Somogyi Néplap, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

1986. május 1., csütörtök 5 Néplap AZ MSZMP SOMOGY MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Átadták a SZOT-díjakat A SZOT-szállóban tegnap ünnepélyesen kiosztották az 1986. évi SZOT-díjakat. Az ünnepségen részt vett Gás­pár Sándor, az MSZMP Po- liitiilkiai Bizottságának tagja, a SZOT elnöke, Berecz Já­nos, az MSZMP Központi Bizottságának titkára és a kulturális élet számos más vezető személyisége. Kósáné Kovács Magda, a SZOT titkára üdvözlő beszé­dében méltatta a kitüntetet­tek munkásságát, elkötele­zett alkotásaikat, amelyek széles tömegeknek segítenek eligazodni a társadalmi kér­désekben, s utat mutatnak az emberi kapcsolatok kitel­jesítéséhez. A dolgozok nagy­ra értékelik és mindinkább igénylik mai életünk, a mun­kás hétköznapok valósághű ábrázolását, ezért a szak- szervezetek is támogatják azokat a művészeket, akik alkotásaikban őszintén szem­be néznek a mindennapok gondjaival, reálisan tükrözik a ma emberének örömeit, si­kereit és kudarcait. A szak- szervezetek kötelességüknek tartják annak elősegítését, hogy a szocialista elkötele­zettségű alkotásokat a dol­gozóknak minél szélesebb ré­tege megismerhesse, ugyan­akkor a munkások vélemé­nye, az emberek többségét foglalkoztató gondolatok el­jussanak a kultúra közvetí­tőihez. Az igazán jó művé­szi alkotások ugyanis olyan belső energiákat szabadíta­nak fel, amelyektől erősödik társadalmunk szellemi össze­fogása, cselekvő akarata — mondotta a SZOT titkára. Ezután Gáspár Sándor át­adta a SZOT-díjakat. SZOT-díjat kapott Ancsel Éva egyetemi tanár, Bán Róbert filmrendező, Beremé- nyi Géza író, Boross Lajos népzenész, Dóri József nép­dalénekes, Ezüst György festőművész, a Falurádió cí­mű műsor alkotóközössége, Felkai Eszter színművész, Garas Dezső színművész, Jachinek Rudolf színmű­vész, Lakatos Iván rendező­operatőr, Nolipa István Pál festőművész, Pálfai Gábor fotóriporter, Radványi Dezső szerkesztőségvezető, Sólyom Nagy Sándor operaénekes, Tamás Menyhért író, Tillai Aurél karnagy, Tökei Fe­renc filozófus, Vratni József művelődésiközpont-igazgató, valamint a Zsolnay porce­lángyár tervező kollektívája. A díjak átadása után a SZOT elnöksége fogadást adott a kitüntetettek tiszte­letére. A „játékos ember” Portré Garas Dexsőről Budapesten, a Fejes Endre ál,tad oly soik&zor magén ekeit „ezerszer áldott” nyolcadik 'kerületiben született, s ott nőtt fel' a Bérkocsis—Nagy­fuvaros—József utca hatá­rolta háromszögben. Az ál­talános iskola utón szülei esztergályosnak adták, a Ta­lálmányi Hivatal kísérlete­ket kivitelező műhelyéiben dolgozott. Szokásos öniróndá- jávali így jellllemeate ezt az időszakot: „Néhány nap múlva a mesterek már fel­ajánlották, hogy minden munkámat elvégzik helyet­tem, csak ne nyúljak sem­mihez, mert amihez hozzá­értem vagy tönkrement, vagy felrobbant.., Az esztergályazásnál job­ban érdekelte a színiház. Bérlete volt a Nemzetibe, s megnézett minden operettet, a Nagymező utcában. Ját­szott a Bútoriparosok Mű­kedvelő Színjátszó-csoport­jában, ahol az egyik ismerő­se színész akart lenni, s el­kísérte, amikor a főiskolára jelentkezett. A sors furcsa fintora: színjátszó társát nem vették föl, őt — aki „zríből” próbálkozott — igen. Még főiskolás volt, amikor föl kellett figyelni rá egy kis szerepben: a Li- liiamfi filmváltozatában Schwartzkocsmáros fiát ját­szotta, groteszk, már akkor is ,garasos” humorral. Fő­iskolai vizsgaelőad,ásón a Bánk bán Peturja volt. Mikhál bán pedig Harkányi Endre, s állítólag ilyen ko­mikus Bánk bán-előadást sem előtte, sem utána nem jegyezték a krónikák. A diploma után nyolc esz­tendőt töltött a Nemzeti Színházban, tizenkettőt a Ma­dáchiban. Aztán ezt a kö­töttséget felcserélte a film­gyári státussal, amely na­gyobb szellemi függetlenséget adott neki. A színészi mun­ka mellett rendezni kezdett. Szakmai arisztokratizmussal nem vádolható: színpadra ál­lít drámát és operettet (Fe­jes Endrét és Kálmán Im­rét). Volt olyan előadás, ame­lyet mindkét minőségben jegyzett: a Játékszín-beli Cserepes Margit házasságát. Játéka és rendezése briliáns eredményt hozott, Cserepes Margit, a kacér munkáslány és Vitók Pál vasesztergályos története épp oly nagy si­kert aratott, épp oly idő1- szerű maradt, mint csaknem tíz évvel ezelőtti ősbemuta­tója idején volt. (Abban is Garas Dezső játszotta az Író szerepét.) „Az ember először színész lesz, csak később ébred fel benne az a bizonyos hivatás- tudat. A színészet szakma. A színész tudjon beszélni, le­gyen mozgáskultúrája” — mondta egy interjúban. Professzora a szakmájá­nak. Még akkor is, ha nincs katedrája. Illetve: hogyne volna! A színpad. Akár Ka­posvárott, akár a budapesti Nemzeti Színházban van; akár nagyszínházban, akár a cirkusz porondján (ahol a Búcsúelőadás főszerepét ját­szotta). Számára a hely nem lényeges. Csakis a szerep, a mondanivaló, a játék, s a „csapat”, amelyben játszik vagy amelyet irányít. Illik rá a latin kifejezés, homo ludens. Valóban az! „Játékos ember” — színész A legkitűnőbbek egyike. Kárpáti György KÖNYVESPOLC KIÁLTÓ SZÓ KIÁLTÓJA Egyre-másra jelennek meg nagy íróinkról, kiemelkedő művészeinkről fotógyűjtemé­nyek, képeskönyvek az utób­bi időben. Hasznos ez a kez­deményezés, hiszen a képek áltail közelebb kerülhet az, akiről addig csak olvastunk. Sok életútnak, pályának le­hettünk így tanúi. Ezek so­rát most a Múzsák közmű­velődési kiadó tovább bőví­tette egy nagyon szép kö­tettel, a Kós Károly képes­könyvvel. Tekinthetjük rendhagyó­nak is ezt a válogatást, mivel a nagy építész és író szelleméhez hangulatában is igyekszik hű maradni, fel­használva azokat a motívu­mokat, amelyeket Kós is fel­használt egykor köteteiben. Jelentős résize van a siker­ben a kötet válogatójának, Sas Péternek, aki az anyag gyűjtését, szerkesztését és az összekötő szöveg váloga­tását is végezte. Azt a sze­retettől áthatott és isztelet vezérelte elképzelést érhet­jük tetten itt is, mint a szintén általa szerkesztett „Kőből, fából, házat ...igék­ből várat” címmel megjelent centenáriumi kötetében. Hosszú idő után ott olvas­hattuk például először a Ki­áltó szó című Kós írást, amely 1921-ben látott napvi­lágot, és most a képeskönyv első oldalára kívánkozott ebből egy mondat: „Hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó.” Kós ama alkotók közé tar­tozott, akik sorsot választot­tak 1918 végén. Akkor dön­tötte el ugyanis, hogy haza­megy Budapestről, ahol már számos épület szemet gyö­nyörködtető esztétikája di­csérte építészi fantáziáját. Tudta azonban, hogy rá szü­lőföldjén van igazi szükség. Életének jellemző pillanata volt az is, amikor a nagy területrendezések után Kós komolyan vette a wilsoni el­veket, olyannyira, hogy sok kalotaszegi magyar közremű­ködésével szervezni kezdték a kalotaszegi köztársaságot. „Ez a kísérlet — írja Tor- dai Zádor — talán minden másnál jobban jellemezheti Kós Károly elgondolásait, céljait. Nem alakított ő ki elméletet, nem dolgozott ki mindenki számára jó megol­dási tervet, hanem cseleke­dett. De ebben a cselekvés­ben olyan szellem érvénye­sült, amely nemzeti kérdés megoldására törekedett. G valóságos emberi közösségek alapján álló elrendezést sze­retett volna. Ezekre épülhet­tek volna nagyobb rendsze­rek is.” így aztán Kalotaszeg kis közössége például szol­gálhatott volna ahhoz, hogy másutt is alakuljanak ilye­nek. Nem hagyományos kiállí­tású könyvről lévén szó, meg kell említenünk a tipog­ráfus és a fedéltervet ké­szítő nevét. Vasvári László Sándor munkájának nagy ér­deme van abban, hogy a kötet borsosnak tűnő ára el­lenére sem kelti azt az ér­zetet a vásárlóban, hogy aránytalanul nagy összeget kérnek érte. S ha már a ti­pográfiánál tartunk, említsük meg a kiadó nyomdáját is, ahol szintén sokat tettek azért, hogy szép legyen a könyv. Varga István Megjelent a múzeumi évkönyv Egyiptomi és francia hatások Somogybán Megjelent a Somogyi mú­zeumok közleményeinek ha­todik, az 1983-as évszámot ■ viselő kötete. Hét kisebb- nagyobb tanulmányt tartal­maz, s a múzeumi élet kró­nikája egészíti ki. Sajnos megszoktuk, hogy a folyóira­toknak, évkönyveknek — nyomdatechnikai és más okokból — hosszú az átfu­tási idejük, s az egyes szá­mok gyakran a jelzett év után egy, sőt két évvel je­lennek meg. Nem szerencsés jelenség ez a tudományos fölismerések gyors áramlását követelő századunk végén. A három év késést sem öröm olvasni az évkönyv borító­ján. Ki hinné, hogy a földré­szünktől oly távol eső ókori egyiptomi kultúrának So­mogybán iis lehetnek nyo­mai? Pedig lassan száz éve, hogy Orciban, szántás közben, előkerült egy bronz majomszobrocska. Wesset- zky Vilmos föltevése szerint — ez a kötet indító tanul­mánya — a császárkori Ró­mában terjedt el az egyip­tomi Osiris- és Thot-kultusz, s a ramanizáil't telepesek, ke­reskedők révén jutott ily tá­vol, az ókori Pannóniába, a Nílus partjáról e fontos kul­tikus emlék. A kötet terjedelemben leg­tekintélyesebb, gondolati ívét tekintve legmesszebb mutató tanulmányát Magyar Kálmán írta. Az Árpád-kori Somogy francia kapcsolatairól cím­mel. A történeti kutatások már korábban kiderítették a vallonok fontos szerepét az Árpád-kori magyar állam szerveződésében, s a város- fejlődésben, ha történeti tu­datunkban ennek mindmáig nincs is érdemleges helye. A Rippl-Rónai Múzeum ré­gész főmunkatársa jól is­meri és széles körűen hasz­nosítja ezeket az eredmé­nyeket. Vizsgálódásait kiter­jeszti, bevonja a legmoder­nebb, a Saint-Gilles apátság kisugárzó szellemiségét, mű­vészetét földolgozó francia eredményeket. Ezek alapján vizsgál meg minden faragott kődarabot és azonosítható egyéb emléket, párhuzamok, vallon-francia hatások után kutatva. Nagy segítségére volt ebben — az évkönyv tanúsága szerint — nemrég megszerzett műemlékvé­delmi szakmérnöki diplomá­ja. A mellékelt térképek ki­sebb pontatlanságaitól elte­kintve Saint-Gilles és So­mogy kapcsolatának szinté­zisét értékes vállalkozásnak tartom. A munka külön ér­téke a mellékelt számos, Saint-Gilles építészeti sajá­tosságait bemutató fotó. Csokonai utolsó útjáról szól Dénes Zsófia irodalmi eszközökkel megformált írá­sa. Ez kétségkívül érdekes dokumentum, de elsősorban irodalomtörténeti — az író­nő jóvoltából. — Színesíti a kötetet, mégis úgy gondol­juk: közlése nem tartozik szorosan a múzeumi évkönyv profiljába. Annál szívesebben olvas­tunk a restaurálás műhely­titkaiba bevezető beszámolót Csiszár Terézia tollából, Egy XIX. századi menyasszonyi láda restaurálása címmel. A régi formákat helyreállító szakember nagy műgonddal vizsgálja e Karádon gyűjtött bútordarab szellemi-törté­neti előzményeit, szerepét a népéletben, s csak azután kezd az anyagvizsgálathoz és a technika kiválasztásához. S a gondos kezek nyomán ez­után régi szépségében ra­gyoghat — s csak így ra­gyoghat újra — a láda. Bernáth Mária művészet- történész, Rippl-Rónai József életének, művészetének tu­dós kutatója ezúttal a Mes­ter emlékirataihoz fűz né­hány esszéjellegű észrevé­telt. Simonné Pallós Piroska az 1920—40 közötti somogyi iparosság társas összejövete­leinek adatait dolgozta föl. Közvetlen tudományos érté­kén túl is fontos vállalkozás ez, hiszen napjainkban is keressük a kisközösségeket éltető-nevelő nedvek termé­szetét, s e tekintetben jő és rossz példákkal egyaránt szolgálhat a múlt. Király István Szabolcsról régóta tudjuk, milyen szen­vedéllyel — és milyen ered­ményesen! — gyűjtögeti a somogyi agrártörténeti em­lékeket. Tanulmánya a kö­tetben a régi gépek utáni nyomozásának — szakszerű rajzokkal, fényképekkel il­lusztrált — krónikája. Ered­ményeit máris „jegyük”. A Somogyi múzeumok L e­leményeinek mostani kötete is ragaszkodik a bevált, már elfogadott külsőhöz, nyomás- technikához. Örömmel ta­pasztaltuk, hogy a szerkesz­tő — Mészáros Balázs — elhagyta az e publikációk első köteteit mértéktelenül földuzzasztó, kiérleletlen adathalmazokat, az úgyneve­zett előzetes jelentéseket... Csupor Tibor Huszonévesek a galériában A Kaposvári Galériában ezúttal a Fiatal Képzőművé­szek Stúdiójának legifjabb- jai: huszonhat—huszonnyolc éves festők mutatkoznak be. Az akadémián valamennyien Gerzson Pál tanítványaként szereztek diplomát. A közös mester, s az életkori azonos­ság ismeretében érthető, hogy szemléletüket alapvető hasonlatosság jellemzi: át­ütő erejű színvilág, bátor, lendületes formák. Tari Gábor stilizált emberi formái különleges, térben jelennek meg. Szinte ugyan­azok a körvonalak más-más színben és elhelyezésben kü­lönféle pszichikai élményt keltenek. A Pánik komor barnában, az Incselkedők ti- ri-tarkán, a vergődők a szén feketeségében érik el a kívánt hatást. Magyari Mártont inkább az élettelen világ érdekli. Az elemek, a tárgyak, üvegek, kúpok, gömbök, hengerek — a különböző idomok. Még az apára emlékező portrék is hegyes szilánkokra esnek szét az idő s a 'rárakódott emlékek, érzések súlya alatt. A csendéletek színei különö­sen hivalkodóak: tolakodó vörösek, kékek, lilák, zöldek, egységükben mégis sajátos harmóniát adnak. Szegedi Csaba és Müller Árpád festői világa áll talán a legközelebb egymáshoz. Ezt egy közös kompozíció­juk is érezteti. A Szemtől szembe átlós tengelyiének két oldalán hasonló világ — megsem ugyanaz, bár első pillantásra tükörképnek hat. Szegedi Csaba portréi, em­beri figurái mértani elemek­ből állmaik össze. Az arcok pontos, geometriai szerkesz­tésű szakrajzok hatását kel­tik, s még aktjain is csak elvétve akad egy-egy ívelt, lágy vonal. Müller Árpád képein hasonló figurákat la­tunk. Minden eltörött, szét­esett, eltolódott: lépcsőzetes vonalak, fűrészfogak, éles, hegyes részletek. Ez a szög­letesség igen jó kifejezője a zenei élménynek — megfo­galmazásával több munkáján találkozunk. A Koncert, a Beethoven a hangszerek ka­vargásával érezteti a hang­áimén yit. A meghallgatás és a Szünet különös téréi osztásá­val emelkedik ki. Az egyik képrészben összezsúfolt zané- szek, s mellettük a nagy. szürkére festett, üresen ha­gyott tér a zaj és a nyomán beálló hirtelen csend ellen­tétét hordozza. A négy fiatal festő tárla­ta május 5-ig látható a Ka­posvári Galériában; őket a Fiatal Képzőművészek Stú­diója újabb tagjainak be­mutatkozása követi. T. K.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents