Somogyi Néplap, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
Néplap 1986. április 4., péntek AZ MSZMP SOMOGY MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Harmónia — az emberiség szükséglete A harmónia fogalma a köztudatban úgy él, mint valamiféle abszolút pozitívum, egyfajta kellés: az, ami kell, vagyis olyasmi, amit meg kell valósítani, ami ha megvan, jó, ha pedig nincs, feltétlenül törekedni kell az elérésére. Az ipar vagy a kereskedelem harmonikus fejlődéséről éppen úgy beszélünk, mint a harmonikus házasságról, vagy a gyermekek harmonikus világáról. S ha a filozófia vagy a művészetek fejlődését nézzük, valóban végigkísérhetjük az emberiség ama történelmileg meghatározott törekvését, hogy harmónia jöjjön létre. Már az ókori görögök a ka- lokagathiát hirdették, vagyis a harmóniát a szép és a jó, mégpedig az erkölcsi értelemben vett jó és szép egységében vélték felfedezni. A reneszánsz, az ókori szépségeszmény felelevení- tője, szintén a harmóniát tekintette vezérelvének. Az emberi test harmóniáját éppen úgy felfedezhetjük Raf- faello vagy Botticelli festményein, mint az ember és a természet végtelen összefonódását. Vagy ha Mantegna Szent Sebestyénére gondolunk, arra a fiatalemberre, aki megadással, sőt odaadással áll a nyilak elé, akinek eszébe sem jut, hogy védekezzék, vagy a félelem bármi jelét adja, ismét csak a konfliktus-mentesség példájával találkozunk. A valóság dolgai egyértelműek, minden úgy jó, ahogyan van, s a lázadás gondolata még a halál küszöbén sem merül fel Mantegna Szent Sebestyénében. A reneszánsz végén, Mi- chelangelonál látjuk először, hogy a harmónia nem magától értetődő. Az ő Mózese dühös, csalódott, kétségbeesett. Nyoma sincs arcán a bölcs megelégedésnek, vagy a megadásnak. Szinte úgy érezzük, most azonnal fölugrik, kezében a kőtáblákkal. Ez a Mózes látja, hogy népe az aranyborjút imádja, hogy visszatért a bálványokhoz, s ezért szét akar ütni köztük. De ugyanígy a? Utolsó íitéliet Krisztusa is, mint egy ifjú titán ítélkezik jó és rossz fölött, s a lelkek hiába sóvárognak a megbo- csájtásra, nincs kegyelem — ezt érezzük a Sixtusi kápolna freskóján. Vagyis ez a világ már láthatóan konfliktusokkal terhes, itt drámák zajlanak. A manierista Tintoretto Szent Sebestyénének minden izma megfeszül, szinte az egész testét arra összpontosítja, hogy elkerülje a nyilakat. Lázadó hős tehát, aki ellenáll a világ díszharmóniájának. A hegeli filozófia ebből a szempontból nem más, mint egy olyan rendszer, mely végső fokon kiküszöböli a világ ellentmondásosságát. S ha a 19. század nagy magyar költőjére, Petőfire gondolunk, ő is azt vallotta esztétikájának: ami szép — igaz, s ami igaz — szép. Századunkban pedig József Attila szavai szerint: ,,A költő — ajkán csörömpöl a szó, / de ő az adott világ varázsainak mérnöke / tudatos jövőbe lát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát”. Az emberiségnek harmóniára van szüksége. Nem is vitatja senki. Csakhogy a kérdés éppen ott van, hogy mit is nevezünk harmóniának. Mert Petőfi esztétikája egyáltalán nem mond ellent a mindent megváltoztatni akaró forradalmár attitűdjének. Óva intett a hamis prófétáktól, akik azt hirdetik, hogy „itt van már a Kánaán”. Dehogyis állította, hogy a 48 előtti Magyarország harmonikus volna, de még a forradalom alatt, 1848 áprilisában is így írt: „Megint beszélünk, s csak beszélünk / A nyelv mozog, s a kéz pihen; / Azt akarják, hogy Magyarország / Inkább kofa, mint hős legyen”. A forradalom győzelme tehát egyszersmind nem egy új korszak spontán megteremtődé- se, ahol tettekre immár nincs szükség. S Petőfi nyomán elmondhatjuk, hogy minden korszak megteremti a hamis prófétákat, s csatosorba állítja őket a fennálló védel- mezésére. A hamis próféták ugyanis művészetben és politikában nem tesznek mást, mint a harmónia meglétét bizonygatják. S ez a probléma, mely nagyon is elevenen él. A képlet ugyanis valahogy így írható le a hamis próféták logikája szerint: a harmónia jó, arra szükség van. Ami van, az jó, tehát harmonikus, s lehetőleg ne változzék semmi, mert ha változik, akkor felborul a kényes egyensúly. S ha már változásról van szó, akkor az lehetőleg legyen minél kisebb, legyen „kicentizve”. A közmondás (addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér, ebben az esetben annyit jelent: addig mehetsz el, ameddig az igencsak törékeny egyensúlyi állapot nem borul fel. Itt a végtelenségig sorolhatnánk a példákat, a közélet minden területéről. Sokszor olvassuk, tapasztaljuk, hogy az emberek egymás és a köz ügyei iránt közönyösek. Még ma is sokan vallják magukénak, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” elvét, ugyanis — szerintük — jobb a dolgokat nem bolygatni, ritkán jön valami jobb dolog az előző után stb. A harmónia iránti nosztalgia tehát egyben megszüli a közönyt, a gyávaságot, a szürkék világát. Régi igazság, hogy csak az nem követ el hibát, aki nem tesz semmit. Voltaire Candide-jában jó adag szatírával mutatta be Pangloss mestert, aki bármilyen borzalmakon ment is keresztül, váltig hirdette, hogy ez a világ a lehető világok legjobbika. Nos, a hamis próféták tisztük szerint hirdetik azt, hogy alapvetően minden úgy jó, ahogyan van, minden rendben lévő, s ami a társadalomban konfliktust eredményez, az vagy nem is létezik, vagy pedig mellékes. Természetesen vannak alapvető kérdések, mint például a lét és a tudat viszonya, de ha valaki elveszíti értékes óráját, aligha nyugtatja meg, hogy az tudatunktól függetlenül objektíve létezik. S ugyanígy bármilyen nagyszerű példának okáért a metró, nem vethető össze a nyugdíjasok helyzetével. A „harmónia minden áron” elv képviselői tehát a szürkék világát idealizálják, a gondolatokat és tetteket Prok- rusztesz-ágyba kényszerítik, s így a fennállót, a már meglévőt kívánják védeni, s mindenfajta haladás és haladó mozgalom ellenségei. A munkásmozgalomban is felmerült ez a kérdés a szakszervezetek feladatával kapcsolatosan. Amikor némelyek úgy vélték, hogy a szakszervezetek nem mások, mint a termelés igazgatásának adminisztratív apparátusai, Lenin ezzel szemben még az elméletileg meg sem fogalmazott ösztönös munkás-kifogásokat is többre értékelte, mint a bürokratizálás apológiáját. Ha az embereknek valami fáj, s ha ők maguk nem is tudják, hogy mi fáj, ezzel már a szak- szervezeteknek igenis foglalkozniuk kell, és semmiképpen nem azt bizonygatni, hogy nem is fáj olyan nagyon, sőt egyáltalán nem fáj. Lenin tehát egyenesen kívánatosnak tartotta a bajok kimondását, s egyáltalán nem féltette ettől a — jól tudjuk — áldozatok árán létrejött szocialista fejlődés harmóniáját. Hermann István V I Díjas házaspár Minden évben ilyentájt, érdeklődéssel böngésszük a kitüntetettek névsorát. Főként igy van ez abban az esetben, ha ismerősök nevével találkozunk. Ezúttal a művészeti dijak kiosztásánál egy kaposvári müvészházaspár mindkét tagja kezet szoríthatott Köpeczi Béla művelődési miniszterrel. Jordán Tamás, a Csiky Gergely Színház Jászai Mari-díjas művésze a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze címet, míg Lázár Kati Jászai Mari-díjat vehetett át. Ülünk a lassan-lassan tavaszra forduló időben a színház park egyik napfénnyel áldott padján. Arról szeretnék beszélgetni, hogy vajon mennyire érződik, hogy egy művész az adott évben a kitüntetettek között lesz, „mennyire van a levegőben”, hogy munkájával érdemes egy díjra. — Azt, hogy kiket terjeszt föl a színház vezetősége, már néhány hónappal előre lehet tudni, ám, sok helyütt kell jóváhagyni még, hogy meg is kaphassa az ember — mondja Jordán Tamás. Elsősorban tehát a színház társulatának véleménye alapján indul egy-egy díjazás útra, ám bizonyára ebben az esetben szerepe volt annak is, hogy több filmben láthattuk Jordán Tamást és Lázár Katit. — Ehhez a véletlen is szükséges — mondja Lázár Kati. Igaza is lehet, hiszen eddig nem nagyon láttuk vásznon, s idén Gothár Péter Idő van című filmjében szerepelt, s hamarosan az Embriók című alkotásban is láthatjuk a kaposvári mozikban. E film külön érdekessége, hogy együtt játszik a művészházaspár. — A kaposvári társulatról Barátságvonattal a Szovjetunióban Meghosszabbított tél Bizonyára fölteszi az olvasó a kérdést: miért adtam ezt a címet a beszámolónak. Azért mert belefáradva az itthoni hosszú télbe, úgy gondoltam — reméltem —, hogy otthon már Vidám tavasz lehet, míg mi „kénytelen” viseljük az elhúzódó orosz telet. Tél. bizony tél. Fagyos, jeges utakon érkeztünk a Moszkvától kétszáz kilométerre fekvő Kalinyinba. Hó födte az orosz tájat, és a falusi porták elől méteres havat lapátolhattak el néhány nappal ezelőtt. A kalinyiniak csodálkoztak is rajtunk. Nevetve mesélték: ezen a télen volt mínusz harmincöt fok is a városban. Mi ez a mostani mínusz öthöz!? Szemünk először a városi tanács munkabrigádján akadt meg. Folyamatosan vágták fel a jeget, és szállították el a piszkosszürke hóval együtt. Milyen Kalinyin? A tér, a méretek, a bátorság jellemzi, mint minden orosz várost. Jócskán kevesebb a - felirat, mint azelőtt, de egy héttel az SZKP XXVII. kongresz- szusa után lépten nyomon találkoztunk ízléses üdvözlő feliratokkal. A háromszáz somogyi küldött egyébként talán az első népes magyar csoport egyike volt, amely a mérföldkövet jelentő kongresszus után járt a Szovjetunióban. A kongresszus határozata a napi munka irányítója az országban. Mindenütt erről van szó. Ezt magyarázza, értelmezi az újság, erről számol be a tévé és a rádió, erről beszéltek azok a gyári munkások is, akikkel találkoztunk. Egyöntetű a szovjet emberek véleménye: a kongresszus megfogalmazta az emberek véleményét és meghatározta a célokat. Frappánsan ez így hangzik: az eddigi munkának nem tudták leszedni a gyümölcsét, most két dolog kötelező: a haladás és az aratás. Eszerint kell élni, így mondta annak a kalinyini házgyári Komszomol-szervezetnek a titkára is, akivel a szovjet fiatalok helyzetéről beszélgettem. El kell mozdulni a kétszáz rubeles fizetésről, de ehhez a fiatalok energiáját helyes irányba kell terelni. Járható-e ez az út? A fiatal titkár szerint igen. Lakást minimális összegért kapnak a szovjet fiatalok, s a rezsi ugyancsak elenyésző, a havi fizetés négy százaléka. Támogatják a továbbtanulást, az önképzést, a hasznos hobbikat. A gyárakban uszodát, aerobic klubot, ifjúsági zenekarokat láttunk. Korszerűség, hatékonyság, automatizálás: a pártkongresszus határozata irányadó a XII. ötéves terv célkitűzéseiben. Ezt az elmondottakból mindegyik kalinyini üzemben tapasztalhattuk. Ugyancsak a Komszomol titkárával váltottam szót a tavaly júliusi antialkoholista határozat fogadtatásáról, ök már ennek jegyében szeszmentes szilvesztert tartottak sikerrel — mesélte. A többség pártolja a határozatot, néhányan természetesen szigorúnak tartják. A munkahelyi italozást a legszigorúbban büntetik a Szovjetunióban; azonnali elbocsátással is járhat. A szovjet fiatalok 21 éves korig nem ihatnak alkoholt s szeszhez csak délután fél 3 óra után lehet jutni. A töményszeszről a sörre akarják áttéríteni a rendszeres ivókat. Ezt a „maximum két feles” akcióval próbálják elérni a szórakozóhelyeken. Hogy nem üres beszéd az alkohol elleni küzdelem, ezt az utcán is tapasztalhattuk. Mindössze egy-két kapatos embert láttunk, de őket is kíséretben ... Sorra kellene venni a kalinyini baráti találkozókat, de inkább csak pillanatokat szeretnék felvillantani. Mindenütt elmaradhatatlan volt a sóval és kenyérrel fogadás, a baráti szó, a terített asztal, az egymás becsülése és a kíváncsiság a másik életére, munkájára. Borbély Lászlóné, a Pamutfonó-ipari Vállalat Kaposvári Gyárának munka- verseny-felelőse mondta el, hogy miképp vette föl egy újabb kalinyini szocialista brigáddal a kapcsolatot. A kaposvári gyárat egyébként szoros szálak fűzik a testvérmegyéhez. 13 egyéni és két szocialista brigád levelezik és találkozik rendszeresen egymással. A munkaverseny felelőse huszárosán kitett magáért: szervező munkás létére szövőgéphez állt, s ha kicsit izgulva is, de megmutatta, hogy ő is a gép mellett kezdte, nem is akárhogyan. Persze nemcsak a Pámut- ^ fonó élesztette a baráti kapcsolatot. A húskombinátosok is találkoztak kollégáikkal, a Sáév-esek a házgyáriakkal, sőt a megyei könyvtár igazgatója is elbeszélgetett ottani kollégájával. Esténkéet a baráti programokat közös fellépések követték. Minket, somogyiakat a buzsáki és a törökkoppányi együttes képviselt — szép sikert aratva. Igaz, a kalinyini együtteseknél nem a hűség a hagyományokhoz, a „tiszta forrás” az első, hanem a bravúros látványosság, a tánc elemi megjelenítése, a jól kidolgozott műsor. Űjabb emlékezésszilánkok potyognak elő útitarsolyomból. A marcali köjál főorvosa dr. Scháffer Károly már- már hamisítatlan oroszossággal szavalta el Biok A hőstettről és a dicsőségről szóló költeményét. Óriási tapsvihar követte e baráti gesztust. A fiatal doktor pedig némi önkritikával mondta az ünneplés után, mikor végre szóhoz jutott: — Pedig... de tényleg, ezt akkor mondtam eT utoljára, amikor még Leningrádban tanultam... Békés József (Folytatjuk.) köztudott, hogy produkcióinak kialakításában nagy szerepe van annak a műhely jellegnek, amit a sikerek egyik zálogaként könyvel el a közönség, szakma egyaránt. A kitüntetések azonban egy-egy személynek szólnak... — Valóban így igaz — mondja Lázár Kati, és tisztában vagyunk azzal, hogy minden ilyen személyre szóló elismerésben nagy szerepet játszik a „kicsik” munkája is. — Kik azok a „kicsik”? — Az úgynevezett névtelen színészek, vagyis azok, akik hagyományos értelemben véve nem főszereplőként „viszik” a darabot. Ám ebben a társulatban éppen az a csodálatos, hogy naponta tanúi vagyunk az ő lendületüknek, feladatvállalásaiknak,. szorgalmuknak. Ez aztán nekünk is további erőt, inspirációt ad. — Hatodik esztendeje már, hogy a fővárost hagyták el a kaposvári színpadért. Tisztában voltak akkor is vállalt feladatukkal, tudták, nehezebben juthatnak filmszerephez, egy-egy forgatás körülményesebben oldható meg Kaposvárról, mint Pestről. Mégis vállalták. Érdemes lenne talán miérteket keresni. Jó időben fogalmazódott a kérdés, mert éppen egy friss előadás emléke él a művészekben. — Csodálatos volt a tegnapelőtti estén a Táncsics- bérlet — kezdi Lázár Kati. Olyan poénokat is érzékelt a közönség Ionesco darabjában, amin utoljára mi nevettünk az olvasópróbán. — Vannak visszatérően jó bérleteink — egészíti ki Jordán Tamás. Ezek közé tartozik még a Komor, az Erkel és a Munkácsy is. Többségükben közép- és főiskolások ezeknek a tulajdonosai. Ügy látszik mára beért már az a korosztály, amelyik annak idején a gyerekelőadásokon ismerkedett meg a színházzal, s meghatározó élményeik a Pinok- kióhoz és a többi darabhoz . fűződnek. — Ezért kell komolyan vennünk a gyerekdarabokat — mondja Lázár Kati, és ezért van nagy szükség arra, hogy színvonalas produkcióval álljunk a gyerekek elé. Lassan tíz óra van, kezdődik a próba. Fellini: Nők városa című filmjének forgatókönyvéből készült színpadi adaptáción dolgoznak éppen. Nincs hát idő a kitüntetésnek örülni, megpihenni. Annál is inkább, mert mindketten vallják — nagyon kevés az idő egy-egy előadás létrehozására. Emiatt Aztán már írógép mellé ülve átlapozom a színház idei évadjának színlapjait. Szinte mindegyik darabban találkozhatunk Lázár Kati és Jordán Tamás nevével. Egyetérthetünk hát a díjat odaaítélő bizottságokkal, hiszen ebben a szakmában a foglalkoztatás egyúttal minősítést is jelent. Varga Iisitván
