Somogyi Néplap, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
1986. április 4., péntek Somogyi Néplap 3 Száz éve született Latinca Sándor város éhező lakossága élelmiszert kapott. Nagy gondot fordított az ifjúság, elsősorban a munkásfiatalok képzésére, nevelésére. Kidolgoztatta az ifjúmunkások oktatását és külön oktatási intézmény felállítását tervezte. Két nap alatt megváltozott az őszi vetések színe, az udvarban katonás rendben sorakoznak a gépek, „ugrásra készen”, az indulás pillanatát várva. Az ember megtette ami rajta állt, ám a várt kezdés késik. Kora reggel apró szemű jég záporozott, dél felé ismét nagy pelyhekben hullt a hó, a kettő között szüntelenül locsogott az eső. — Mint minden gazdaember türelmetlen vagyok, — de ideges nem. — jegyezte meg Németh Gábor, a tap- sonyi Rákóczi Tsz elnöke. — Tény, hogy legalább három hetes a késésünk, de régi paraszti tapasztalat: visszaadja az időjárás, amit elvisz! Nem is hinné az ember: két nap jó időben, hogy kezdett pirulni a föld! Bízom abban, hogy a kukoricavetésre utolérjük magunkat. Nincs egyedül ezzel a reményével Németh Gábor. Ám a remény önmagában kevés. Mindenütt, de kivált egy olyan gazdaságban, ahol csaknem fél évtizede a megkapaszkodásért, a talpraál- lásért tesznek erőfeszítéseket. Szívósan, következetesen, megfontoltan. Egyszerűsítették az adottságokhoz igazították a vetésszerkezetet. A mélypontról indulva biztonságossá vált, fejlődött a műszaki háttér, kibontakozott egy távlatokban ígéretes melléküzemági, faipari tevékenység. A veszteséget sikerült eredményre fordítani. — Tavaly nagyon csekély volt az eredmény — mondta Németh Gábor, — de sikerült pénzügyileg stabilizálni a gazdaságot. A vállalkozáshoz, a továbblépéshez alapvető a biztonságérzet. És az új célokban nincs hiány. De mit tehet a napi, megszokott munkáját végző állatgondozó, a traktoros, a közösség egy- egy tagja a cél eléréséért? Tehet és van dolga mindenkinek. Rehák István műszaki főágazat-vezetőnek az a feladata, hogy őszig kidolgozza a szalmaszecskázás módszerét. Egy apró műszaki megoldásról van szó amely EMBEREK, CÉLOK azonban fontos láncszem a hatékonyság javításához. Mert miről is van szó? A megyében az elsők között szerezte be a gazdaság a kitűnő Kleine-gépsort, és magas szintre emelte a cukorrépa termesztését. Nagy mennyiségű, jól hasznosítható melléktermék keletkezik itt, s ez kiváló tömegtakarmány a szarvasmarha-ágazatnak. Csakhogy a melléktermék hasznosításához nincs eszköz a hazai forgalomban. Tapsonyban tavaly — próba képpen — répalevélből és szalmából csináltak 600 tonnányi silótakarmányt, és igen kedvező tapasztalatokat szereztek. — Az idén tovább lépünk, — mondták a szövetkezetben — legalább kétezer tonnányit akarunk csinálni. Ehhez viszont kell egy nagy teljesítményű szecskázó. — Mit jelent ez? — Száz hektárnyi silókukorica terület felszabadul, árunövény búza vagy kukorica termelhető rajta. Ez szerényen számítva is két millió forintos többletárbevételt jelent. Vagyis: 'két millió forintos többlet áll Rehák István kollégáinak tevékenységén. Sokat tehet az egyén úgy is, hogy nem is veszi számba: „ezt és ezt tettem a jövőért”. A sok közül példa erre a szerelő, aki főnökéhez fordul azzal, hogy kivel szeretne együtt dolgozni és kivel nem. Csak azért, mert az önelszámolás bevezetésével együtt megszüntették a műhelyben az órabért, teljesítményben dolgoznak. Már nem mindegy, hogy hány óra alatt lesz üzemképes egy gép. A néhány emberből álló kis csapat mindegyike egyformán érzi a zsebbe is vágó felelősséget. Éppen a műhelymunkáról hallottam: kétszer olyan gyorsan készülnek el egy-egy feladattal, mióta módosult az ösztönzés rendszere. Ha nem készül el péntekig, a szerelő bemegy szabad szombaton is a műhelybe, befejezni a munkát. És mi mást szolgál az üzembiztos, gyorsan kijavított gép, mint a gazdaság eredményét? Arra gondoltam, hogy munka- és üzemszervezeti intézkedésekkel, kellő érdekeltséggel megvan a háttér, nincs olyan dolgozója a közösségnek, aki személy szerint is ne tehetne valamit a termelési célok eléréséért Akkor is, ha van még gond. Nem az élvonalhoz tartozik a Rákóczi Tsz. Inkább útközben van. Sok gondot maga mögött tudnak már, de legalább ennyi feladat van előttük. S ezekben mindenkinek részt kell vállalni. Bíztató, hogy egyre többen teszik ezt. Vörös Márta Száz esztendeje, 1886. április 5-én született Latinca Sándor a sok nemzetiségű Aradon. A család a magyar, román és szerb nemzetiséglakta Te- mes és Arad megyéből származott- Iskoláit Aradon, majd 1902-ben Lippán, az ottani felsőkereskedelmi iskolában folytatta. 1906 nyarán ott érettségizett. Tanára, osztályfőnöke Braun Róbert, a hazai munkásszociográfia megteremtője volt. Latinca irodalmi, történelmi képességeivel vált ki társai közül. Az egyéves önkéntes évet leszolgálva tiszti vizsgát tett. Majd megtakarított pénzén Németországba, Mittweidá- ba ment, hogy elvégezze a gépészeti és elektrotechnikai főiskolát. Nyolc hónap múlva visszatért Magyarországra, s Budapesten egy műszaki és szabadalmi irodában vállalt munkát. 1909- ben néhány napig Párizsban tartózkodott, ahol Hervé baloldali mozgalmával került kapcsolatba. A következő évben tagja lett a Szociáldemokrata Pártnak és rövid ideig a Kisiparosok Lapját is szerkesztette. 1912-ben visszament első munkahelyére, ahol rövidesen cégvezető lett. Ott ismerkedett meg későbbi feleségével, Manz Erzsébettel, akivel 1916. december 26-án házasságot kötött. Latinca Sándor 1915-től 1918 őszéig katona az olasz fronton. „Ez a tömegmészárlás — írta 1917 májusában —, melyet a háborúnak harmadik esztendejében, néhány agyalágyult katona még mindig tudománynak, stratégiának és taktikának nevez, borzalommal tölti el a lel- kemet ■.. Sok volt már nekem a vérengzésből.” A nagy dktóberi szocialista forradalom győzelme után érkezett ezredével az ukrán frontra, s kapcsolatba került a bolsevik munkásokkal. A magyar polgári demokratikus forradalom már itthon érte. November első napjaiban a Katonatanácsot több népgyűlésen képviselte. Nemsokára a Földmunkások és Kisgazdák Országos Szövetségének alkalmazottja lett. Hamburger Jenő hamarosan őt bízta meg, hogy vezesse a szervezet Somogy— Tolna kerületi titkárságát. 1919 januárjában kezdte meg a szervező munkát, s székhelye Kaposvár lett. Hamarosan elvtársi-baráti kapcsolatba került Tóth Lajossal, Kovács Miksával, Szalma Istvánnal és Gyura Jánossal, a Szociáldemokrata Párt megyei vezetőivel. Az első helyi sajtócikkében — „Üzenet a jöldesuraknak!” — a mezőgazdasági munkások bérének szabályozását követelte. Mint kerületi FÉKOSZ- titkárt, nemcsak az agrárproletárok, hanem a burzsoázia is megismerte. A megyében folyó osztályharcban Latinca falusi szerepe döntő volt. A hónap végén megkezdődött a nagybirtokok kisajátítása és termelő- szövetkezetté alakítása. Latinca éjt nappallá téve dolgozott munkatársaival. Amikor március első napjaiban kenyértörésre került a sor a kisgazdapárt és a mögéje felsorakozott vagyonos polgárság, a falusi gazdaparasztság és a nincstelenek között, Latinca a megye politikai vezetőivel az első sorokban küzdött- A főispáni szék betöltése körül kirobbant poltikai harcban a kaposvári munkásság nem engedett. A március 10-re meghirdetett kisgazdapárti népgyűlést a szervezett pro- letáriátus megakadályozta. Ezen a napon a kaposvári Munkástanács és a Somogy megyei Szociáldemokrata Párt háromtagú direktóriumot állított a megye élére; Tóth Lajos, Peinhoffer Lajos és Latinca Sándor személyében. Latinca 1919 május végéig a termelési és szocializálási osztályt vezette. Az ő válla- in nyugodott a megye gazdasági élete. A közben Budapestről leköltözött családjával csak a késő éjszakai órákban találkozott, mivel minden percét a megnövekedett munka foglalta le. Továbbra is megtartotta a FÉKOSZ-ban betöltött titkári tisztét és nagy gonddal foglalkozott a termelőszövetkezetekbe tömörült cselédek bérügyeivel, iparcikk-ellátásával és lakásgondjaival. Ugyanakkor jelentős tevékenységet fejtett ki a nincstelenek földhöz juttatásában is. A mezőgazdaság égető problémái mellett a megye iparával is behatóan foglalkozott. Az ő útmutatása nyomán szervezték meg a nép- gazdasági tanácsot. Munkatársaival ő dolgozta ki az országosan is elismerést érdemlő falu—város közötti termékcserét, amellyel a főLatinca gazdasági tevékenysége mellett részt vett a megyében kirobbant ellenforradalmi lázadások leverésében. Parancsnoksága alatt tevékenykedett április óta a nevéről elnevezett Latinca karhatalmi század. 1919. június 7-én, a Kormányzótanács Somogy megye kormányzótanácsi biztosává nevezte ki a szerény, mindig halk szavú Latincát. A legválságosabb napokban is az őrhelyén maradt. A június 22-i kaposvári ellenforradalmi mozgolódást erélyesen felszámolta. Az augusztus eleji vészteljes napokban még hivatalában volt, intézkedéseket tett az ellenforradalmárok és rendbontók ellen, aztán augusztus 6-án délelőtt minden hivatali anyagot átadott titkárának, majd a délutáni órákban megkísérelte az emigrá- lást. Még ezen a napon, az esti óráikban Fonyódon eälenfor- radalmárok fogták el és másnap Kaposvárra kísérték. Itt még szabadlábra helyezték, 12-én azonban ismételten letartóztatták. A kaposvári fogházban augusztus 21-én őt is kegyetlenül megkínozták. Miután Latinca Sándort bírói úton az ellenforradalmárok nem tudták kivégeztetni, hamis szolgálati jeggyel, Tóth Lajossal, Szalma Istvánnal, Farkas Jánossal, Le- win Samuval együtt, szeptember 16-án éjjel a fogházból elhurcolták. Másnap, 17-re virradó hajnalban a közeli nádasdi erdőben társaival együtt brutálisan megkínozták, majd meggyilkolták, később pedig ismeretlen helyen temették el őket. Fiatalon, 33 éves korában oltotta ki életét az ellenforradalom. Halála a magyar munkásmozgalom mártíru- mának jelképe lett: az elbukásában is termékenyítő, a mindig megújuló, s a végérvényesen győztes szocialista forradalomé. Dr. Andrássy Antal és gonddal járt. Bizonyítani kellett, hogy képesek vagyunk átvenni a gyorsabb ritmust, alkalmasak vagyunk egy bonyolultabb szabású ruha elkészítésére. Fontos, hogy termékeink megállják a helyüket a világpiacon. Azt hiszem, nem panaszkodhatunk. Munkánk van bőven és szépek a modellek. Tizenöt éve mécsként dolgozik, naponta ellenőrzi, minősíti kollégái munkáját. — Ügy fogom fel ezt a munkakört, hogy bizalom a vezetők és a 'kollégáim részéről, Szakmai megbecsülés, ami nagyon sókat jelent a számomra. Ahogy közeledik a nyugdíj ideje, egyre többet gondolok arra, mí mindent kaptam a gyártól? Életem nagy részét itt töltöttem el. Hiányozni fog ez a mozgalmasság, a kollégák, a barátságok. Hogy -mi tartott itt ilyen sokáig? Itt lettem ember, együtt alakultam a gyárral-, és persze szeretem a munkámat. Récsöi Józsefné ugyan még messze van a nyugdíjtól, de -élete nagyobb résziét ő is a ruhagyárban töltötte. A mosolygós, halk szavú fiataiasz- szony egy „Hűha, de régen volt!” — sóhajtással fogadja kérdésemet. 1966-ban került a gyárba, alig 18 évesen. — Egy hónapot vártam arra, hogy felvegyenek. Emlékszem, 3,40 forint volt az órabérem, másoknak volt több, de kevesebb is. A gépek kezdetlegesek voltak, egy-egy új mellé a régiek kerültek. Ma mér mindenki félautomata gépeken dolgozik, ez a természetes. Munka mellett végeztem el a dolgozók szakmunkásképzőjét, varrónő lettem és szalagon dolgozom. Szerencsés helyzet, hogy egy műszakban, ..-kismama’"-szalagon dolgozhatom. A férjem mozdonyvezető, 12 éves kislányomat még nem merem egyedül hagyni. Ez is újdonság a gyár életében, amit a fiatalabbak már természetesnek vesznek. És azt is, hogy van saját bölcsődénk, pedig amikor idekerültem, még a gondolat sem született meg. Ugyanezt mondhatom a fürdőről, az öltözőkről, az étteremről is. Nem mindegy, hogy a gyár mennyi gondot vesz le a váltunkról. — Hogyan változtak időközben a követélmények? — Tapasztalatokat gyűjtöttünk az elmúlt évtizedekben. Most már nyugodtan mondhatom: munkánk révén képesek vagyunk megtartani üzleti partnereinket. Emlékszem, amikor először varrtunk bőrkabátokat kis kerekeket raktunk a gépekre, hogy vigye a vastag anyagot. Nem volt könnyű, mindig féltünk az újdonságoktól. Amikor kiderült, hogy jobb módszer ez mint a régi volt, akkor elcsitultak a kedélyek. — Soha nem fordult meg a fejében, hogy -máshova menjen, dolgozni? — Nem bántam meg, hogy ide kerültem. Meg vagyok elégedve a munkámmal, soha nem is gondoltam rá, hogy mást csinálhatnék. Higgye el, sokoldalú a munkánk, nagyon sok szépsége van. A gyár olyan nekem, mintha hazajönnék; az en yém is ... Nagy Zsóka Amikor Ungvári Józsefné női szabóként megszerezte a szakmunkás bizonyítványát, jelenlegi munkahelye még nem is létezett. Legalábbis a mai formájában nem. 21 évesen — 1954-ben hosszú várakozás után — sikerült bekerülnie az akkor még ki-slétszámú, kezdetleges körülmények között működő gyárba. Azóta szeme előtt változott, s lett olyanná a Kaposvári Ruhagyár, amilyennek ma látjuk. — Ez is azóta épült, és ez is — mutat ki az ablakon — a fiatalos mozgású, energikus asszony. Nem gondolná róla senki, hogy nyugdíjba készül, pedig csak egy év választja el tőle. — Hordtuk a téglát az öltözők, az ebédlő és a bölcsőde építéséhez — emlékezik. — Talán ezért is szeretek mindent magam körül. A technika éls a divat változását iis nyomon követhettem. A több mint harminc év alatt sok mindent kipróbáltunk. A munkában, és a közösséggé válásban is. Ma már sok terméket exportálunk, magas követelményeknek kell- megfelelni. Gondolata ismét a -múltba fordul. — A régi gépeket és a maiakat összehasonlítva bizony nem hittük volna, hogy ennyire gyorsan és termelékenyen lehet majd dolgozni. Először gyermekruhákkal kezdtük és hazai piacra termeltünk, később egyre bonyolultabb feladatokat és korszerűbb gépeket kaptunk. A váltás mindig félelemmel Gyártörténet munkásszemmel
