Somogyi Néplap, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-28 / 98. szám

1986. április 26., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS x O któberi éjszaka volt, s kint végeláthatat- lanul esett. Vagy nem is esett, in­kább csak lefelé gomolygott képlékeny felhőkben valami esőféle szürke permet. A vadgesztenyefa északnak ívelődő ágai egészen a kol­légium faláig nyúltak a ke­rítésen túlról, elnehezülten, csatakosan, és mivel a gyér lombozatot átvilágította az ágak közé felnyomuló utca­lámpa, Anna jól láthatta a nyitott ablakon át, hogy ap­ró, nekibolondult ördög, egy felriasztott feketerigó ciká­zik és kaszabol a gallyak között nedvesen fénylő szár­nyaival. A párkányra oda­esett pár átázott barna le­vél, a lány felvette az egyi­ket, sokáig szemlélte figyel­mesen, sőt szinte gyermeki ámulattal, azután a homlo­kához' érintette finoman, majd gyors, idegen mozdu­lattal nyitott ingnyakába csúsztatta. Megborzongott, de otthagyta a nyirkos gesz­tenyelevelet forró mellére tapadva, és rágombolta az inget. Háta mögül, a szobából ci­garettafüst áramlott ki az éjszakába, és egyre hallat­szott a gyufaszálak csörgése, amint a fiú újra meg újra nekipöckölte a gyufaskatu­lyát a bontatlan borosüveg­nek. Anna nem tudta leven­ni tekintetét az átázott, ver­gődő rigóról, noha szorongó bizonyossággal érezte, hogy rég elkésett a szembefordu­ló mozdulattal, azzal a dél óta formálódó egyetlen mon­dattal, a fiú játszik és unat­kozik, tudja már az ő eső­be tartott arcú hallgatásá­ból, hogy mire kell számí­tania, a remegve halogatott bejelentést kész válasz vár­ja attól a pillanattól fogva, gón. Ledobta az alkalmatlan szerszámot, kispárnát hozott elő a hálószobából, a falnak szorította, és- odaverte hoz­zá az üveg talpát. Negyed- szerre melléütött, az üveg szétment, a falon lefolyt a vörös bor, Anna elnevette magát vontatottan, keserve­sen. — Te is ideges vagy? — Kis megkönnyebbülés is megbújt a kérdésben. — Mi­től? — Amitől te is az vagy. — Tudod? — Látom rajtad. — Hát látszik? — Bele van írva a hátad görbületébe a félelem. — És ha bele van? — Tegnap még nem féltél semmitől. — Szóval akkor tudod. — Tudom. — És mit mondasz rá? A fiú felemelte a boros­üveg kezében maradt nya­kát, s ahogy az asztalra tet­te, épp csak keresztülvillant az arcán egy mosoly. — Hogy öltözz fel, és menjünk, rendeljük meg va­lahol a borodat. — Ezzel csak halogatod a választ. ján. — „Nehéz sorsot jóso­lok, és majdnem olyan ne­hezet kívánok nektek. A vi­lágos elmét és a szilárd jel­lemet semmi sem erősíti biztosabban és véglegeseb­ben, mint az alacsony kí­sértések sorozata. Ezért tite­ket el fognak kerülni a nagy pénzek és a teljes tu­dás felének elhallgatását ju­talmazó rangok.” — Itt már egészen elérzékenyült, szinte gyermetegen mosolygott a szép öregember. — „Re­ménységei és albérőli lesz­tek ti az édes hazának.” A fiú akkor kedves íróját idézte pohárral a kében: „A felderítő induljon hátizsák nélkül, és tartsa edzésben magát.” Anna abban a pil­lanatban mélyen, anyásán büszke volt a fiúra ezért a mondatért, de most, amint némán járták az üres utcá­kat talán egy órája már, megérezte a benne lappangó kíméletlenséget. Mennyi idő még így? Tíz év? Húsz? És azalatt hányszor fekszik ő fel még arra a kegyetlenül és megalázóan célszerű szer­kezetű vizsgálóasztalra, hányszor matatnak benne idegen, türelmetlen férfiuj- jak, és amit a ma déli vizs­gálat óta kétségbeesetten próbál elképzelni, combjai tövében a saját vére mele­gét hányszor kell borzongva megéreznie? CSENGEY DÉNES szerelmes novella amikor a gyufásdoboz elő­ször ütődött a vörösboros palacknak. Utána vannak tehát mindennek, Anna így tudta ezt ebben a pillanat­ban. Közben érezte a hűvös nedvességet az inge alatt, és arra gondolt, ha valahogyan meg tudná oldani a málla­dozó gesatenyelevél folya­matos hűtését, reggelre meg­állna szépen a szívverése. — Nem hagyod még ab­ba? Micsoda hülye játék! — Valami ismeretlen, riká­csoló némber hangján hal­lotta magát kiabálni. A madár szempillantás alatt eltűnt a fakorona sötétebb tartományaiban, a gyufásdo­boz koppant az asztalon, s úgy maradt, Anna becsukta az ablakot, és végre elfor­dult tőle. — Adj egy pohár bort legalább! — mondta, és megindultak a könnyei. — Nyisd már ki azt a nyava­lyás üveget! A fiú még kabátban ült, hosszú, nyitott kabátban, mint aki épp csak beugrott egy percre, s már indulni készül. Ahogy most felállt egy ránduló, hirtelen moz­dulattal, azt lehetett hinni, ennek lendülete az ajtóig viszi. De csak körülnézett a szűk tanulóban, elvett egy villát egy lapos tányér mel­lől, a szilvalekvárt farme­rébe törölte róla, és kipró­bálta a hegyét a parafadu­— Igen, pontosan. Ezzel csak halogatom. A ködös éjszaka, akárcsak a fal meszelése a vörös bort, gyorsan beitta, elnyelte a derűnek azt a néhány csepp- jét, mely az ügyetlenül szét­vert palackból közéjük per­metezett. Az eső már elállt, de a kövér vízrügyek még hibátlan gyöngysorokban ül­tek a fák ágain, s üvegesen, hidegen fénylettek. Mintha valaki más számára volna feldíszítve az éjszaka, azí érezték mindketten, és né­mán, gallérba húzott nyak­kal vágtak keresztül a Nagyerdőn, a város felé. Anna tudta, hogy se presz- szó, se kocsma nincs már nyitva a környéken, fázott, fáradt volt és gyenge, mel­lében, arcizmaiban a sírás utáni merevség, reménytelen és fölösleges körbejárásának látta a kettejük tétova, hall­gatag vonulását. Csodálkoz­va észlelte, hogy fogy belő­le a fájdalom, enyhülnek a rossz kis gyomorgörcsök, és lassanként eluralkodik rajta valami ernyedt, leveretettség utáni tisztánlátás. Nincs ho­va menniük, ahogy tegnap sem volt záróra után, s nem lesz holnap sem. Ez a kö­dös ország nem az ő szá­mukra van feldíszítve. „Ti vagytok az évfolyam leg­jobbjai” — mondta tegnap­előtt a professzoruk, akit felköszöntöttek a neve nap­— Még egy szót sem szól­tam, és már túl vagyunk rajta — mondta halkan, épp csak mozduló ajakkal. — Ha ez ilyen olcsó, akkor for­duljunk vissza, és menjünk lefeküdni. Azért az egy mondatért, amit órák óta tartogatsz nekem, nem gya­logolok el a város másik vé­gébe. Ki vele, aztán eredj egyedül, ha dolgod van. Illusztráció az International Herald Tribune-ből Most tartja fennállásának félévszázados jubileumát a világ első filmmúzeuma: a párizsi Cinémathéque Fran- gaise. Az ötvenedik születés­napot az intézmény egész éven át különböző rendez­vényekkel, fesztiválokkal ün­nepli. A filmmúzeum ünne­pe egyben a filmé, a hete­dik művészeté is, így hűek az alapító, Henri Langlois szelleméhez, akinek szemé­lyétől ez az intézmény elvá­laszthatatlan. Langlois ma már legenda. Egy amerikai filmkritikus, Richard Roud értékes köny­vet írt róla Szenvedélye a film címmel, ennek francia kiadása most jelent meg, a Cinemathéque évfordulójára. Szmirnóban. (ma Izmir) született, ott, Törökország­ban sajtóügynöksége volt édesapjának. A kis Henri csak 1920-ban került vissza hazájába, Franciaországba, de már akkor „meg volt fertőzve” nagy szenvedélyé­vel — s Párizsban is, a gimnáziumi órák látogatása helyett gyakran a mozit vá­lasztotta, olyannyira, hogy leérettségizni sem tudott. Később ezt mindig úgy em­legette, hogy Thomas Alva Edison, a nagy feltaláló — PÉNTEK IMRE IDEIGLENES ARCHÍVUM Nagyon magányos lett a férfi, ahogy fények rázuhantak; otthont sejtett már minden ablak mögött, hol egyszer ő is élt, régi, « régi házban — jó volna visszatérni. A kopár tűzfal (neonmagaslat) hibás betűi villogva rászavaztak, olvasta őket, hátha megérti: mi ez ia kóborlás évek gyehennáiban, s ha mennie kell, mi űzi újra útra, ő vagy a világ lett ínyugtalan? Feketéllett, füstölgőit a járda, nyomának a kátránymassza sarkig tárva: erre az örökkévalóságra futja ... — Ne beszélj így! — Hát hogy beszéljek? Mit mászkálunk itt fel-alá? Mire várunk? Mit akarsz? — Téged meg akarlak tar­tani. Megálltak a sötét utcában, szembefordultak. Anna hangját reszelőssé tette va­lami szorongó, esett gyűlö­let. — Pontosan fogalmazol, mint mindig. És büszke pil­lantással nézel elébe a fel­merült nehézségnek. Ki fo­god küszöbölni, te ugyan ki... — Visszanyelt nyüszí­téssel a hangjában, szinte levegő után kapkodva be­szélt már Anna. — Hát nem érzed a nyomorúságát en­nek a büszkeségnek? Állán érezte a fiú ujjait, hagyta, hogy a vékony, erős kéz felemelje az arcát, pillantása fogoly volt a fiú egyenes tekintetében. — De érzem — mondta a fiú. — Semmit nem érez­tem még ilyen határozottan. És mégsincs egyebem, mint ez a büszkeség. Ez a nyo­morúságos büszkeség. Neked sincsen, Anna. És erre ... erre elegen vagyunk ketten is. Gyere! 4» V égig az erdő sétá­nyain, egyik sötét alagútból a másik- # ba fordulva Anna ráhagyta már magát a má­sik akaratra. Az első eme­lettől már ölben vitte a fiú a kollégium lépcsőjén, de a tanulóban kiszabadította magát, és kitárta az abla­kot. Nyitott szemmel csókol­ta vissza a fiút, nyitott,_ki- meredt szemmel látta, hogy a feketerigó ismét ott ver­gődik az ágszövevényben, mint egy ravaszul megszer­kesztett ketrecben, és köz­ben érezte, a hosszú csó­koknál élesebben és világo­sabban érezte, hogy mellén a simogató tenyér alatt szét­morzsolódik a csörgőre szá­radt gesztenyelevél, törekes ízei leperegnek lassan a ha­sára, forró, lapos hasára, és szúrnak, szúrnak kegyetle­Akvarellek a Kisalföldről Ányos Imrének a Magyar Sajtó Házában megrendezett kiállítása is mutatja, hogy képein gyakran megeleveníti a tájat, a vizet. Kedvenc té­mája Pannónia és a Balaton. Realisztikus festészetét lirai- ság, szenvedélyesség hatja át. Merész képkivágásai, a teljesen tiszta színeket mel­lőző kompoziciójc teszik ké­peit egyénivé. Ányos Imre budapesti ki­állításán három évtizedes művészi pályájának eredmé­nyei sorakoznak. Napraforgók niil. Jubilál a világ első filmmúzeuma akinek különben szintén volt némi, köze a filmhez — szintén kimaradt az iskolá­ból. Rövidre fogva az esemé­nyeket: Langlois társával, Georges Franju plakátterve­zővel eleinte teljesen ma­szek alapon, lakása fürdő­kádjában gyűjtögette a cel­luloidszalagokat, rendszer­telenül, ahogy hozzá jutott. A Cinemathéque Frangaise alapító okmányát ötven éve, 1936-ban írták alá, s amikor megalakult a Filmarchívu­mok Nemzetközi Szövetsége, annak elnökségében, Fran­ciaország képviselőjeként, az akkor már nemzetközileg is­mert Langloist választották meg. Munkája igazi lendületet a háború után kapott. A kormány a Chaillot palota egy részét bocsátotta a Langlois vezette Chinema- théque rendelkezésére és szubvencionálja az intéz­mény működését. Langlois a háború után közölte a hollywoodi stúdiókkal: mi­lyen amerikai filmek kópiái vannak a birtokában és tu­datta velük, hogy archívu­mát igazán nemzetközivé akarja fejleszteni, ezért to­vábbi példányokat kért. A hollywoodi nagymoguloknak tetszett — az ő szakmájuk­ban nem mindennapos — becsületesség és őszinteség, amellyel Langlois hozzájuk fordult. Tudomásuk volt ar­ról, hogy a hollywoodi fil­mek egy-egy másolatát gyak­ran ellopják illetéktelenek azért, hogy aztán illegálisan forgalmazzák, konkurrenciát támasztva ezzel a jogos tu­lajdonosnak, a gyártónak. Akkor már inkább kapjon Langlois legálisan egy-egy példányt, az fennmarad majd az utókor számára is —, így gondolkodtak Holly­woodban, meg másutt is, így aztán a párizsi Chaillot pa­lotában csakugyan a vilá­gon páratlan, gazdag és ér­tékes filmtár gyűlt össze. Langlois nemcsak tárolt, állandóan vetített is. A francia Űj Hullám tagjai, mielőtt filmrendezők lettek — Jean-Luc Godard, Fran- gois Truffaut, Claude Chab­rol, Costa-Gavras (Langlois halála után ő lett a Ciné­mathéque igazgatója) — ide jártak és naphosszat a vetí­tőben ültek, szinte falták a filmeket. Langlois úgy rendezett retrospektív sorozatokat, hogy meghívta a régi na­gyokat — Lillian Gish-t, Mary Pickfordot, Marlene Dietrichet, Charlie Chaplint, Gloria Swansont, Orson Wellest, Josef von Sternber­get stb. —, és az ő szemé­lyes megjelenésükkel emelte ünnepivé filmjeiknek ezeket a visszatekintő vetítéseit. Egyszer összerúgta a pat­kót az őt anyagilag finanszí­rozó kormánnyal. De Gaulle alatt, a minden kulturális ügyet személyesen kézben tartó miniszter, André Mal- raux menesztette Langloist. Ez 1968 februárjában történt, s a dolog mintegy előjáté­kává vált a 68 május—jú­niusi diáklázadásnak s egyéb eseményeknek. Lang­lois érdekében ugyanis meg­mozdult az egész filmszak­ma világszerte, még Charlie Chaplin is csatlakozott a színészek, rendezők, produ­cerek Langlois-mentő' ak­ciójához. Ultimátumot intéz­tek a francia kormányhoz: ha nem adja vissza Langlo- isnak pozícióját, akkor visz- szavonják filmjeiket a Chi- némathéque-től, mert azokat úgy tekintik, mint amiket személyesen Langloisnak köl­csönöztek. Malraux vissza­kozott, azzal a hivatalos ma­gyarázattal, hogy „a kor­mány szándékát félreértet­ték”, Langlois visszaülhetett igazgatói székébe —, de azért ezután jó ideig csök­kentették a kormány hozzá­járulását a filmarchívum költségvetéséhez. 1972-ben tovább bővítette birodalmát Langlois: ugyan­ott, a Palais de Chaillot- ban megnyitotta A mozi múzeumát. Mélies koráig a 900-as évekbeli filmdíszletei­től a Metropolis robotembe­rén át James Dean bőrdzse­kijéig (ezt különben később ellopták) és Greta Garbo, Marlene Dietrich, Marilyn Monroe filmkosztümjeiig, a humuszig, amit Rudolf Va­lentino A sejkben viselt — ezerféle emléktárgy található itt. 1974-ben Langlois Oscar- díjat kapott működéséért. Jack Valenti, a hollywoodi Filmművészeti Akadémia el­nöke nyújtotta át neki a ki­tüntetést azzal, hogy „Lang­lois a mozi élő lelkiismere­te!” Utána nem sokáig élt már. 1977-ben halt meg, 62 éves korában. De fennma­radt a mű, amit alkotott. Barabás Tamás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents