Somogyi Néplap, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

1986. április 4., péntek Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Vörös izzásban Libickozmán nem fúj a szél... — Én mindig munkások között él lem, az apám t égla­égető mester volt, s minden­ki segített neki. Hol az anyám, hol mi keltünk fel a testvéreimmel ellenőrizni at égetését. Sok szó esett min­dig arról, mi kellene ahhoz, hogy szebb legyen a munká­sok élete. Velük lakott a só­gorom, Bencze László, aki már akkor ismert volt a munkásmozgalomban. Ö és társai sokat tanítgattak. Az ő ösztönzésükre léptem be a kommunista pártba már 1945. február 1-én. Vadas József szerényen eleveníti fel az emlékeit, pe­dig már életében „történe­lemmé” vált, hiszen fiatalon, harmincévesen lett az MKP városi titkára Kaposváron. 1946. február 1-ét írtak ak­kor. S 1948. március 30-ig töltötte be ezt a tisztséget. Sok könyvben, tanulmány­ban lehet ma már olvasni er­ről. — Itt születtem Kaposvá­ron, itt nőttem fel, tanultam, dolgoztam ... Kárpitosként szabadultam fel 1934-ben, majd kitanultam a bútor­szakmát is. Ennek később nagy hasznát vettem ktsz-el- nölkiként. A félszabadulás után sokféle lehetőség nyílt előttünk. Én például Berzen- cén a 11. ihatárportyázó osz­tály polit ikai megbízott ja let­tem. Onnan hívtak vissza a megyei pártbizottságra. A felesége teát és süte­ményt hoz be. — Jövőre leszünk ötven­éves házasak... S ő negy­venéves párttag. Egy kis szünet után foly­tatjuk a beszélgetést azokról a nehéz koalíciós időkről. — Elindultunk például két teherautóval vidékre. A negyven-ötven előadót sor­ban leraktuk a falvakban. Magyaráztuk a politikánkat, s tagakat is szerveztünk. Büszke voltam, amikor egy­szerre ötiven cselédet is be­hoztam a kommunista párt­ba. Általában a templom kö­zelében, s akkor kezdtük a gyűlést, amikor a misének vége volt. Csak az értelmes beszéddel lehetett ott fogni az emberéket. Még Berzen- cén szolgáltam, amikor egy nagyon rossz szónokot küld­tek. Odamentem, megmutat­tam a pártigazolványomat, s kértem, hogy hagyja abba. Levettem a sapkát, a derék­szíját, s a .parancsnokom en­gedélyével én folytattam a gyűlést. Azok is visszafor­dultak, akik már messze jár­tak. A beszélgetés során kiderül, hogy később sem ijedt meg akármilyen tömeg előtt kel­lett szólnia. Gáspár Sándorba SZOT elnöke akkoriban inst­ruktor volt,, s rábízta a nagyatádi nagygyűlés meg­nyitását, & meg volt vele elé­gedve. Egyszer Rajk László helyett őt küldték el egy szi­getvári gyűlésre. — Az az igazság, hogy mi, fiatalok, jobban megértettük a koalíciós idők népfrontpo- littikájélt, s ez sokat segí­tett ... Az oklevelekkel, kitünteté­sekkel teli szekrényből ma­gyar-orosz nyelvű egykori igazolvány, több régi fény­kép került elő. Az egyiken Tömpe István, kommunista alispánnal, a szovjet város- parancsnokkal, Dobó István megyei pánttitkárral fényké­pezték le. A hetvenéves Va­das József és felesé­ge a kaposvári Ápri­lis 4. utca egyik leg­régibb házában él most már harmincöt éve. Nagyon szép a magyaros szoba. Ott beszélgetünk. Hősi idők voltak azok. Egyszer járt nála egy törté­nész, három és fél órán ke­resztül vette magnetofonra a visszaemlékezését. Még a tényszerű felsorolás is olda­laikat tenne ki. Küldött volt az MKP II,, III., kongresszu­sán!, 8 is azok között talál­ható, akik a városban előké­szítették a két munkáspárt egyesülését. Oroszlánrészt vállalt abban,, hogy elkezdőd­jön Kaposvár iparosítása. — Mint annyi más kom­munistának, 1956-ban nekem is el keltett bújnom. Az el­lenforradalom után. azonban hamar gondoltak rám. Már 1958-ban tagja lettem a vá­rosi pártbizottságnak. Ma hárman vagyonik ilyen régi­ék a testületben. Azelőtt gyakrabban felszólaltam, most azonban már kevesebb- szer. Kilenc éve mentem nyugdíjba