Somogyi Néplap, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
6 Somogyi Néplap 1986. május 1., csütörtök A MUNKA ÜNNEPÉN Munka Többségünk pihenéssel tölti május elsejét, a munka ünnepét, összeállításunkban néhány alkotó-dolgos kép segítségével szeretnénk fölvillantani olyan pillanatokat, amelyek valamely módon érzékeltetik az ember és a munka közötti, nemegyszer bensőséges kapcsolatot. Hogyan lenne a/ legcélszerűbb? — töprengés a litvániai A munka gyümölcse; egy Klaipéda egyik tervezőintézetében pekingi kertészet termékei Minden részletet aprólékosan meg kél! vitatni — munka- megbeszélés a parlament ülésszakán Nem lehet elég korán kezdeni — ifjú „épí tóműn kasok" egy NDK-beli óvodában Gyermeklábbelik Lengyelországban Melegük van az útépítőknek. Aszfaltozok Budapesten Hasznos munkaerőmozgás Alig tíz esztendeje még nem volt kérdés, hogy mikor és mennyire hasznos a munkaerőmozgás. Csakis káros — következtetésképpen büntetendő — mozgást ismertünk. A munkaerőpiac persze már akkor is öntörvényű mozgásvilágát élte, s a vándormadaraknak titulált munkavállaló a saját érdekeit érvényesítettetve cserélgette a munkahelyeit. S ez volt a baj, ez volt az igazán káros. Hogy tudniillik a mozgást csillapítandó nagy-nagy igyekezetünkben végképp megfal edik ez tűnik a mozgásirányok tervszerű, a gazdaság mindánkor,i érdekeit szolgáló befolyásolásáról. S mert a munkavállalók szinte magukra hagyva léve- lyegteg a munkahelyek között — többnyire néhány fillérnyi órabéremelés reményében — egészen a hetvenes évtized végéig makacsul tartotta magát a tévhit: nincs érdemleges küLönbség a káros és a spontán fluktuáció, valamint, a gazdasági élet vérkeringéséhez nélkülözhetetlen mobilitás között. Ezért is volt kínos meglepetés, hagy amikor — a nyolcvanas évtized elején — már elodázhatatlanná vált a termékszerkezet korszerűsítése, hirtelen kiderült: ehhez gyakorta nemcsak a nélkülözhetetlen termetőberende- zések, hanem a megfelelő szakemberek is hiányoznak. Nem volt : .asználhaitó átképzési gyakorlatunk és intézményrendszerünk, hiányzott a megfelelő munkaközvetítői hálózat. Egyáltalán: felkészületlenek voltunk a mobilabb munkaerőpiac kezelésére. Ráadásul a mozdít hatatlan munkaerő-állománnyal kapcsolatos — és hadd kockáztassam meg: képmutató — elméletek lehetetlen, helyzetet teremtettek a vállalatok munkaügyi szakemberei számára. Ilyen ellentmondásos helyzetben született végre a korszakos fölismerés: nincs korszerű gazdasági mobil munkaerő-állomány nélkül. Nincs termékszerkezet-váltás köny- nyen és célszerűen mozgatható munkavállalók nélkül. Egy csapásra lebontják a nagy gonddal felépített adminisztratív korlátokat. Nagyot fordul a világ az ügyben is, hogy a korábban mindenkit számolatl'anul magába szívó nagyipar hirtelen létszámleadó ágazatta vált, bizonyságául annak, hogy az ipar extenzív fejlesztésének egyszer s mindenkorra vége. S milyen érdekes: amit annak idején oly sokan követelitek, hogy tudniillik a tervszerűbb irányítás eredményeként is mozduljon már végre a munkaerőpiac, az megint, csak gondot okoz. Legfőképpen az ipari vezetőknek. Évék óta és egyre hangosabban panaszkodnak az ipari munkavállalók számának csökkenése miatt, s manapság már követelik e folyamat megállítását. Gyanakvóan kérdezik, hová tűnik el a tőlük elvándorolt munkássereg. Mintha nem vennének tudomást a tényekről. Először is: az ipari és az építőipari létszámveszteség jórészt nem a fluktuáció következménye, hanem a tényleges veszteségé. A nyolcvanas évek elején dnaszt ikusan csökken t az aktív keresők száma, mert majdnem százezren vonultak nyugállományba, vagy haltak meg még a nyugdíjkorhatár ellőtt. A munkába lépő fiatalok pedig nem pótolhatták ezt a veszteséget. Ez persze nem vigasztalja a munkaerőhiány miatt aggódó ipari vezetőket, ám mégis gyanítható: az ipar foglalkoztatási gondjai nem a mértéktelennek ítélhető spontán fluktuációra, még csak nem is a „gyanús" irányú elvándorlásra vezethetők vissza. Következésképpen az orvoslás lehetőségét sem kizárólag a szőkébb értelemben vett gazdasági szabályozás eszköztárában kell keresni, inkább és mindenekelőtt a súlyosbodó demográfiai, egészoégügyi, oktatási és képzési bajokról van szó.. A fő .kérdés tehát nem az, hogy káros-e vagy hasznos a munkaerőmozgás. Inkább az, hogy milyen célok érdekében és mi módon befolyásolhatók a mozgásirányok ... Vértes Csaba A felszabadulástól napjainkig A munkásosztály — változó szerepekben Május elseje a munkásosztály nemzetközi ünnepe. De hogyan ítéljük meg ma a mi munkásságunknak — mint osztálynak — a jellegét, történelmi helyét, szerepét? Erről beszélgettünk dr. Balogh Sándor profesz- szorral, az ELTE BTK új- és legűjaibbkori magyar történeti tanszékének egyetemi tanárával.- Elmélet fejtegetésekben, politikai nyilatkozatokban sok szó esett már a hazai munkásosztályról, annak történelmi megítéléséről. Véleménye szerint értékén becsüli-e a munkásosztályt a köztudat? — A munkásosztály mind a mai napig nem foglalta el a köztudatban azt a helyet, amit a legűjabbkori magyar történelemben betöltött. Vegyünk egy példát a két világháború közti Magyarországból. A Horthy-korszak Magyarországán a második világháborúig a fasizmus nem tudott berendezkedni — hanem e helyett egy konzervatív uralmi rendszer jött létre —, igen nagy szerepe volt a munkásságnak is. A munkásság fenn tudott tartani egy legális munkáspártot, a Szociáldemokrata Pártot; s nemcsak tiltakozásával, hanem a szocialista munkásmozgalom szervezeteihez, így a szakszervezetekhez való ragaszkodásával is elősegítette a demokratizmust. Azzal, hogy jelentős tömegei távol tartották magukat a keresztény szocialista eszmekörtől, a fasiszta jellegű korporációs szervezetektől, igen nagy mértékben hozzájárulva ahhoz, hogy itt a fasizmus nem tudott gyökeret verni.- Mi jellemzi a magyar munkásosztályt közvetlenül a második világháborút követő időszakban? — A háborús pusztítás utáni újjáépítés szinte elképzelhetetlen lett volna a munkásság áldozatvállalása nélkül. Áldozatvállalásról beszélek, s ez egyáltalán nem frázis. A két világháború között Magyarországon a gyári munkásoknak naponta átlag 2700 kalória értékű táplálék jutott. Negyvenöt végén, negyvenhat tavaszán már ennek fele sem, sőt egyes munkások még az 1350 kalóriánál is kevesebbet kaptak. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy a munkás még éppen tudott dolgozni, a hozzátartozói pedig még épphogy nem haltak éhen. Ilyen körülmények között indította meg a korabeli munkás a termelést, számolta föl a háborús károkat, teremtette meg a pénzügyi stabilizáció alapjait. A nemzetközi feltételek figyelembevételével is igen fontos történelemformáló szerep jutott a munkásságnak. Az nyilvánvaló volt, hogy a háború okozta károk felszámolása, az újjáépítés nélkül semmiféle politikának nincs realitása. Az újjáépítést meg lehet valósítani külföldi kölcsönnel vagy óriási erőfeszítésekkel önerőből. Mivel a korabeli Magyarország nem számíthatott kölcsönre, maradt a második lehetőség. Csakhogy ha a munkásságot kiszorítják a politikai hatalomból — amelyben pártjain keresztül van jelen —, akkor a munkás nem hajlandó ingyen vagy minimális juttatásért újjáépíteni az országot, hanem ehelyett sztrájkol, tiltakozik. Ez esetben viszont az élet megáll és a tiszta kisgazda kormány órákon belül megbukik. S azzal, hogy a választások után mint hatalmi tényezővel számoltak a munkásosztállyal, hozzájárult ahhoz, hogy folytatódott Magyarországon a koalíciós kormányzás.- Hogyan változik a kép az ötvenes évekre? — Magyarország a háborús veszteségek ellenére már a negyvenes évek végén sok tekintetben konszolidáltabb, biztatóbb képet mutatott, mint számos európai ország, szomszédainkat is beleértve. Ez volt az az időszak, amikor a munkásság úgy érezte: az elmúlt három-négy év erőfeszítései meghozták gyümölcsüket. Befejeződtek az államosítások, megtörtént a nagy- és 'középtőke, valamint sajnos negyvenkilenc végére már a kisipar és kiskereskedelem jelentős részének kisajátítása is. A Magyar Dolgozók Pártjának'létrejöttével megvalósult az egységes munkáspárt. Ugyanakkor lassan az is érzékelhetővé vált, hogy a pártvezetés, a kormány szavai és tettei között egyre nagyobb a távolság. Az úgynevezett személyi kultusz éveiben aztán már a demokrácia legalapvetőbb követelményei sem érvényesültek.- Milyen volt ekkor a munkásosztály helyzete? — Az üzemi bizottságokat felszámolták, a szakaszervezetek nem töltötték be érdekvédelmi funkcióikat, s azokkal a munkásokkal, akik a munkapadnál maradtak, már csupán mint munkaerővel számolt a hatalom. Mégis a munkásság helyzetét jellemző legnagyobb ellentmondás az volt, hogy a munkás minél többet termelt, annál kevesebb jutott neki. Belehajszolták a szakadatlan munkaverseny- mozgalomba, állandóan emelték a normákat, így a munkaintenzitás hiába nőtt, ez nem jutott kifejezésre a bérekben. Aztán ott voltak a kötelező békekölcsönjegyzések is. Ha valaki elégedetlenkedett, jöttek a szankciók, különféle büntetések, munkahelyi bíróságok és így tovább.- Azt jelenti-e ez, hogy az ötvenes évek derekára a munkásosztály távolodott a munkáshatalomtól? — Én nem így mondanám. Inkább úgy, hogy távolodott a hibás politikát folytató pártvezetéstől. Ez abban is kifejezésre jutott, hogy a, munkások kilépése a pártból épp az ötvenes évek első felében a legnagyobb arányú.- Hogyan viszonyult a munkásság a szocializmushoz az ellenforradalom időszakában? — Véleményem szerint nem helyes az a kérdés, hogy a munkásosztály kiábrándult-e a szocializmusból vagy sem. A magyar munkásság derékhadánál nem volt jele annak, hogy eltávolodott a szocializmustól. De kiábrándult, s joggal, abból a politikából, amely itt a szocializmust válságba sodorta. A magyar munkásság föl tehette magának a kérdést: fellépésével nem kockáztatja-e a munkáshatalom, a szocializmus ügyét is? Ezt a dilemmát azonban nem sikerült a munkásosztálynak az események alatt feloldania. A munkástanácsokat is jórészt azért hozták létre, mert nem akartak lemondani arról a jelszavakban lépten-nyomon hangoztatott jogukról, hogy közvetlenül is beleszólhassanak a gyár, az üzem dolgaiba. Mindezek ellenére a munkásságnak döntő szerepe volt abban, hogy a politikai konszolidáció viszonylag rövid időn belül megvalósult; ez annak a bizonyítéka, hogy amikor a munkásnak meg volt a reménye arra, hogy Magyororszá- gon folytatódik a szocialista építés, nem habozott, hogy melléálljon.- ön szerint mit tud minderről a munkásság? — A mostam munkásság nagy része már nem élte át azokat a küzdelmeket, amelyek a munkáshatalom megteremtéséhez vezettek, bennük már nem a klasszikus, hagyományos szocializmuskép él. Így a mai munkásnak ahhoz, hogy hasznosítani tudja a múlt tapasztalatait, eredményeit, okuljon annak hibáiból, fokozottabban ismernie kell a történelmet. Méghozzá egy olyan történelmet, amely nem idealizált képet nyújt, hanem a valóság lényegét próbálja megragadni. Ismernie kell azokat a kérdéseket, amelyek a nemzet sorsát jelenleg is, s a jövőben is alakítják, formálják. Végülis hogy a nemzetnek milyen jövője lesz, az döntően a munkásság magatartásától és attól függ, hogy milyen szerepet tölt be az ország sorsának irányításában. F. M.
