, ki akarták emelni az egyik üzemegység élére. Kovászna Gábor végképp elrontotta a sorsát, amikor a személyzetistől megkérdezte: „Nekem kell1 dirigálnom a mérnököket?” Elkönyvelték, hogy csodabogár, a személyi lapjára pedig rávezették: „kishitű’*. Ez a „kishitűsége” aztán már nem is változott: mindegy volt, mit gyártott az üzem, jó volt-e az időjárás vagy a terv, avagy éppenséggel rossz, bő-e a termés vagy szűk, bizakodó-e az országban a hangulat, avagy borús, Kovászna Gábor keze alól mindig megbízhatóan működő szerkezetek kerültek ki. Az a „kishitűség” változatlan maradt, amikor mások barátokat, hitet vagy hazát cseréltek. Az Árpáidföldön, épített házat nagyobbra bővítették, amikor lánya — egy elrontott házasságból — a kis Péterrel visszaköltözött hozzájuk. Egyszer— meg kell hagyni — Kiváló dolgozó címre felterjesztették, de ez akkoriban esett, amikor a reumás munkatársát baleset érte, s a kitüntetéssel járó pénz is jól jött volna a szerencsétlenül jártnak, így Kovászna Gábor lemondott az oklevélről. Igaz, a következő évtől kezdve mindenki csak arra emlékezett, hogy Kavászna Gábor egyszer már rajta volt a listán. A törzsgándajelvényt is csak azért kapta meg, mert azt nem lehetett nem megkapni. Kavászna Gábornak van egy szerény családi háza, három unokája, rendetlenkedő vérnyomása, a felső fogsorában egy hídja, arany keze és áldott türelme, minden tehát, ami az élethez sok, a halálhoz meg kevés. Kovászna Gábor hatvanéves, nem szólnak fanfárok, nem durrognak pezsgősüvegek, kitüntetések nem vándorolnak a kabáthójtókájéra, fontos emberek nem paro- láznak vele, miért is volna úgy. ha eddig minden így volt, ahogy volt. Kijár neki így is — sőt, egyedül neki jár ki — a rendjelek sorában az első, ami bármi elé oda illeszthető, merthogy láthatatlan. De csak annak, aki megérdemli. S hogy ki érdemli meg, azt úgyis tudja az a pár ember, aki szereti és megbecsüli Kavászna Gábort, akinek neve — természetesen — nem marad fenn, bár a Nagy Szerénység! Érdemrend ott ragyog a mellén. Mindig, amikor munkába menet a hajnali nap köszörűje felszikrázik a horizonton. oldal is megmozdult. A Debreceni Űjság—Hajdúföld című lap (főszerkesztője a később háborús bűneiért 'kivégzett Kolosváry-Borcsa Mihály volt) támadta Horváth Árpáid színházát, gaz- dászhallgatők egy csoportja pedig a Néma levente előadásán bűzbombát dobott a bemutatón megjelent szerző, Heltaii Jenő és a női főszereplő, Neményi Lili felé... Pesterzsébet — akkor még önálló város — v.olt a debreceni társulat egyik nyári állomása. — Egy fabódéban játszottunk — emlékezik Neményi Lili. — S volt úgy is, hogy csepeli munkás-színjátszókkal együtt léptünk fel Erzsébeten. Mindezeknek véget vetett a fasizmus. S ugyanakkor a mindenható Színészkamara megvonta Horváth Árpádtól a színjátszás jogát. Debrecen város törvényhatósága pedig felmondta az 1936-ban. hat évre kötött szerződést. — Pesterzsébeten egy varrónő ajánlásával, léptem be a Szocdáldemo!kra.ta Pártba — folytatja Neményi Lili az emlékezést. — Később én ajánlottam fél testvéremet, Szabó Ernő színészt. Akkor már hírük volt a munkáselőadásoknak. Ez volt a két május elsejei előadás előtörténete. S a folytatás: — 1944. március 15-én Petőfi Egy gondolat bánt engemet című versét kellett volna elszavalnom, de a cenzúra nem engedte. Más programot ajánlottunk, azt is veszélyesnek tartották. Az erzsébeti Csiliben hirdették a fellépésemet, a rendező kérésére kimentem a színpadra, bemondtam, hogy nem tudok énekelni. Hátulról egy hang bekiáltott: „Tud maga!” Kénytelen voltaim válaszolni, hiszen azt nem tiltotta a cenzúra: „Tudnék, ha volna mit, de a cenzúra betiltotta minden számomat!” A közönség megtapsolt... Egyre nehezebb idők következtek. Horváth Árpád a háborús években elköltözött a Continental szállóbeli közös lakásból. Havonta egyszer felhívta valaki — mindig .más és más — Neményi Lilit és közölte: „Laci bácsi jól van.!” (Laci bácsi volt Horváth Árpád fedőneve az illegalitásban.) Utoljára 1944 novemberében hívták Neményi Lilit telefonhoz, s a hívó azt mondta: „Laci bácsi nincs jól!” Ebből tudta, hogy valami nagy baj van. Horváth Árpádot elfogták, bevitték a Margit körúti katonai fegy.ház különleges részlegébe, a nyilas számon- kérő-különítmény celláiba. További sorsáról senki nem tud biztosat. Felesége csak néhány óráig volt a nyilasház foglya. Utolsó pengőiért elengedte egy nyilas, aki ismerte Debreceniből. Évekkel később, fogadásokon. találkozott férfiakkal és nőkkel, akik a kezét szorongatva köszönték meg neki, hogy megismertette velük Bartókot, Kodályt, Adyt — a kultúrát. Várkonyi Endre