a Lakberendező Ktsz elnöki székéből, s azóta távöllább kerültem a gyakor­lati éléitől. Büszkén mutatja az aszta­lon állító kristályvázát. A vá­rosi pártbizottságtól kapta a 70. születésnapjára. — A mi családunk mindig nagy volt. Mi hatan, a fele- ségemék hárman voltak test­vérek. Hat unokánk, két déd­unokánk van. Tizennyolcán üljük körű1! az asztalt a fo- nyódligeti villa kertjében, a körtefa alatt. A napjaimat általában a szőlészkedés és a horgászás töliti ki. — Akad-e követője a csa­ládban? Bólint. — Mind a három gyere­kem páirttag. A lányom pe­dig a Kapos Volán párt-vb tagjaként tevékenylkedik. A szép magyaros szoba szekrényében új kitünteté­sei gyarapodott a gyűjte­mény. Vadas József a felsza­badulás 41. évfordulójára megkapta az Április Negye­diké Érdemérmet. Lajos Géza Gulyás Ferenc, a pusztako­vácsi községi közös tanács el­nöke jó szóval bíztat, menjek csak, nézzek körül Libiokoz- mán, ilyen rendezett, jó né­pű falut úgysem igen találok a megyében. Ismerkedjek meg az ott lakó emberekkel, aztán majd jöjjek vissza, s szót ejtünk a tapasztalatok­ról. Kísérőt is ad mellém, Takács L ászióné személyé­ben,, s azt mondja, ez azasz- stzony többet tett négy év alatt a faluért, miint bárki más. Takácsnét „libici Mariká­nak” nevezik a községben. A Budapestről jött,, ötvenedik évéhez közeledő asszony, és élettársa, Gasztonyi Ferenc, a kezdeti nehézségek után ott­honra találtaik Libickozmán. Mária a termelőszövetkezet­ben dolgozik adminisztrátor­ként, s vállalta a szakszerve­zeti titkári megbízatást is. Gasztonyi Ferenc nyugdíjas, Zircen volt főagronómus, s olyan helyet keresett az or­szágban, ahol lovaival, ku­tyáival nyugodtan élhet. Ámbitusos1 tornácú régi házat vettek meg a faluban, s az eltelt négy év alatt otthont teremtettek. — Eredetileg úgy tervez­tük, hogy addig maradunk, amíg el nem unjuk. Most pedig azt mondom, el sem tudnánk menni innen annyi minden köt már bennünket Libichez — mondja a most már főállású lótenyésztő. Sá­ros csizmában, szakadt ujjú zakóban, amölyan „istálló­eleganciában” éppen a lo­vaktól jön. Kitölti a velük való törődés az egész napot, nem is érti miért mondják: a nyugdíjasnak mindenre van ideje, hiszen kevés a napi huszonnégy óra arra, hogy mindent elvégezzen. Takács Lászlóné közben „falujárásra” invitál. Szépek itt a házaik, de nem hivalko­dóan azok. Rendezett udva­rokkal, faragott tornácokkal, hívogatóan tárt kapukkal so­rakoznak a Fő utcán. A falu végén aprócska templom bú­jik meg a magasra nőtt fe­nyők között. Az erdőbe veze­tő úton kérgesre fagyott hó emlékeztet még a hosszúra nyúlt télre, a bukógáti vízi­malom roskadozó falai hirte­len bukkannak elő a fák kö­zül. Száraz mohával fedett korhadt fahíd alatt a városi embernek szokatlan élesség­gel csobog kristálytiszta víz. — Lenne vevő a malomra, pesti házaspár jelentkezett, rendbe is hoznák, lakhatóvá tennék — mondja Takácsné. Ahogy elnézem, jó sok pénz kell hozzá, a beomlott falon átkukucskálva üvegcserepe­ket, szétdőlt lisztesládát látok a volt molnárlakásban. Fél méter hosszú pókhálók lóg­nak a gerendákról, a sarok­ban ismeretlen állat neszez. A falu túlsó végén, az er­dőben áll egy imaház is, ar­ra egy érdi építész lett vol­na vevő, de a ház a termelő- szövetkezet tulajdona, s va­lami miatt nem jött létre az üzlet. Kallódó érték hát a két romos épület, a tanácsnak, szövetkezetnek pénze nincs a helyreállításra, pedig bizto­san megérné.a költségeket. Lukács István házának ke­rítése mögül barátságosan in­teget felénk. Kordbársony öltönyének egyik ujja üresen lóg, 1942-ben vesztette el a jobíb karját. — A Donyec folyón ál tör­tént, legalábbis azt mondta a századparancsnokunk. Mi nemiigen tudtuk, hol járunk — veszteget egy mondatot a magyarázatra Pista bácsi, S már fordít is a szón. — Bn itt születtem, Libicen, s most­már itt is fogok meghalni. Sokan elmentek a faluból, a fiataloknak viszketett a tal­pa, pedig jó falu ez, csöndes, igyekvő. Ha a nép is mellé- áll, megmaradna mindörök­re. Lukács István egyedül él, a gyerekek elszármaztak itt­honrój. — Minden héten megsza­lad valamelyik, hoznak, ami kell, mert én már nemigen tudok dolgozni — folytatja az öregember. — Meg kell már vennem a munkát is, s nehezen bírom magam. Mondják is a gyerekek, zár- kód'jak be, visznek a város­ra, de nem^ bírnék én már ott megszokni. Nagy Sándor, a harmadik szomszéd fut át a hírre, hogy újságíró jött a faluba. — Er­re vártam én, már négy éve, mert tudja, a falusi embert mind botornak nézik, úgy gondolják, nincs esze. S me­séli, hoigy a nyugdíjintézet 1982 óta tartozik neki 1500 forinttal, s nem adja, nem adja, pedig még a tanácsel­nök is írt az ügyben levelet. Libickozmán vezetékes víz van,, hétfőnként orvos rendel,, a régi iskolában elöljárósá­got rendeztek be, s ott tar­tották meg az idén a nőnapot is. A mindössze kilencven lelket számláló falu lakói nem érzik úgy, hogy el van­nak zárva a világtól. Geszti Tiborné, a vegyesbolt vezető­je elmondta, hogy mióta Ács Jani a népművelő Kovácsi­ban, a téaszlbusszal rendsze­resen járnak Kaposvárra, a színházba, nem maradnak le semmiről. — Megfogadják a szavukat a tanácson is, nemrég felve­tette, jó lenne, ha ebédet kaphatnának nálunk is az öregek, egy hónap se telt be­le, megoldották a gondot. Szinte mindenki, aki magát ellátni nem tudja, feliratko­zott, delet kongatnak, mikor megérkezik a tanácsi kocsi az ételhordóikkal, az emberek már a kapukban várják. Na­gyot látni nem akarunk mi, de nem is tudunk. Megsza­vaztuk a településfejlesztési hozzájárulást, de csak tizen­öt fizetésre kötelezhető van a faluban, mi az a pénz, ami így összegyűlik. Semmi. Pe­dig jó lenne járda, nem kéne a sárban cammogni. Mióta á libici Marikáék itt vannak, felpezsdült az élet, talán más városiak is gondolnak a lete­lepedésre. Tudjuk mi, nehéz a falusi élet, de ilyen gyönyö­rű környékkel, mint Libic, nem sok kisközség dicseked­het. — Nagy ugye — fogad a tanácselnök —, jó népek él­nek Libicen. Tudija-e, hogy a tanácshoz tartozó Kürtös- puszta, pedig ott száznyolc­vanán'élnek, rosszabb álla­potban van, mint Libic? Sze­retnénk megőrizni a kistele­püléseket, elképzeléseink is vannak, mert a fantázia szárnyalásának semmi sem vet gátat. Pénz nincs. Ha megépül a Fájsz—Gyótapusz- ta—Marcali közötti összekötő út, megszűnik Libic zsákut­ca jellege is, bekerül a vér­keringésbe, s hiszem, hogy új irányt kaphatnak a mosta­ni csendes próbálkozásaink. Mert ugyebár, a legszebb gondolat is csak akkor ér va­lamit, ha tett követi? Klie Ágnes népszínműíró „Fel akartam rázni a falut” — Csökölyi vagyok. Itt születtem, itt nőttem fel, s a mezőgazdasági főiskola után ide tértem vissza. Valahogy bennem volt, hogy tennem kell valamit ezért a faluért — modt a Jakab Zoltán, a csökölyi termelőszövetkezet főagronómusa. — Gyerekko­romban még pezsgő élet volt itt. Néptánccsoport műkö­dött, színjátszókör, azután szomorúan láttam, hogyan sorvad el az öntevékenység. Nem hiszem, hogy csupán a televízió miatt. Valahogy ke­vesebb lett az emberek sza­badideje is ... Mikor azután Ilonka néni hozzám fordult, hogy vállaljak szerepet a he­lyi hagyományokat fölvonul­tató színdarabjában, azonnal ráálltam. Nem az a fontos, hogy miilyen a darab, vagy az előadás, sokkal inkább, hogy végre megmozdult a falu, hogy ez a közös cél, ismét összéhozta az embereket. özvegy Diviánszky József - né 52 éves rokkantnyugdíjas tsz-tag nem használja a dra­maturg és rendező kifejezé­seket. Ö csak úgy. mondja, megírta, amit megélt és most megpróbálja betanítani az embereknek. — Hogyan született a gon­dolata, hogy népszínművet írjon ? — Nem tudtam beletörőd­ni, hogy itt Csökölyben már semmi közösségi élet nincs, hogy mindenki csak a keríté­séig lát. Fel akartam rázni a falut. Nem hagyott nyugod­ni Szenna példája. Az otta­niakról felénk valaha azt tar­tották, hogy olyan együgyű- efc, hogy mikor a tempiom- tornyon kivirágzott a gaz, a tehenet húzták föl kötélen, hogy lelegelje. Aztán látja mégis gyönyörű falumúzeu­muk van. Egy csökölyi tal- pasházat is ott állítottak föl, mert nálunk kevés volt a kezdeményező kedv. En so­kat kilincseltem egy tájház érdekében, de nem lett belő­le semmi. Pedig Csököly olyan gazdag szokásokban és hagyományokban. írtak is erről tanulmányokat, de hát ezek nem mozdítják meg az embereiket. Én valami olyat akartam csinálni, ami a fia­talok érdeklődését is felkel­ti, amiben egy kicsit átélhe­tik nagyszüleik életét. A da­rabba csupa olyan szereplő­ket írtam, akik valóban itt éltek, sőt élnek is. Közülük azonban csak a Vajda család szerepel valódi nevén. A laza szövetű történetben az új tanító beleszeret a köz­ségi bíró lányába. A cselek­mény így módot ad a leány­kérés és az esküvő szokásai­nak fölelevenítésére ... — Nincs ebben mellébe­szélés, hitéles minden. Sokat olvadtam a falu múltjáról és az öregek véleményét is ki­kértem. Sok tanácsot kaptam Tóth Sándornétól, Cehei Já- nosnétól, Vajda Mihálytól.. Azután két hét alatt írtam meg az egészet 22 szereplő­vel. — Belekerült-e a darabba a híres fehér gyász? — Hogyne. Ezért tettem a második felvonásba egy ha­lálesetet. Igaz, az Illés Bözsi azzal jött, hogy mikor halott volt, nem is fehérben voltak, hogy azt csak nagypénteken viselték. De hát' ez nem így van, hiszen a Moldovan Do­monkos filmjében is fehér­ben voltak a temetésen. So­kat vitatkoztunk a kullogás szokásáról is. Tudja itt elő­ször nem a fiú ment lányké­rőbe, hanem a szülei által fo­gadott kullogóasszonyok. Ok lesték ki azt is, hogy szor­gos-e a lány. — Hogyan ment a szerep­lőtöb orzás? — Kezdetben nehezen áll­tak kötélnek az emberek. Volt, aki maga helyett a fele’ ségét küldte, aztán végül mégis vállalkozott, de csak úgy, ha nem látszik a szín­padon. Persze a felesége meg csak akkor akarta vállalni, ha kiáll a férje is ... A 65 éves Bözsi néni jól játszik, de nem hajlandó letenni a papírt... Mindenbe bele­egyeztem, csak jöjjenek. — Az egyik jelenetben a menyasszonyt vigasztalják. Miért, ha egyszer — s ez ko­rántsem volt akkoriban álta­lános — szerelemből mon­dott igent? — A menyasszonynak illett bánkódnia, hogy elkerül a szülői háztól. Meg is szólták, ha nem volt elég szomorú. Különben az egyik próbát megnézte Csikvár József is, aki sok hasznos útmutatást adott. Azt mondta a magyar- nóták helyett népdalokat te­gyünk, mert azok értékeseb­bek, meg azt is, hogy hagy­juk el a harmadik felvonást, mert a darab hossza próbára teszi a nézőik figyelmét. A sze­replők persze örültek ennek, mert lusták tanulni a hosz- szabb szövegeket. Ebben én is igazat adtam néki, de az bántott, mikor mesterkéltnek mondta azt a jelenetet, amelyben a tanító udvarát takarító lány azt locsolja a porba „Szeretem magát”. De hiszen ez valóban így tör­tént ... — Volt-e valamilyen ta­pasztalata a „színíházcsiná- láshoz”? — Még a 40-es évek végén sok szerepet játszottam a he­lyi színikörben. Az első pró­bát azzal kezdtem, hogy el­magyaráztam az emberek­nek, hogy a kis szerep ugyan­olyan fontos, mint a nagy. Nem csinálhat egy ember többet, mert azt észrevennék a nézők ... — Mikor lesz a bemutató? — Azt hiszem, csak a jövő télen, mert most már elkez­dődött a dologidő, nehéz ösz- szehozni a szereplőket. Ad­dig át is írom az egészet. Dehogyis vágyom én hírnév­re, egyszerűen örülök annak, hogy megmozdultak a csökö- lyie'k. Bíró Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents